Az apokalipszis lovasa

2012.09.26. 23:30 | Csiki91 | Szólj hozzá!

Odaléptem ősrégi televíziómhoz, majd a CNN-re kapcsoltam, hogy megbizonyosodjam tényleg igazak-e a hírek… Helen Parker, a csatorna talán legcsinosabb bemondója épp a legfontosabb híreket ismételte:

- Thaiföldet hatalmas cunami söpörte el… A Szaharában sosem látott méretű homokviharok pusztítottak… Az Atlanti-óceánon pedig gigászi méretű jéghegyek kezdtek délre úszni… Vajon hihetünk az önjelölt jósoknak, akik állítják, hogy eljött az Apokalipszis négy lovasa? - lehalkítottam a TV-t mert eleget hallottam…

Ez az egész bő fél évvel ezelőtt kezdődött. Nem is, akkor kezdődött, mikor indokolatlanul bár, de kivágtak a sport rovattól… Aznap este igencsak elcsigázottan tértem be törzshelyemre, a Tetkós Pipibe. A pult mögött aznap is, ahogy előtte is, a mindig mosolygós Dora állt. Ahogy a söröskorsókat törölgette, szinte visszatért az életkedvem.

- Hello, John. –köszönt rám, miközben lehuppantam egy üres székre. - A szokásosat?

-Igen, de minimum háromszoros adagot. –válaszoltam egy halovány mosoly kíséretében.

- Csak nincs valami baj? – kérdezte aggódva, én meg mint valami barom egy vállrándítással eltaszítottam közeledését…

Szomorúan vettem tudomásul, hogy miután kitöltötte az italaimat, elvonult a pult másik végébe és csevegni kezdett a vendégekkel. Ettől még inkább elszontyolodva hajoltam poharaim fölé. A harmadik wiskym után képszakadás…
A következő dolog, amire emlékszem, hogy Dora fölém hajol és kedvesen ébresztget. Hát nem elragadó? Még azok után sem goromba velem, ahogy az előbb viselkedtem vele. Pislogva próbáltam felmérni környezetem, s meglepetten vettem tudomásul, hogy a bár már szinte üres, az utolsó vendégek is szállingóztak kifelé.  Igyekeztem összeszedni megmaradt méltóságom és dőlöngélve bár, de elindultam haza. Dorával sarkamban léptem ki az ajtón.

- Jó éjt John, és vigyázz magadra! – szólt utánam miközben bezárta a csehót.

Pár lépés után egy igencsak gyanús motorosra lettem figyelmes, aki az ajtótól nem messze várakozott. Lelassítottam lépteim, de csak annyira, amit még illuminált állapotomra lehetett fogni.

- Szia cica! Nincs kedved eljönni velem egy körre? – szólalt meg hirtelen, miközben közelebb húzódott Dorához.

- Kopj le! – válaszolt a lány nyersen, majd hozzátette: - Hosszú napom volt és egyébként sem megyek el minden jöttmenttel…

Hátat fordított a fickónak és elindult, de az utánalépett és megragadta a lány csuklóját.

- Eressz el! – ordított rá a férfira.

Nekem se kellett több, szinte repültem vissza… Megkocogtattam az ismeretlen vállát, majd mikor megfordult, teljes erőből az arcába boxoltam. Meglepetésemre padlót fogott.

- Nem gondoltam volna, hogy épp te sietsz a segítségemre. – szólt Dora, majd kedvesen rám mosolygott.

- Ááá, szóra sem érdemes. – válaszoltam szerényen. – Bármelyik gentleman, megtette volna...

Ekkor elvesztve egyensúlyomat, kis híján lefejeltem a közeli lámpaoszlopot.

- Jól vagy, John? – kérdezte aggódva

- Persze, de talán még jobban lennék, ha biztonságban tudhatnálak és haza kisérhetnélek…

- Már azt hittem sosem kérdezed meg… - válaszolt mosolyogva.

Így hát elindultunk. Nem sokat beszélgettünk útközben, de furcsamód mégis úgy éreztem, mintha révbe értem volna. Mint aki hosszú-hosszú évek keresése után megtalálta azt, akire vágyott…

Mikor elértük a Dream St. 14b ajtójához megállt és várakozva így szólt:

- Hát megérkeztünk… - majd miután hiába várt, hátat fordított és a bejárat felé vette az irányt. – Hát akkor jó éjt…

És nekem ekkor végre leesett. Itt van előttem álmaim nője és elszalasztom az alkalmat? Utána léptem, könyökénél fogva finoman megfordítottam. Belenéztem gyönyörű, gesztenyebarna szemébe és megcsókoltam. Ő átkarolta a nyakam és érzékien viszonozta csókom. Nem is igazán lehet szavakba önteni amit akkor éreztem. Mikor ajkaink végül szétváltak, mindketten csak mosolyogtunk csendben. Végül én törtem meg a csendet:

- Valamikor elmehetnénk moziba… De csak ha van kedved hozzá…

És láss csodát. Volt kedve. Még hónapokkal később is. Épp randiról hazaérve történt, mikor elvetődtem az ágyamon és mély álomba zuhantam.

Álmomban egy üres szobában találtam magam. Egyszer csak vakító fény támadt s egy hang szólított meg.

- John! John Maison… Te sosem voltál igaz hívő, én mégis téged választottalak, hogy elhozd ennek a világnak a végét…

- De ki vagy te? – fordultam körbe – Mutasd magad…

- Hogy ki vagyok? - válaszolt egy hang a hátam mögül – Az úr, a mindenható.. A kezdet és a vég.. vagy szólíts ahogy jól esik … - mosolygott rám egy korosodó férfi…

- És mit akarsz tőlem?

- Ez a világ már túl romlott, ideje újjá alkotnom.

- De minek van szükség ehhez rám?

- Mikor felébredsz egy üres lapot és egy tollat találsz az asztalodon. Bármi, amit leírsz arra a lapra, valósággá válik. A te kezedbe adom a világ elpusztítását…

Ekkor felriadtam. Nem akartam elhinni, ám ekkor az asztalra pillantottam és tátva maradt a szám. Egy pillanatra megrészegültem a rám szakadt hatalom gondolatától. Írni kezdtem. Rengeteg szörnyűséget vetettem papírra, de nem tudtam, hogy vajon tényleg megtörténnek-e…

Az apokalipszis négy lovasa…

Ha tudnák, hogy ezt az egészet egyetlen ember vitte végbe. Merengésemből a telefon csörgése térített magamhoz. Dora félelemtől remegő hangja szólalt meg a telefonból.

- John, kérlek… Gyere ide mielőbb… Ugy félek…

- Nyugodj meg Dora, amilyen gyorsan csak lehet ott leszek nálad…

Letéve a kagylót, nyomban elindultam. Az ajtó felé lépve az asztalra pillantottam és tudtam, hogy a lavinát már elindítottam. Most az a legtöbb amit tehetek, hogy azzal töltöm el ennek a világnak az utolsó perceit, aki a legfontosabb számomra…

Útközben úgy éreztem, mintha egy kéz nyugodna a vállamon, és én egyszerre nyugalmat éreztem. Odaérve Dorához az ajtóban találtam. Magamhoz öleltem és a fülébe súgtam:

- Nem lesz semmi baj… Bízz bennem és hunyd le a szemed…

Ekkor úgy éreztem, mintha súlytalanul lebegnénk s végignéztem, ahogy az általam szabadjára engedett négy elem elpusztítja a világunkat… A következő pillanatban egy virágokkal borított és gyümölcstől roskadozó fákkal tűzdelt mezőn találtuk magunkat.

- Most már kinyithatod a szemed.

- Ez gyönyörű. Szinte olyan, mint a…

- Paradicsom? – segítettem ki.

- Igen.

Hozzám bújt és megcsókolt. És ekkor egy hang szólt hozzám:

- Legyetek boldogok és sokasodjatok…

Szabadság négykeréken

2012.09.26. 23:26 | Csiki91 | Szólj hozzá!

A történetem, amit most elmesélek, egy kis nyugat Virginiai városkában, Huntingtonban esett meg alig pár évvel ezelőtt...

Ebben a kisvárosban élt Sabrina Shine és családja, már közel 20éve. A mindig kedves Shine doktor szinte imádta egy szem lányát. Aztán alig fél évvel Sabrina 18. születésnapja előtt a jó doktor felesége meghalt. Sabrina sokáig siratta édesanyját, azonban még fel sem ucsódott bánatából, apja máris új asszonyt hozott a házba... Joan, mert így hívták a mostohát, teljesen ellehetetlenítette a lány életét. Attól a naptól kezdve, hogy a házba került, Sabrinának szinte semmi ideje nem maradt legkedvesebb időtöltésére, az egyetlen hobbijára, ami a régi életére emlékeztethette volna, a quadozásra. Már kora reggel fel kellett kelnie, hogy még ostohaanyja ébredése előtt elvégezhesse a ház körüli teendőit, s így talán kap egy kis időt, hogy bejárathassa hőn szeretett négykerekűjét. De hiába... Amint Joanfelkelt,máris szidni kezdte Sabrinát és folytonazt szajkózta: "Első a kötelezség, aztán a szórakozás..."

Teltek-múltak a hónapok, s Sabrina már nembírta tovább... Kereste a kiutat ebből a pokolból, amivé otthona változott, de mindhiába... Apja segítségét is próbálta kérni, de az öreg doktor felesége pártjára állt, mintha Sabrina nemis a lánya lenne...

Egyik reggel a helyi vegyesbolt ajtajában pillantotta meg a remény aprócska lángját. Rengeteg celluxszal egy színes plakát volt az ajtóra erősítve:

"Nyugat Virginiai Quad bajnokság - Győzzön a legjobb! Nemre és korra való tekintettel bárki jelentkezhet az alábbi telefonszámon: 555-421-258. A tét 10 ezer dollár."

Sabrina sietve végzett a bevásárlással és kipirult arccal sietett haza... Amint végzett a kipakolással, máris a pajtába rohant, hogy elporolhassa motorját.

Éjt nappallá téve gyakorolt, mostohájával és apjával dacolva, mígnem eljött a várva várt nap... Sabrina kifényesített narancs díszítésű quadján érkezett meg a verseny színhelyére... Ám ekkor villámcsapásként érte a felismerés... Nem nevezett be... Fel kellett volna hívni azt a számot a plakáton... Végső elkeseredésében megkereste a verseny szervezőjét. Tony Stark - mert így hívták - kezdetben elutasítólag állt a lány kéréséhez, aztán ahogy végignézett sportosan karcsú alakján, vállig érő szőke haján, és igéző kék szemébe, valahogy megváltozott a véleménye... Belenézett a papírjaiba, és így szólt: "Ahogy elnézem talán be tudnánk sűríteni a programba, egy kis mellékes szólgáltatásért cserébe..." Sabrina kővé dermedve nézte, ahogy a gátlástalan férfi közelebb húzódik hozzá, aztán hirtelen visszatért tagjaiba az erő és nagyot lendítve jókora pofont kevert le a férfinak. "Mit képzel? Hogy minden vidéki lány cafka?" Azzal kiviharzott az irodából, de útközben beleütközött és kis híján fellökött egy idősödő urat... "No-no,mi ez a sietség gyermekem? Csak nem történt valami baj?"-kérdezte kedvesen. Sabrina sírással küzdve mesélte el rövid történetét. "Egyet se féljen, nem Tony az egyetlen, aki dönt ezügyben... Megígérem önnek, hogy indulhat a versenyen..." Sabrina örömkönnyeket hullatva borult a szakállas öregúr nyakába...

Pontban déli 12kor kezdődött el a verseny, mely különféle akadálypályákból állt, melyeket a lehető legjobb idő alatt teljesíteni kellett. Sabrina narancs színű masinája a 166os rajtszámmal indult. Úgy belelendült, hogy szinte észre se vette és már a pályák nagy részén túl volt. Fél füllel hallgatta a kommentátort és igencsak meglepődött mikor meghallotta, hogy már csak pár pont választja el az első helyen álló versenyzőtől...

Az utolsó pálya előtt a versenyzők kaptak 30perc pihenőt, hogy felkészülhessenek a végső megpróbáltatásokra. A rajt előtt Sabrina még vetett egy utolsó pillantást a pálya térképére... "Nem is annyira vészes"-gondolta magában megnyugodva. Feltette sisakját és a rajtvonalhoz állt. Mivel pontjai szerint a második helyen állt ezért az előkelő első sorból indulhatott. Kedvesen rámosolygott az első helyen állóra, de az viszonzás helyett csak egy gyilkos pillantást vetett rá.

A pálya teljes hosszán a riválisa közvetlen nyomában járt, de egy bravúros jobb kanyarban sikerült megelőznie. Szinte hallotta, ahogy a másik versenyző felmordul mérgében... Gázt adott és utolérte Sabrinát, majd egy jókorát taszítva a lány quadjának kormányán, megelőzte. Sabrina kis híján nekisodródott a pálya szélén álló gumifalnak, de sikerült egyenesbe hoznia motorját és a helyzetet mentve "támadója" nyomába eredt... Azonban mikor a célegyenesbe értek, már tudta, hogy nem sikerülhet megelőzni, s így a 10 000dolláros díj is elúszik. Csüggedve szállt le motorjáról, s már épp indult volna haza, amikor az a kedves öregúr, aki engedte versenyezni odaszaladt hozzá, és közölte, hogy a győztest csalása miatt diszkvalifikálták, s így ő nyerte meg a versenyt. Döbbenetében szóhoz sem jutott, szinte csak akkor tudatosult benne győzelme, mikor a 10 000dolláros csekkel zsebében hazafelé hajtott... Igazán örült, mikor a házba lépve senkit nem talált otthon. "Biztosan elmentek vacsorázni"-gondolta, s felsietett a szobájába. Legfontosabb és legkedvesebb holmijait egy hátizsákba tömte, majd egy rövid levelet írt apjának a konyhaasztalon heverő jegyzetfüzetére:

"Kedves Apu,

Elmentem új életet kezdeni, mert ez a mostani elviselhetetlen számomra. Kérlek ne is próbálj megkeresni...
Ölel szerető lányod:

Sabrina

Nyugodt léptekkel sétált ki az ajtón, felült motorjára. Egy sóhaj kíséretében felvette a sisakját és beindította a motrot. Lassan legördült a ház melletti felhajtóról majd gázt adva elrobogott a nyugaton lebukó nap irányába...

Szombat esti láz!

2012.09.26. 23:24 | Csiki91 | Szólj hozzá!

(Leszögezném, hogy fiktív történet, bármilyen kapcsolat élő személyekkel csak a képzelet szüleménye...)

Micsoda éjszaka volt... Életem talán egyik legemlékezetesebb estéje volt. Bár nem annak indult...

Nem is nagyon akaródzott elmennem ebbe a bálba, de mivel tagja vagyok az Érsekújvári  Rockszínpadnak, eme rendezvény fő szervezőjének , kötelességem volt megjelenni.

Rengeteget készültünk, díszítettünk. A bál nyitótáncát, hagyományos palotást, hetekkel korábban elkezdtük gyakorolni s mire eljött a nagy nap szinte tökéletesen ment.

Mégis, mikor az utolsó, a legfőbb próba után hazafele tartottam , megmagyarázhatatlan okból, de megfordult a fejemben, hogy mégsem megyek el. Mire hazaértem már szinte betegnek éreztem magam. Épp azon voltam, hogy felhívom a Gabit és megkérem szóljon a többieknek is, hogy nem megyek, amikor SMS-t jelezve megszólalt a telefonom. Legnagyobb meglepetésemre Kati üzenetét olvastam a kijelzőn: „Már nagyon várom az estét. Ugye táncolsz majd velem. Puszil Katid.“

Hát, ettől az üzenettől szinte hanyatt estem. Ez egészen más színben világította meg a  rám váró estét. Szinte dúdolva öltöztem fel, s indultam el.

Kicsit késve érkeztem így csak arra maradt időm, hogy csókót leheljek az ajtóban rám váró Kati arcára, s már rohantam is átöltözni, hogy megnyithassuk a bált a palotással.

Tánc közben szinte a fellegekben jártam.... Lement a palotás és a vacsora következett. Tíz óra kor kezdődött az első tánckör. Az egyik kedvenc számom kezdte játszani a zenekar. Odaléptem a Katihoz és felé nyújtottam kezem.

Rögtön elfogadta és  a táncparkett felé vettük az irányt. Nyakam köré fonta a karjait és táncolni kezdtünk a zene lassú ritmusára. Szinte egész este nem is hagytuk el a táncparkettet.

Hajnali négy körül kísértem haza. Panelházuk bejáratában szemébe néztem és megcsókoltam... Azon a percen míg ajkaink összeértek, a menyekben éreztem magam...

Nem hiába lett az életem egyik legemlékezetesebb éjszakája.

Tettek és következmények

2012.09.26. 23:23 | Csiki91 | Szólj hozzá!

Furcsa ízzel a számban ébredtem. Egyszerre volt keserű, mint egy méreg utóíze és édes, akár a vér. Nem akarózott kinyitnom a szemem. Igyekeztem az álmom utolsó foszlányaiba kapaszkodni. Mi is szerepelt benne? Egy zajos éjszakai mulató, a haverjaim és Emily. De biztosan álom volt csupán? Emlékszem tegnap este elmentünk bulizni egy jót… aztán…

Hirtelen kinyitottam a szemem és ekkor döbbentem rá, hogy este kissé felöntöttem a garatra. Megpróbáltam felülni, de a másnaposságtól igencsak lüktetett a fejem. Pár percig még feküdtem, majd hirtelen felpattantam. Mint kiderült ez nem volt olyan jó, mint eredetileg gondoltam. Nem sok híja volt, hogy hasra essek. Végül szédülve kibotorkáltam a konyhába. Útközben szinte öntudatlanul bekapcsoltam a rádiót. A bemondó épp a legfrissebb napi híreket olvasta fel:

- A benzin ára továbbra is emelkedik. A napokban kerül sor egy rendkívüli ENSZ találkozóra. A pápa Etiópiába látogatott és élelmet, valamint Bibliákat osztott. És végül a reggel legmegdöbbentőbb híre: holtan találtak egy 18-19 éves lányt a keleti dokkokban… a lány torkát vágták el. A gyilkost nagy erőkkel keresi a Port Angeles-i rendőrség.

Megkövülten hallgattam a bemondót, miközben józanodásom meggyorsításának érdekében jó, erős feketét főztem lepukkadt kis konyhámban. Nem tudtam elhinni, hogy Port Angelesben ilyen történhet. Nem mondom errefelé is voltak, sőt vannak is bűntények, de hogy egy lányt ilyen brutálisan meggyilkoljanak…

Kávémat szürcsölgetve kiültem pár percre a teraszra és a munkába tartó embereket kezdtem fürkészni. A felkelő nap fényében töprengve igyekeztem visszaemlékezni az előző est eseményeire.

Visszaballagtam a konyhába s miközben elkezdtem mosogatni azon gondolkodtam mit is fogok aznap csinálni. Szombat lévén nem kellett bemennem dolgozni, de el voltam maradva pár építési tervvel, szóval bőven volt mit csinálnom aznap.

Bevonultam a dolgozószobámba és beletemetkeztem a különféle tervrajzok tengerébe. Egész délelőtt a munkámnak szenteltem magam, de mintha egy cseppet sem haladtam volna. Akárhogy igyekeztem fejfájásom minduntalan elvonta a figyelmem.

Azon töprengtem, hogyan történhetett ez meg velem. Azelőtt csak nagyritkán ittam és akkor is mértékkel. Mindig büszkeséggel töltött el a tudat, hogy tudtam hol a határ és nem ittam le magam a sárga földig, mint jó pár ismerősöm.

Mikor delet ütött az óra, kimentem a konyhába és kinyitottam a hűtőt, mert megéheztem. Aztán gyorsan be is csuktam, mert pár lejárt joghurton és egy darabka szalonnán kívül mást nem találtam. A mosogató feletti szekrénnyel sem jártam nagyobb sikerrel.

Ott ugyanis csak egy doboz száraz kekszet találtam. Végül föladtam és úgy döntöttem, hogy egyszer-egyszer étteremben ebédeljek.

Leballagtam a sarki kis olasz vendéglőbe, a Dolce Vita-ba. Igazán otthonosnak találtam. Annak ellenére, hogy ebédidő volt, válogathattam az asztalok között. Az egyik ablak melletti asztalhoz ültem le, mert így ebéd közben figyelhettem a járókelőket és a vendégeket is.

Kisvártatva odajött hozzám a pincér, hogy felvegye a rendelésem. Hosszan, szinte ízlelgetve olvastam  az étlapot.

- Egy szelet báránysültet hasábburgonyával és sárgabarack kompóttal, mellé pedig egy pohár vörösbort.

- Máris hozom, - szólt miközben átvette tőlem az étlapot.

Miközben ebédemre vártam a vendégeket kezdtem fürkészni. Tőlem kétasztalnyira ült egy fiatal pár. Megfigyeltem, hogy a fiú szinte rajongva bókol a lánynak, az viszont nem osztotta lelkesedését. A hátsó sarokban pedig egy idős kínai házaspár üldögélt – már a desszertet fogyasztva – a napi hírekről beszélgetve.

Ez ismét eszembe jutatta a rádióban hallott gyilkosságot.

- Emily.. – mintha ezt a nevet suttogta volna egy hang a fejemben.

Erős késztetést, éreztem, hogy az étterem telefonjához sétáljak és felhívja Emilyt, mert tudni akartam, nem esett-e baja. De ha felvenné a kagylót, mit mondanék? Bocsi, hogy zavarlak. Épségben hazaértél tegnap? Nem ez így elég hülyén hangzik…

Gondolatmenetem nem tudtam folytatni, mert ekkor meghozta a pincér az ebédem.  Jó étvágyat kívánt és elvonult, magamra hagyva a bárányszeletemmel.

Igencsak ízletesnek találtam a húst, jól átvolt sütve és fűszerezve is kellemesen volt. Nem siettem el az evést. Minden pillanatát ki akartam élvezni, elvégre nem túl gyakran járok étterembe. Ebédemet elfogyasztva elfogott az álmosság. Ezt csak még jobban megfejelte az elfogyasztott vörösbor. Kikértem a számlát, fizettem és hazamentem.

Otthon engedve fáradságomnak bezuhantam ágyamba és pár perc alatt mély, álomtalan álomba zuhantam...

A csengő ébresztett fel. Estefelé járhatott az idő, mert a nap már igencsak lenyugodott a horizonton túlra. Szinte még félálomban támolyogtam oda a bejárathoz. Kinyitva az ajtót, egy furcsa porszívót tartó férfival találtam szemben magam.. már épp belekezdett volna a szövegébe, amikor becsaptam orra előtt az ajtót. Tele van a hócipőm az ilyen alakokkal. Most biztos azt gondolja – porszívóját szorongatva, hogy faragatlan bunkó vagyok.  Azonban rájöttem, addig kell becsukni az ajtót amíg lehet. A múltkor is három órán át próbáltam lerázni Jehova Tanúit, akik mindenáron meg akartak téríteni.

Visszatértem a konyhába és engedtem egy pohár vizet. A napnyugtára tekintettel nem folytattam félbehagyott munkám és visszafeküdtem az ágyba.

Szinte rögtön álomba merültem. Hajnaltájt verejtékben úszva riadtam fel ismét. Igyekeztem visszaemlékezni az álomban történtekre, de ismét csak foszlányokat tudtam felidézni. Ekkor szinte megvilágosodtam a tegnapi nap eseményeivel kapcsolatban. Ha valaki más mesélte volna, hogy ilyen „látomást“ él át, kinevettem volna. Azt hittem volna, hogy csak képzelődött. De ez olyannyira valóságos volt, hogy nem lehetett hallucináció. Először a rakpart képe jelent meg, ahogy a megbeszélt találkozóra tartottam az Arany Korsó bárba. Aztán a társaságunkat láttam a hely egyik boxában, ahogy iszogattunk és felszabadultam csevegtünk. Majd Emilyt pillantottam meg az asztal túlsó végén. Magamat is láttam ahogy közeledtem hozzá.

Igyekeztem minél közelebb húzódni álombeli alterem és Emily kettőséhez. A beszélgetés elejéről lemaradtam a teremben uralkodó zsivaj miatt.

- Miért teszed ezt velem? Hisz tudod, hogy szívvel-lélekkel szeretlek…

- Sajnálom Greg, én nem érzek irántad szerelmet. Úgy szeretlek, mintha a bátyám lennél.

- Miért nem teszünk egy próbát Emily? Bármi…

- Nem! Kérlek… Ne kínozz, tovább nem tudlak úgy szeretni, ahogy te szeretnéd… – azzal sarkon fordult és a bárpulthoz ment.

Rendeltem egy pohár whiskyt és nagy kortyokkal inni kezdtem. Csak bámultam, hogy mit tesz korábbi énem. Meglepett, hogy ennyit ittam, de így már világos, hogy miért voltam másnapos. Úgy egy óra múlva Emily távozni készült. Alteremmel követtük a kikötő felé, majd az egyik kis utcán elé vágtunk és ekkor olyan események zajlottak le, amit még álmomban sem képzeltem volna.

Álombeli alterem hirtelen kilépett a sikátorból egyik kezével átkarolta derekát, a másikat a lány szájára tapasztotta.

- Ne tedd ezt, Greg!- Szűrte a szavakat ajkaira tapadó ujjakon át.

- Szeretlek! Tudom, hogy te is szeretsz, csak még magadnak sem akarod bevallani.

Közel húzódott a lányhoz, ujjai lecsúsztak róla és megcsókolta. Emily meglepetésének helyét a düh vette át. Ellökött és rohanni kezdett. Nem sok esélye volt, mert mindig is jó futó voltam.

Ekkor rémülten vettem észre, hogy egy kés acél pengéje csillan meg a rávetülő neonfényben. Keserű kiáltás tört fel belőlem, mikor a penge elérte Emilyt és mély vágást ejtett hófehér nyakán. Kétségbeesve néztem végig Emily haláltusáját. Erőtlen karjával gyilkosába kapaszkodott. A nyakán ejtett vágás miatt csak suttogni tudott:

- Greg… Miért? Sajnálom, hogy nem szerethettelek úgy, ahogy szeretted volna. Remélem meg tudsz nekem bocsátani. – Ekkor hangja végleg elhalt.

Emily a földön fekve várta, hogy beteljesedjen végzete és itt hagyja ezt a gyarló világot. Felfogva mit is tett a fölé borult álombéli énem, s mindent megtett volna, hogy ez ne történjen meg. Az elkerülhetetlen ellen nem tehetett semmit. Emily egy utolsó csókot nyomott arcomra, azzal lelke elindult a végtelen felé. Szörnyű volt látni, hogy miattam hunyt ki szemében a fény.

Ez volt az a pillanat, amikor felriadtam, és tudtam, hogy minden úgy történt, ahogy azt álmomban láttam.

Nem tudnék együtt élni a gondolattal, hogy megöltem a lányt, akit mindennél jobban szerettem. Kimentem a konyhába és kinyitottam a terasz ajtaját. A hűs szellőben megfordulva a pillantásom a gyógyszeres szekrényemre esett. Odaléptem és válogatás nélkül szedtem le a legkülönfélébb gyógyszereket.

Karosszékemben elnyúlva egyesével szedtem be a tablettákat. Miközben hatásukra vártam, a napfelkeltét néztem... szép lassan elkezdett elsötétülni a világ...

P.s.: a hajnal első sugaraival egy időben Emily rémálomból riadt fel. Álmában a saját halálát élte át. Igencsak megrázó élmény volt. Pár perc után meggyőzte magát, hogy csak egy álom volt.

Miközben álomba szenderült, egy végzetes tévedés miatt, a város másik felén Greg is szép lassan elmerült az örökké tartó álmába...

Vége

Azt a pillanatot...

2012.09.26. 23:22 | Csiki91 | Szólj hozzá!

Az, amit most elmesélek, pár évvel ezelőtt történt meg velem egy csodálatos nyár legszebb eseményeként.

A Regionális Művelődési Központon keresztül jutottam el a Balatonalmádin szervezett Cimbora táborba. A táborban többféle nemzet ifjai jelenvoltak. Voltak helybeliek is, de szép számmal jöttek Romániából, Lengyelországból és tőlünk a Felvidékről is.

Az első nap eléggé eseménytelenül telt. Megismerkedtünk a környezettel és egymással.  Csoportokba osztódtunk, aszerint, hogy ki mi iránt érdeklődik. Én az újságírókhoz álltam be, majd később rendszeresen átjártam a színjátszókhoz is. Az egyik ilyen „látogatás“ alakmával találkoztam Ankával. Bájos mosolyával rögtön rabul ejtett.

Eleinte két okból nem mertem közeledni felé. Először is ő nem beszélt magyarul, másodszor pedig én igen félénk típus vagyok. Sokáig latolgattam, vajon megtegyem–e. Pár napig csak a távolból mertem figyelni. Addig-addig gyönyörködtem szépségében, mosolyában, mígnem eldöntöttem holnap reggel megteszem. Aznap éjjel alig aludtam. Sokat forgolódtam és féltem, hogy mi lesz. Mégis tudtam, hogy aznap lépnem kell, mert másnap ő és a többi lengyel lány visszaindul hazájába.

Virradni kezdett, a horizonton megjelent a felkelő nap és nekem hirtelen inamba szállt a bátorságom. Megpillantottam Ankát a reggeliző asztal mellett ülve és görcsbe rándult a gyomrom. Egész délelőtt úgy éreztem, mintha nem lennék önmagam. Egyik barátom észrevette ezt és szóvá is tette:

- Mi a baj Csiki? – Szólt, - figyellek már egy ideje és mintha nyomasztana valami. Javíts ki, ha tévedek, de Anka van a dologban?

- Igen, jól gondolod. Azon tépelődöm, hogyan valljam be az érzelmeim… – Mondtam elhaló hangon.

A délután eseménytelenül telt el. Vacsora előtt bejelentették, hogy nyolc órakor búcsú buli lesz a nagyteremben. Mire megérkeztem a buliba már elég nagy tömeg táncolt a parketten. Szinte rögtön megtaláltam Ankát. Elindultam felé és átvillant a fejemben, hogy most vagy soha. Mintegy varázsütésre, mikor odaértem hozzá a kedvenc számom indították el. Luil Amstrongtól a Milyen szép a világ c. számot. Minden bátorságom összeszedtem és felkértem táncolni. Legnagyobb meglepetésemre hozzám simult és rám mosolygott. A szám végén karon ragadott, és kivonszolt a teremből.

Elvonultunk egy csendes zugba. Szembefordult velem és legnagyobb meglepetésemre magyarul szólalt meg. Kicsit törte a nyelvet, de érthető volt:

- Én látni, hogy te figyel engem egész hét… – szünetet tartott, én már sejtettem, hogy baj lesz. Elfordítottam az arcom, de ő megsimította és folytatta – te is tetszeni nekem, te lenni kedves, figyelmes és szellemes.

Azzal rám mosolygott és hirtelen megcsókolt. Egy végtelennek tűnő pillanatig ért össze ajkunk. Azt a pillanatot sosem felejtem el. Azt kívántam, bárcsak ne kellene elengednem soha, bárcsak ízlelhetném örökké mézízű ajkait. Azonban tudtam, hogy másnap elvállnak útjaink és talán nem is látom viszont. Hajnalig sétáltunk a Balaton partján végül leültünk a selymes fűbe és a hajnal első sugarai egymáshoz borulva találtak ránk.

Életem legszebb pillanata volt. Sose tudtam őt elfelejteni, sőt! Talán nem is akartam…

A nap amely...

2012.09.26. 23:21 | Csiki91 | Szólj hozzá!

Kiskorom óta űrhajós akartam lenni. Hét éves koromban Houstonba költöztünk, az űrkutatás Mekkájába. Milyen érdekes, hogy a muzulmánok Mekkába zarándokolnak, holott Mohamedet elüldözték innen.

Térjünk vissza eredeti történetünkhöz. Apám az űrkutatási hivatalban dolgozott… takarítóként. Sokszor bevitt magával és így saját szememmel láthattam olyan dolgokat is, amit mások még televízióban sem. Az egyik ilyen látogatás alkalmával – amikor szinte karnyújtásnyira voltam a Challenger űrsiklótól – döntöttem el, hogy én is űrhajós leszek.

A főiskolára is ennek az elhatározásnak jegyében jelentkeztem. Jó tanulmányi előmenetelem és kreativitásomból kifolyólag könnyen bejutottam és a quantum fizikával kezdtem foglalkozni. 5 évvel később sikeresen lediplomáztam. Évfolyamtársaimmal úgy döntöttünk, hogy megünnepeljük. Nekem ez kettős ünnepelés volt, mert két nappal korábban kaptam levelet Houstonból, hogy felvettek a most induló Voyager II. űrprogramba.

Egy ideje már iszogathattunk, amikor nyílt az ajtó és egy csapat lány lépett be rajta. Már ekkor megakadt a szemem egyikőjükön.

Angyalian karcsú alakja, barna hullámos haja, igéző, mélykék szeme és tündéri mosolya volt. Ruhája egy halványkék blúz és egy valamivel sötétebb térdig érő szoknyája – megtalálta az egyensúlyt a szűzies szende és a vagány amazon között.

Alig tudtam levenni róla a szemem. Végül barátaim unszolására felkértem táncolni. Igencsak zavarban voltam, mert eddig nem volt tapasztalatom ezen a téren. Tánc közben párszor sikerült rálépnem a lábára is. Nem győztem szabadkozni, ő azonban megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, mindenkivel megeshet. Miután bemutatkoztunk, így szólt:

- Kedves srácnak tűnsz Tom, - rám mosolygott és folytatta – szívesen megismernélek közelebbről.

Derekát átkarolva és évfolyamtársaim irigy pillantásaitól kisérve hagytuk el a bárt. Az elkövetkező pár naprettentő gyorsan elszaladt. Alig tudtunk betelni egymással. Teljesen egymásba szerettünk. A nap minden percét igyekeztünk együtt tölteni, s ha mégis el kellett válnunk minden sejtem Angelica után vágyott. Ekkor, 25 évesen, az egyetemet elvégezve értettem meg mi is az a szerelem.

Pár nap múlva elmondtam Angelicának, hogy állást kaptam Houstonban. Szemébe néztem és így szóltam:

- Velem jönnél? – várakozón fürkésztem az arcát, de nem tudtam folytatni. Végül Angi törte meg a csendet.

-  Megyek pakolni. – Egy pillanatra fel sem fogtam mit is mondott, majd mikor rádöbbentem mosolyra húzódott a szám, magamhoz vontam és megcsókoltam.

Másnap kora reggel indultunk, mert még a csúcsforgalom előtt meg akartam tenni az út nagy részét. Már jópár órája úton voltunk, közben mindenféle téma felmerült.

Gondtalannak éreztem magam. Úgy éreztem, mindent elértem, amit csak kívánni lehet: elvégeztem az egyetemet, felvettek a NASA–ba és mellettem ül a földkerekség leggyönyörűbb lánya.

És ekkor ütött be a krach. Egy szélsebesen száguldó Corvette a szembejövő sávban nekicsapódott a szalagkorlátnak és spirálisan forogva átrepült a mi sávunkba. Mindez a másodperc törtrésze alatt zajlott le. Nem volt időm reagálni. Hirtelen elrántottam a kormányt a balesetet azonban már nem tudtam elkerülni. A Corvette nekicsapódott Fordomnak és lesodort az autópályáról.

Egy pillanatra elvesztettem az eszméletem. Zuhanni kezdtem az öntudatlanságba, ám ekkor Angelica jutott az eszembe. Hirtelen kinyitottam a szemem és az utas ülésben mozdulatlanul ülő Angelicára pillantottam.

- Ne… !!

Tört fel belőlem az elkeseredés. Hullámos fürtje közül a vére vastag folyamai csordultak végig békés arcán. Nem lélegzett. Elöntött a keserű félelem, hogy örökre elveszítem. Sajgó lábammal nem törődve másztam ki a törött szélvédőn és igyekeztem Angelicát is kivonszolni az autó roncsai közül. Hátára fektettem és megpróbáltam újraéleszteni. Hosszú-hosszú perceken át, mígnem megjöttek a mentősök és közölték velem, hogy már késő. Zokogva borultam élettelen mellkasára…

Ez a nap végleg megváltoztatta az életem… Mindig is magam okoltam Angelica haláláért, soha nem tudtam megbocsátani magamnak.

Ami igazán fontos az életben

2012.09.26. 23:20 | Csiki91 | Szólj hozzá!

Itt ülök atlantai házam dolgozószobájában. Senki sincs itt rajta kívül, ahogy elterveztem. Így jó ez, ahogy van. Itt ülök íróasztalomnál mindkét kezem előttem pihen a hűs tölgyfa asztallapon. Két kezem között egy vadonatúj ezüstösen csillogó Walter PPK hever. Felkészültem. Ha lemegy a nap megteszem. Hogy juthattam el idáig? Életem maga volt az Amerikáról alkotott csodaszép álom. Jól fizető állás, szép feleség, jó kocsik.. Mi kellhet még? Van ami ennél sokkal fontosabb.. S hogy mi lenne az? A BOLDOGSÁG. Többet ér a világ összes aranyánál. Ez az egyetlen dolog, amiben hiányt szenvedtem. Apám Josef, azon kevesek közé tartozott, akik elhagyták Németországot, amíg lehetett. 1937. november 21-én láttam utoljára nagyszüleimet, amikor szüleimmel és húgommal, Elzával felszálltunk a Hamburgba tartó gyorsra.  Mint később kiderült, ők is azon milliók közé tartoztak, akiket felőrölt a fasiszták szörnyű gépezete.

A rengeteg emigráns miatt pár napot Hamburgban kellett töltenünk, két nappal később 23-án siklottunk ki az Atlantic Star nevű gőzösön a tengerre.

A hajóút igen kellemesen zajlott körülbelül a feléig. Utazásunk negyedik napján hajnali kettőkor húgom nyöszörgésére ébredtem. Odaléptem ágyához, és meg akartam kérdezni mi baj. Fölé hajolva szinte izzó levegő csapta meg arcom. Rögtön tudtam, hogy baj van. Átrohantam szüleim kabinjába és felkeltettem őket. Apám Josef Liebemann, karjaiban tartva rohant Elzával a hajóorvoshoz.

A doktor nevére sajnos nem emlékszem – megállapította, hogy egy régóta lappangó kullancs okozta gyulladásban haldoklik húgom. Anyám Ráhel Kindman, szinte összeomlott. Drága húgom Elza két nappal később halt meg.  A hajóorvos mindent megtett. Azonban a kis Elza éhínségtől elgyengült teste nem volt képes ellenállni a betegségnek. Végül megadta magát, és elment…

Anyám az út hátra lévő részében alig jött ki a kabinból. Attól tartottam belehal bánatába. Végül sikerült megbirkóznia a sors által rámért csapással és mire a hajó orráról megpillantottuk a Szabadságszobrot, már újra lehetett mosolyt látni az arcán. New York peremén vettünk egy kisebb házat.  Apám reggeltől estig azon fáradozott, hogy mindenünk meglegyen. Fontosnak tartotta, hogy iskoláimat is elvégezzem. Az első napon igencsak hűvös fogadtatásban volt részem. Újdonsült osztálytársaim közömbösen viselkedtek velem. Hellyel sem kínált egyikük sem. Már épp a hátsó üres pad felé vettem az irányt, amikor odalépett hozzám egy lány. Anne-nak hívták. Anne Stokesnak.

Igaz barátság szövődött közünk. Más barátom nem is nagyon volt iskolai éveim alatt.

Apám pár év lefogása alatt több üzletet is vett szerte az államokban. Mire eljutotam az érettségire, apám lett az egyik legnagyobb üzletlánc tulajdonosa.

Emlékszem milyen hirtelen ötlet volt, hogy elhívtam Annet az érettségi bálba. Szinte kivirult. Gondolkodás nélkül igent mondott.

Talán az volt életem legboldogabb napja. Mikor a bál előtt érte mentem frissen kapott Fordommal.

Máig emlékszem milyen ruhát viselt. Gyönyörű mélykék estélyi volt rajta. Gesztenyebarna haja kiengedve omlott vállára. A bálban nagyon jól éreztük magunkat, szinte eltűnt számunkra a külvilág.

Az akkori divathoz híven főleg Rock and Roll számokat játszott a zenekar. Éjfél után rázendítettek a Luil Armstrong – What a wonderful world című dalára. Lassúzni kezdtünk... átfogtam derekát, ő pedig a vállamra hajtotta fejét. A dal végén hosszan a szemébe néztem, majd megcsókoltam. Nem tiltakozott, sőt…

Mikor vége lett a bálnak hazavittem. Szinte a fellegekben járva értem haza. Alig jött álom szememre. Egész éjjel azon a csókon járt az eszem.

Másnap szombat lévén nem volt tanítás. Elmentem Anne-hez és elsétáltunk a Central Park-ba. Kézen fogva andalogtunk a virágba borult fák alatt.

Eljött a pályaválasztás és Anne a Harward orvosi karára jelentkezett. Szerettem és nem akartam elveszíteni, tehát én is a Harvardon folytattam tanulmányaim, azon belül a közgazdaság területén.

Az egyetemi évek volta a legkellemesebbek egész életemben. Pár nappal a diplomaosztó  előtt meglátogattam szüleimet és elmondtam, hogy szeretném megkérni Anne kezét.

Apám tudta, hogy Anne keresztény és csak annyit mondott:

- Vigyázz vele fiam, tisztátalan hús ez.

Folytatni viszont már nem tudta, mert pofon vágtam. Látszott rajta, hogy erre legkevésbé sem számított. Nem tudtam hova menni, hát Annehez költöztem a diplomaosztóig.

Az esküvőn csak mi ketten voltunk ott. Az anyakönyvvezetőtől a reptérre vittem, ahol már a szülei vártak ránk a jegyekkel. Párizsba mentünk. Bejelentkeztünk a szállodába és felvitettük a csomagjainkat. A szobába érve adtam borravalót a hordárnak, majd Anne után mentem az erkélyre.

- Csodálatos, igaz? – Kérdeztem. Huncut mosoly bujkált szemében. Megcsókolt, és behúzott a hálóba...

Gyors mozdulattal tépte le rólam ingem s a gombok szanaszét repültek. Miután ő is megszabadult szűk, zöld ruhájától, megcsodálhattam csodálatos idomait, amit csupán selyem fehérneműje takart előlem. Bemászott a franciaágyba és hívogatóan pillantott rám. Nem várattam sokáig... Buja csókjaimmal bebarangoltam egész testét majd arcomat egy szintbe emeltem az övével és megcsókoltam. Izzó ajkaink hosszú percekig forrtak össze.. Abban a pillanatban úgy gondoltam minden úgy jó, ahogy van. A vér szinte forrt az ereinkben. S ekkor Anne hibátlan teste ívet írt le a levegőben, mámorosan vonaglott felettem. Szinte egyszerre értünk fel a gyönyör csúcsára. Abban a végtelennek tűnő pillanatban, míg elmerültünk a kéj tengerében létezésemnek abban a másodpercében semmi sem szeghette volna kedvem. Végül egymás karjaiban pihegve merültünk el a gondtalan álomtenger hullámai közt.

Másnap reggel ágyba vittem a reggelit. Mikor végeztünk az evéssel ismét egymásnak estünk. Szerelmes csókjaink forróbban izzottak, mint az tűző nap egy forró nyári délutánon.

Mikor kikecmeregtünk a párnák közül a nap már jócskán elbukott a horizonton. Derekát átkarolva sétáltunk a Szajna partján késő estig.

Az egész nászutunk ilyen kellemesen zajlott. Felmentünk az Eiffel-torony kilátójába és megcsodáltuk Párizs elképesztő látképét. Ellátogattunk a Louvre-ba is. És örömmel telve állapítottam meg, hogy Da Vinci Mona Lisa-ja szép, de Anne mosolyának nyomába se ér...

Hazaérve New Yorkba egy levél fogadott anyámtól:

Kedves fiam!

Megértem, hogy mélyen megbántottak apád szavai. Tudnod kell azonban, hogy gyakran megesik vele, hogy előbb szól s csak aztán gondolkodik. Kérlek gyere haza hozzánk, hogy megbeszélhessük és megoldhassuk ezt a problémát. Hozd el Anne-t is. Nem akarnálak egy ilyen elhamarkodott, hibás döntés miatt elveszíteni.

Várom válaszod. Ölel szerető anyád:

Ráhel

Egyet kellett értenem anyámmal, de valahogy nem akarózott apám szemébe nézni. Végül Anne győzött meg, hogy menjünk el.

Apámon eleinte látszott, hogy dühös még a történtek miatt, de a vacsora végére szép lassan megbékélt. Igencsak meglepett mikor indultunkkor megölelte Anne-t és bocsánatot kért az elhamarkodott előítéletért.

Az elkövetkező hónapok kellemesen teltek. Apám munkát adott az egyik üzletében s ennek köszönhetően saját házat vehettünk. Mikor anyagi helyzetünk kelőképp stabilizálódott, úgy döntöttünk készen állunk, hogy vállaljuk első gyermekünk. Végül sokévi próbálkozás után egyik reggel Anne azzal ébresztett, hogy nem érzi jól magát.

Rögtön kocsiba szálltunk és orvoshoz mentünk. El se tudom mondani mekkora megkönnyebbülést és örömöt éreztem, mikor kiderült, hogy terhes.  Határtalan örömöt éreztem. Anne szabadságot vett ki és csak a közelgő gyermekáldással foglalkozott. Mikor anyám megtudta, hogy nagymama lesz, örömében majdnem kiszorította a a szuszt feleségemből. Pár napon belül arra is rájöttem, hogy Anne és anyám párosa szinte elviselhetetlen. Másról sem hallattam őket beszélni, mint a legújabb divatról, babakocsikról és rugdalózókról...

Anne egyik nap megkért, hogy kísérjem el ultrahangra. Ennek a viszonylag új technológiának köszönhetően képesek voltak megmondani a születendő gyermek nemét és azt, hogy minden rendben – e van. Nehéz szavakba foglalni az akkori érzéseimet. Mikor az orvos részvétet nyilvánított és közölte, hogy fiam holtan fekszik feleségem hasában, először fel sem fogtam. Feleségemből előtört zokogás térített magamhoz. Kis híján én is üvölteni kezdtem, azonban tudtam, hogy nem tehetem. Támaszt kell nyújtanom Anne-nek. Az orvos tapintatosan magunkra hagyott minket, s én átkaroltam Anne vállát. Hosszú perceken át zokogott a karjaimban. Végül sikerült megnyugtatnom és haza mentünk.

Hazaérve ágyba bújt és megpróbált elaludni. Igyekeztem nem gondolni a közelmúlt eseményeire. Kiültem a kertbe és azon törtem a fejem mivel érdemeltem ki ezt a csapást Istentől?! Miután lement a nap, bementem és elmentem lefeküdni. Beérve a hálóba azt láttam, hogy Anne még mindig ébren van. Bebújtam mellé és át akatam ölelni, de ellökött, mondván egyedüllétre vágyik. Átfordulta a másik oldalamra és mély álomtalan álomba zuhantam. Másnap reggel fenséges illatok ébresztettek fel. Kibotorkáltam a konyhába, ahol Anne sürgött-forgott.. Furcsa volt, mintha a tegnap meg se történt volna.

Az elkövetkező hónapok viszonylag kellemesen teltek. Egyre feljebb kerültem a ranglétrán, azonban amire nem számította, hogy minél fontosabb beosztásom volt annál kevesebb időt tudtam Anne-nel tölteni.

Abban az időben rengeteg üzleti útra jártam szerte az országban. Saint Louiestből hazatérve elcsigázottan nyúltam el a kanapén. Anne vacsorával kínált, de én elutasítottam, mondván túl kimerült vagyok. Utólag visszagondolva, talán túl durván mordulhattam rá, holott ő semmi rosszat nem akart. Könnyeivel küzdve rohant be a fürdőbe és becsapta az ajtót. Hirtelen rádöbbenten, mennyire megbántottam. Utánamentem a fürdőszoba ajtóhoz, de zárva találtam. Bánva előző szavaim így kérleltem:

- Anne! Bocsáss meg kérlek.. nem gondoltam komolyan.. – így beszéltem hosszan az ajtónak, aztán föladtam és elnyúltam a fal mellett. Kis idő múlva kattant a zár és Anne könnyes szemmel lépett ki az ajtón. Magamhoz öleltem és megcsókoltam. Közösen forró zuhanyt vettünk, majd csókjaimmal kényeztetve bevezettem a hálóba és gyengéden ledöntöttem a franciaágyba. Csodálatos volt az együttlét, azonban éreztem, hogy hiányzik belőle az a tűz, amit azelőtt éreztem. Egymás karjaiban aludtunk el. Másnap csókkal ébresztett s én látva mosolygó arcát, elérkezettnek éreztem az időt, hogy felvessem a gyermekvállalás ötletét. Anne arcáról nagyon gyorsan lehervadt a a mosoly, és felváltotta a rettegés. Láttam rajta, hogy megrémíti az újabb gyerek gondolata. Végül sikerült megnyugtatnom és felvetettem az ötletet, hogy a napot töltsük a parkban. Az illatos lombok alatt sétálva a párizsi út  jutott eszembe. Hosszú idő után ismét boldognak éreztem magam. Igyekeztem nem gondolni a másnapra, mikor is el kell mennem Miami-ba.

Nem akarta felébreszteni, mert tudtam, hogy a a búcsúfájó lenne... Hiába osontam le csendesen a lépcsőn.. hiába csuktam be a lehető leghalkabban az ajtót, még el sem fordítottam a Mustangban a kulcsot már ott állt a bejárati ajtóban.

Könyörgött, hogy ne menjek el. Mondtam neki, hogy amint lehet, jövök vissza és elmegyünk egy jó hosszú hétvégére Atlantába. Miamiba megérkezve baljós előérzet gyötört. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Üzlettársaim legnagyobb megrökönyödésére lemondtam a megbeszéléseket és haza akartam menni. Mintha az egész világ ellenem lett volna, egyetlen járat se szállhatott fel a közelgő vihar miatt. Autót béreltem és elindultam. Mikor leállítottam a Mustangot a reptér parkolójában, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Aztán meggyőztem magam, hogy amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Az út hosszabb volt, mint gondoltam. Közel két napja hajtottam, mikor a végkimerülés határán kénytelen voltam pihenni egy kicsit. Pár óra alvás után folytattam utam és a harmadik nap reggelén hazaértem. Beléptem a házba és Anne-t szólongattam. Azonban síri csend honolt mindenütt. Azt hittem talán sétálni ment.. A konyhába lépve megpillantottam egy nekem címzett levelet. Feltéptem és olvasni kezdtem.

Drága Carl!

Mikor ezeket a sorokat olvasod, én már nem leszek otthon. Elmegyek.. el kell mennem.. Nincs többé maradásom. Minden tárgy, sőt maga a ház is rá emlékeztet. Tudom nem a te hibád, hogy Tommy meghalt.. Mégis. Hol voltál mikor a legnagyobb szükségem volt rád? Mindenféle üzleti utakra jártál, miközben én itthon szenvedtem. Remélem, egyszer megbocsátasz... Örökké szeret:

Anne

Hidegzuhanyként futott végig rajtam a kétségbeesés. Odarohantam a telefonhoz és felemeltem a kagylót. Aztán eszembe jutott, hogy kit is hívhatnék?! Anne volt számomra minden.. Most pedig elveszítettem. Anne nélkül nincs értelme létemnek. Rövid üzenetet firkantottam a borítékra:

Atlanta.

Kiléptem a felhajtóra és becsuktam az ajtót. Hát így jutottam ide. S most várom életem utolsó naplementéjét.. egyszer csak kopogtattak az ajtón. Már nem törődöm vele. Egyre vadabbul dörömbölnek.. Fölpattantam és döngő léptekkel indultam az ajtó felé. Felkészültem, hogy ordítva küldöm el, bárki is az. Feltéptem az ajtót és elakadt a lélegzetem. Anne állt ott kisírt szemekkel. Magamhoz öleltem és megcsókoltam. Hirtelen nagyon hülye ötletnek tűnt eddigi elhatározásom...

Kiléptem a felhajtóra és becsuktam az ajtót. Hát így jutottam ide. S most várom életem utolsó naplementéjét.. egyszer csak kopogtattak az ajtón. Már nem törődöm vele. Hadd dörömböljön. A nap lassan lement s felemeltem a pisztolyt. A Walter PPK hűsen simult markomba. Lehunytam szemem és Anne-re gondoltam. Azt akartam ő legyen az utolsó emlékem erről a világról. A dörömbölést szinte már nem is hallottam. Aztán meghúztam a ravaszt.. elnyújtott sóhajjal leheltem ki lelkem.. Anne rontott be a szobába és zokogva borult fölém..

Mit tettél??! Mit tettem?!! – Ekkor pillantása a füstölgő Walterre vetődött...

Vége

Míg a bizonytalan után futunk, elveszítjük a fontosat...

2012.09.26. 23:18 | Csiki91 | Szólj hozzá!

1972. július 4-én láttam a napvilágot Chicagóban. Pontosabban mondva a holdvilág, mert este születtem az első kapcsolatfelvételem környezetemmel nem volt éppen kellemes.. Sőt, igencsak fájdalmas volt… Az én születésem volt anyám életében az első és egyben az utolsó is, mivel belehalt a fájdalomba, ami világrajöttömet kísérte. Kis híján én is otthagytam – a akkor még nem létező – fogam. Ugyanis anyám vajúdása közben köldökzsinórom nyakamra tekeredett és szinte lila képpel bújtam ki anyám méhéből.

A szülésznő nem esett pánikba szilva színű arcom láttán. Megfordított a hasamra s jó nagyot csapott a hátsó fertályomra. Hatalmasat üvöltve szívtam tele tüdőm az éltető oxigénnel. Nem sokkal az én első lélegzetvételem után anyám utolsót szippantott életében és kilehelte lelkét. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy már jóval születésem előtt eldöntöttem nevem, mégpedig anyai nagyapám után Stephen lettem.

Úgy három éves lehettem, mikor apám – John Emerson - elvette második feleségét Alison-t. Tisztán emlékszem arra a napra, ugyanis azon a napon tettem meg életem első lépéseit. Az akkor megtett lépteim máig nevetésre késztetnek. Ha emlékezetem nem csal Alison vett rá, hogy elinduljak, ám pár lépés megtétele után elvágódtam és kis híján lerántottam menyasszonyi ruháját. Óvodai éveim nem teltek túl eseménydúsan. Ellentétben a többi gyerekkel, én a fejemmel szerettem játszani. Na, nem a szó szoros értelmében… Szinte örültem is amikor eljött az iskolába iratkozás ideje, mert végre megszabadulhattam az izgága csoporttársaimtól.

Hat évesen apám beíratott a West Hill iskolába. Az olvasás művészetét viszonylag hamar elsajátítottam és tíz éves koromra rengeteg könyvön rágtam magam át.

Akkoriban szinte futva követték egymást a jövőbeli foglalkozások ötletei… Miközben Agatha Christie krimijeit bújva nyomozó akartam lenni. Jules Verne fantasztikus regényeit bújva kalandor, tudós, tengerész…

Végül arra jutotta, hogy eleget olvastam és megpróbálkozom az írással. Szinte hetente ontotta az újabb és újabb novellákat, azonban nem túl nagy sikerrel. Emiatt igen hamar felhagytam alkotói munkámmal és más elfoglaltság után néztem...

Pár nappal később érdekes kiírásra lettem figylmes a iskolai faliújságon:

Iskolai tánckar kezdőknek és haladóknak egyaránt! Péntek 17:00

Úgy döntöttem egy próbálkozást megér. Végül is mit veszíthetek… Elhatározásom megértése érdekében fontos itt leszögezni, hogy jómagam inkább szellemileg fejlődtem, mintsem fizikailag. Na nem volt se túlsúlyom, se semmilyen más bajom, csupán a sportok világa nem kötött le különösebben.

Na szóval.. Pénteken nem mentem haza tanítás után, hanem maradtam és igyekeztem felkészülni életem első táncórájára. Egyetlen barátomat Emettet is sikerült rászednem, hogy tartson velem.

Féltem az estleges leégéstől, de félelmem legyőzte az emberi kíváncsiság. Ms Skyworld szívélyesen fogadott mindket. Mindenkitől megkérdezte, mennyi és milyen tapasztalata van a tánc terén. Legnagyobb meglepetésemre legtöbben kezdők voltak mint én. Egyetlen pár akadt, akik a haladó csoportba kerültek, őket viszont nem kellett bemutatni, mivel az egész suli ismerte Nicole Sulliwant és John Ridert.

A tanárnő kérésére egy rögtönzött bemutatót is tartottak nekünk. A keringő ritmusára lágy ívű köröket írtak le a teremben. Öröm volt nézni. Nicole kecses mozdulatairól alig lehetett elhinni, hogy emberiek. Inkább angyalinak tűntek azok az ívelt lépések melyeket John körül tett meg. Egy ízben Nicole hollófekete haja szinte végigsimított arcomon. Bár lehet csak a képzeletem játszott velem, mert a látvány lehengerlően fenséges volt.

Azután párokat alkottunk és Ms. Skyworld megmutatott pár egyszerűbb alaplépést és kézmozdulatot.

Egy szőke lány – bizonyos Bella Bluewater lett a párom. Nem mondom, szép volt, azonban Nicole szépségével nem kelhetett harcra. Az érzéke megvolt a tánchoz.

Ez az első óra ne telt túl eseménydúsan. Hazafele tartva Emettel még megálltunk egy kólára. Kellemesen elbeszélgettünk, majd Emett hirtelen kibökte, hogy ő több órára nem jön el.. Meglepetten vettem tudomásul, de engem semmi sem tántoríthatott el. Már akkor eldöntöttem, hogy egyszer Nicol – lal fogok táncolni..

Hazamentem és Alison érdeklődő kérdésére csak annyit válaszoltam: semmi. Elvonultam szobámba és aznap nem is vacsoráztam… különös.

Másnap Emettel mentem reggel. Szinte egész úton Nicoleról áradoztam. Sokáig csendben hallgatta majd kifakadt.

- Ha ennyire tetszik, miért nem szólítod meg?

Kérdését azonban megválaszolta az elénk táruló kép a suli parkolójában.. John és Nicole heves csókban olvadt össze Rider Fordjának oldalához dőlve. Lelkesedésem abban a percben lelohadt és vöröslő arccal kullogtam be Emett balján az osztályba. Ez a reggeli tapasztalat fájó ostorcsapásként ért, de igyekeztem túltenni rajta magam.

Izgatottan vártam a következő táncpróbát és titokban gyakorolgattam szobám rejtekében.

Eljött a péntek és én elsőként érkeztem meg a táncterembe. Jó fél órával idő előtt érkeztem, de nem tudtam nyugton maradni. Felálltam a tanult alapállásba és számolni kezdtem: 5,6,7,8… Mozgásba lendültem s mintha szárnyaltam volna… Nicole-ra gondoltam, s közben a lábaim szinte maguktól vittek. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha figyelne valaki… Riadtan pillantottam körbe és az ajtóban megpillantottam Skyworld kisasszonyt. Arcáról semmit nem lehetett leolvasni. S akkor hirtelen tapsolni kezdett. Azt hittem rosszul látok, ekkor azonban így szólt:

-Stephen, lenyűgözött – rövid hatásszünet után folytatta – nem gondoltam volna, hogy ilyenre is képes lehet…

Önbizalomtól dagadó mellkassal hallgattam a tanárnőt. Aztán szép lassan megjöttek a többiek is és megkezdődött az óra.

Ms. Skyworld úgy döntött egyelőre az afféle lightosabb táncokat tanuljuk meg. Sajátítsuk el az érzelmes stílusúakat. Ezt az órát a különféle keringők megismerésével töltöttük.  A legrégebb s egyben legegyszerűbb keringővel kezdtünk, a bécsivel. Ez bármiféle tanulás nélkül, könnyen elsajátítható volt. Mindössze egy lépés előre, egy pedig hátra, s közben a ritmusra körözni a teremben.

Ennél valamivel bonyolultabb volt az angolkeringő, mert ott négyzet alakban kellett a köröket leírni.  Ez a tánc nehezebbnek, de sokkal emocionálisabbnak is tűnt.

Tánc közben végig Nicol-t figyeltem. Közben azt is észrevette, hogy Bella igyekszik egyre jobban közel húzódni hozzám. Akkoriban még nem tudtam mire vélni a közeledését...

Teltek – múltak a hetek és minek szerénykedjek, egyre jobban táncoltam. Nemcsak az órán de szabadidőm nagy részében is a tanult lépéseket gyakoroltam. Nicole iránti rajongásom sem. Képes voltam órákon át áradozni Emettnek, ő pedig jó barát módjára készségesen végighallgatott. Egyetlen egyszer sem vettem észre, hogy untatnám… Sőt, igyekezett tanácsokkal is ellátni. Nem is egyszer figyelmeztetett Nicolra és a róla keringő pletykákra… Ezekre akkoriban – szerelmemtől elvakítva ügyet sem vettem. Nem tudtam elképzelni, hogy igaz lehet bármi is a szóbeszédből, amit róla suttogtak.

December tizenhetedike. Ez a nap hivatalosan az évente megrendezésre kerülő Táncgála napja volt.

Hosszú heteken át készültünk erre a napra. Bella izgatottan várta ezt a napot, hiszen mióta elkezdődött a tánckurzus ez az első alkalom, amikor megmutathatta tehetségét. Nem tagadhatom, hogy veleszületett adottsága lett volna, én mégis Nicollal szerettem volna táncolni a gálán.

Alison segítségével megvettük az ingem a hozzá passzoló ébenfekete nadrággal, melyet apró, a fényekben ezüstösen vibráló csillagok pettyeztek.

Bella ruha terén hozzám igazodott, mivel mi csak a keringők terén szerzett tudásunkkal akartunk csillogni hosszú, fodrokkal tarkított gyönyörű fekete ruhát viselt.

Szemem azonban átsiklott karcsú alakján és Nicole pompás alakján akadt meg. Az ő ruhája szinte az enyém ellentétje volt, vakító hófehér némi díszítéssel, mély kivágással.  Ez a ruha oly gyönyörűen hagyta kibontakozni szépségét, hogy lelkem szinte a fellegekben járt. Egy pillanatra rajta felejtettem a tekintetem, s ekkor vettem észre, hogy mind gyakrabban pislog a bejárat felé. Pár másodpercre találkozott a tekintetünk s ekkor aggodalommal telve, de mégis kedvesen egy mosolyt küldött felém. Még mielőtt eltűnődhettem volna mi lehet a baj, Ms. Skyworld lépett elém és megragadta a vállam.

- Stephen! – Majd halkabban folytatta – baj van.. John Rider beteget jelentett.. – elképedésem látva folytatta – Nicole és John kettőse alkotja az est fénypontját. Nem maradhat el..

- A csoportból te vagy az  egyetlen, aki képes Johnt helyettesíteni – tartott egy pillanatnyi hatásszünetet, s én engedtem a kísértésnek és megmártóztam a dicséretében..  – Átvennéd John helyét, ha megkérlek? – Tért végül  a tárgyra.

Mámoros öröm töltött el a gondolatra, hogy Nicollal fogok táncolni.. Ekkor belém nyilallt a felismerés, ha én Nicole- lal táncolok majd, ki fog Bellával táncolni?

- Hát, neki ez a nap nem lesz élete legszebb napja.. – majd tűnődve folytatta - de ha te mégis inkább vele táncolná.. akkor keresek mást a helyedre – és pajkosan rám kacsintott.

- Nem, ne fáradjon. Megteszem, amit kell..

Elégedetten bólintott majd elindult megkeresni Bellát. Nem sokkal később feltörő könnyek zokogását hallottam az öltöző végéből Bella lépett oda hozzám könnyek csorogtak le arcának mindkét oldalán.. Mindenki minket figyelt, s ekkor elcsattant a pofon. Hirtelen volt és könyörtelen. Majd se szó, se beszéd sarkon fordult és kiviharzott a teremből.

Nicole lépett oda hozzám és bátorítóan így szólt:

- Majd megnyugszik – aztán látva letörtségem így folytatta – örülök, hogy táncolsz velem.. Megint rám mosolygott és egy csókot nyomott az arcomra.

Egész este azt az egyetlen táncot vártam. Az angolkeringőt. Nem volt még olyan tánc, ami előtt annyira izgultam volna, de amikor kéz a kézben kisétáltunk a nézők elé, mindenkinek elakadt a lélegzete. Abban a pillanatba csak két dolog járt a fejemben.. 1. Nicole, 2. a tánc. Nem gondoltam semmi másra. Ez meg is látszódhatott, mert a dal végén hatalmas tapsvihar zúdult ránk.

A táncgála után egy kisebb fogadás következett. Előbb az igazgató, majd Skyworld kisasszony tartott beszédet. Úgy negyedórája tarthatott a buli, amikor odalépett hozzám Nicole, és arra kért nem kisérném e haza. Készségesen bólintottam, majd autóm nem lévén gyalog vágtunk neki apár utcányi távolgásnak.

Ez volt az első alkalom, amikor úgy istenigazából.. zavaromban nem is igazán tudtam mi a teendő. Hát csacsogtam össze – vissza. Monológom közben – melyet csak néha szakított meg, s akkor is csak egy –egy rövid „aha“-val, vagy „hhmm“ –el, észre sem vettem, hogy elértük a házukat.

Felém fordult és várakozón a szemembe nézett. Majd mikor látta, hogy nem tudom, mit is kellene tennem, közelebb hajolt és átkarolta a nyakam.. Forró lehelletét az arcomon éreztem. Egy hosszúnak tűnő percig mélyen a szemembe nézett, aztán megcsókolt.

Ez volt életem első csókja. Perzselő ajka az enyémhez ért, s én úgy éreztem menten elolvadok. Az érzés szinte az egekig emelte lelkem. Nicole a csókot abba sem hagyva húzott be a kertkapun, majd a bejárati ajtón. Szobájába érve eldőltünk kénylemesnek igérkező ágyán és újabb csókokkal kényeztettük egymást. Testem és lelkem egyaránt a fellegekben járt. Legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy épp ő taszít majd vissza a földre. S mindezt egyetlen mondatával:

- Ne hagyd abba, James.. – ereimben szinte meghűlt a vér. Nicole látszólag semmit nem vett észre. A nyelvbotlásból pihegve dőlt el mellettem és pillanatok alatt elaludt. Gondolataimba mélyedve felöltöztem és távoztam. Nem éreztem magam túl jól. Ezt a napot vártam már hosszú ideje, most hogy eljött, azt kívántam bárcsak ne jött volna el.. Nem akartam elhinni amit Emett mesélt Nicole híréről. Nem hitem el.. S most saját bőrömön tapasztaltam, hogy mégis igaz, hogy Nicole azon lányok közé tartozott, akik nem sokat vacilláltak mielőtt odaadták volna magukat.

Lassan bandukoltam hazafelé bús gondolataimba merülve. Mennyire vak voltam. Emett előre figyelmeztetett. Én viszont érzelmeimtől elvakítva nem hallgattam rá. Mennyivel egyszerűbb tanácsot adni, mint elfogadni azt.. Hirtelen megtorpantam. Síri csend honolt ezen a hajnali órán. Felpillantottam az egyik közeli házra és meglepetésemre fény szűrődött ki az egyik emeleti ablakon. Ekkor döbbentem rá hol is vagyok. Mintha a sors vezetett volna... Belláék háza előtt álltam. És ekkor belém csapott a felismerés villáma.. Az első táncóra.. Bella párjának választott. A keringők… a közeledése.. heves könnyei.. Akkor döbbentem rá, hogy kezdettől fogva szerettem őt. Ha nem is nyíltan, de mélyen a felszín alatt.

A házuk falán felfelé kígyózó futórózsán másztam egyre feljebb, majd ablakához lopództam és belestem. Bella hason feküdt és arcát párnái közé temetve zokogott. Pár percig némán figyeltem majd halkan kopogtattam az üvegen. Eleinte nem reagált, valószínűleg azt hite képzelődik csupán. Majd felemelte a fejé és megpillanthattam könnyes szemét. Csodálkozva lépett az ablakhoz, majd kinyitva csak annyit kérdezett el – elfúló hangon:

- Mit keresel itt Stephen? Hát nem Nicollal vagy? – Azzal válaszra sem várva becsukta az ablakot és hátat fordított.

- Bocsáss meg! – suttogtam. – Nézd el nekem kérlek, hogy csak most jöttem rá.. Szeretlek.. – leheltem a zárt ablaknak.

Már épp indultam volna, amikor kinyílt az ablak és Bella azt mondta: - Ne menj el, kérlek.. .

Bemásztam az ablakon és szorosan magamhoz öleltem, de nem csókoltam meg.. Hogy miért? Nem akartam elkapkodni.. azt akartam, hogy az első csók akkor csattanjon el, amikor mindketten igazán komolyan gondoljuk.. Ajkaink egy héttel később Szenteste forrtak először össze. Az ünnepi vacsorát szüleinél töltöttük el, majd éjféli misére mentünk. Aztán hazakísértem. Épp a házuk ajtajában búcsúztunk, mikor felpillantva meglátta a fagyöngycsokrot, pajkosan rám kacsintott, majd közelhajolt és megcsókolt.

Ez a csók egészen más volt, mint Nicole csókja.. Nicole heves volt és szenvedélyes. Utólag visszagondolva rögtön észre kellett volna vennem, hogy jóval nagyobb tapasztalattal rendelkezett, mint én. Bella ennek tökéletes ellentéte volt. Az ő csókja kedves és puhatolózó volt. Azonban épp ez – a rutin hiány – tette igazán édessé..

Teltek – múltak a hetek s én azt hittem megtaláltam életem szerelmét, aki mellett maradok, mígnem eljön a halál..

Végül nem így történt. Egyik reggel arra ébredtem,  hogy nem bírom tovább... kételyeim megosztottam Emettel is, aki elképedve hallgatott végig:

- Nyugodj meg Stephen! Ez bizonyára csak kezdeti pánk a tartós kapcsolat miatt! Ez idővel biztosan elmúlik s akkor csak a szerelem és a szeretet marad.

- Te ezt nem értheted Emett! – Fakadtam ki – szinte magam se értem.. Csak azt tudom hogy nincs többé maradásom.. Változtatnom kell – azzal elviharzottam..

Még a héten beadtam jelentkezésem a párizsi Sorbonne egyetem Táncművészeti Karára. Bella semit nem vett észre, még a felvételi meghallgatásra is kitűnő alibit szereztem. Azt találtam ki, hogy egy régi ismerős hívott meg magához pár napra. Bella nem szívesen engedett el, de végül  beadta a derekát és csókkal búcsúztunk el.

Megkönnyebbülésemre elsők között felvettek az egyetemre. Nem is tudom, hogy sikerült közel két hónapig magamban tartani azt az információt.

Végül eljött a nap amikor indulnom kellett a reptérre. Három levelet írtam előző este: az elsőt Emettnek írtam, a másodikban apámtól búcsúztam, a harmadikkal pedig Bellától kértem bocsánatot. Az első kettőt a konyhaasztalon hagytam míg a harmadikat a reptérre tartva dobtam be a mit sem sejtő Bella postaládájába.

*          *          *

Az egyetem öt hosszú éve kalandosan telt. Egyik kapcsolatból a másikba ugrottam. Ezeket az éveimet egy rövid mondattal lehetne jellemezni:

„ A változatosság gyönyörködtet.“

Valami mégis hiányzott, de nem tudtam pontosan mi is az.. A választ végül Emett barátom levele hozta el. Egy meghívót küldött:

Emett Brown és Bella Bluewater

Ezennel szeretettel meghívja önt július 14-én tartandó esküvőjükre.“

Emett macskakaparásával ez volt aláfirkantva:

„Steve! Bármi történt is a múltban, gyere el… Kérlek!!!“

Ezeket a sorokat a repülőn ülve írom, miközben a gép körülbelül 1 000 km/h sebességgel száll Chicago felé 10 000 méter magasan. Nem tudom miért döntöttem úgy, hogy végül eleget teszek a meghívásnak.. Talán, hogy  még egyszer utoljára láthassam Bellát s hogy elmondhassam Emettnek milyen szerencsés..

Vége

Az utolsó éjjel

2012.09.26. 23:15 | Csiki91 | Szólj hozzá!

Az egész estét Damien uralta. Szinte megbabonázta a többieket. Anyám kérte, hogy maradjon, ő azonban elutasító volt, erre Lisa is szinte könyörögni kezdett neki s végül beadta a derekát.

Vacsora után Hudsonék elköszöntek. Indulni készültek, én magamhoz húztam Lisát s megcsókoltam. Ő viszonozta, de valahogy mégis fura volt.

Ezután ki-ki nyugovóra tért a szobájába s a ház elsötétült. Engem nem hagyott nyugodni a vacsoránál történtek sora, emiatt egész éjjel forgolódtam.

A hajnal első sugaraival egy időben halk, mégis határozott kopogtatást hallottam szobám ajtaja felől. Válaszra sem várva kinyílt. Damien állt ott a kilincset markolva.

- Ideje reggelizni Tom! - Azzal az ölembe dobta hamuszürke úti köpenyem.

Némán bólintottam és kikecmeregtem az ágyamból. Meglepetésemre egy cseppet sem éreztem magam álmosnak, pedig az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam.

 

- Ez is a  vámpírlét egyik kellemes velejárója. - Szólalt meg, látva elképedt arcomat. - Ha jóllakunk, egyáltalán nincs szükségünk alvásra, így foglalkozhatunk más kellemesebb dologgal.

 

Beszéd közben lassan kiértünk a házból. Ám mikor elhaladtunk az érdekes falitükör előtt – mely az  előcsarnok meghatározó kelléke volt – én belepillantottam. Ereimben szinte megfagyott a vér, amint megpillantottam tükörképem. Az alakom délcegebb lett, a tartásom fenségesebb, a bőröm pedig hófehér, mintha nem érte volna napfény már évek óta, pont mint Damiené. Azonban a legszembetűnőbb mégsem e tulajdonságaim megváltozása volt… Mikor ugyanis szembenéztem tükörbéli önmagammal, borzadva figyeltem meg, hogy égszínkék szemem bíborvörössé vált.

 

- Mi a…?! - Szaladt ki a számon.

 

Damien hátrafordult s látva elszörnyedt arcomat, ezt mondta:

 

- Ez viszont sajnos az egyik kellemetlenebb mellékhatás. - Kezét megnyugtatólag vállamra tette és folytatta. - De nyugodj meg, idővel képes leszel erre…

 

Lehunyta szemét s mikor kinyitotta, írisze halványzöld színű volt. Ismét lehunyta majd kinyitotta vörösen izzó szemeivel nézhettem farkasszemet.

 

- Ezt meg hogy csinálod Damien? - Kérdeztem félelemmel vegyes áhítattal.

- Mondtam neked, hogy a vámpírélet rengeteg előnnyel jár…

- Csupán gyilkolnunk kell érte – Vágtam közbe szégyentől csöpögően.

- Ne légy már ennyire negatív Tom! - Torkolt le, - mindennek megvan az ára.

 

Válasza végleg elnémított s némán lelépdeltem mellette, mígnem pár méter után Damien törte meg a csendet:

 

- Ilyen  tempóval nem jutunk sehová! - Fakadt ki bosszúsan, - megtanítalak suhanni.

- Suhanni? - Néztem rá kérdőn.

- Igen, ez az egyik legősibb képességünk. Látod ott azt a fát? Sétálj felé és képzeld azt, hogy a tested egy apró tollpihe, amit egy erőteljes széllökés röpít…

 

Úgy is tettem,  elképedve tapasztaltam, hogy valóban suhanok a távoli nyárfa felé.

 

- És ez még mind semmi… - szólalt meg Damien a fa alatt, - idővel és rengeteg gyakorlással oly sebességet érhetsz el, hogy a Boston – San Francisco táv csak pár perces sétának fog tűnni. - mosolyogva folytatta. - Gyere, már nem vagyunk messze, az indiánok falujába megyünk.

- Ismerem azt a falut, - fordultam felé emlékeimben kutatva. - Fiatalabb koromban rengetegszer kilovagoltam oda, sok barátom él ott.

- Az egyiküket medve támadta meg. Rajta megyünk „segíteni”…

- Hogyan? Nem  bánthatjuk az indiánokat. Évtizedek óta békében élünk velük. - Álltam meg hirtelen.

- Ne légy gyerekes! - Mondta anélkül, hogy lépteit egyáltalán meglassította volna. - már úgyis a halálán van, csak meggyorsítjuk kicsit.

 

 

Megérkezve a faluba rögtön a keleti oldalon álló sátor felé indultunk, mely előtt néhány korosodó asszony énekelt egy halk esdeklő éneket. Minden bizonnyal a haldokló lelki üdvéért könyörögtek, hogy a szellemek segítsék át az örök vadászmezőkre. Damien odalépett hozzájuk s a fiú állapotáról érdeklődött. Az egyik asszony abbahagyva énekét könnyes szemmel a sátor felé mutatott és megrázta a fejét.

Belépve a sátorba szemem rögtön megakadt a középen fekvő halotton. Damien odalépett hozzá, ráhajolva a még szinte meleg testre, szívni kezdte vérét. Pár másodperc múlva, mikor feltűnt neki, hogy én még mindig az ajtóban és kővé dermedve figyelem mit tesz, megszólalt.

 

- Ne csak állj ott, vagy tapsra vársz?

 

A következő pillanatban egy sikoly hasított a levegőbe a hátam mögül. Az indián nő utánunk jött és meglátta Damient. Barátom odaugrott hozzá, s egyetlen gyors csapással a fejére elhallgattatta. Azonban  bármilyen sebességgel is tette ezt, nem volt elég gyors. Pár pillanat múlva már a fél falu ott volt körülöttünk. Én még mindig kővé meredten álltam, próbálva felfogni mi is történt.  Behunytam a szemem, hátha megszabadulhatok a valóságtól s kiderül, hogy ez csak egy rossz álom.

Mikor újra kinyitottam a szemem a falu összes lakója a földön hevert vértócsában. Damien vértől csöpögő ruháját látva elszörnyedve tudatosult bennem, hogy mit tett..

 

- Szörnyeteg vagy. - Bukott ki a számom.

 

Éles kacaj hagyta el ajkát s ezt válaszolta:

 

- Te nem? Megvan az erőd, hogy megállíts, mégsem tetted! Még magadnak sem vallod be, de tudat alatt sóvárogsz a vérre, mindennél jobban.

 

Szavai éles tőrként vájtak szívembe, de tudtam, hogy igaza van. A következő pillanatban engedve alantas ösztönömnek a vérző tetemekre vetettem magam.

Mikor tudatom ismét kitisztult, már hazafalé suhantunk. Én hirtelen megálltam és Damien után szóltam:

 

- Tűnj el! - Csodálkozva nézett rám. - Mióta beléptél az életembe, minden a feje tetejére állt. Gonosz vagy, engem is azzá tettél. Én nem foglak követni! Feleségül veszem Lisát, normális emberi életet élek majd…

- De akkor meghalsz – vágott közbe hisztérikusan.

- Nem vágyom az örök életre, ha közben szörnyeteggé válok.. Most hazamegyek. Ne gyere utánam… - azzal elsuhantam, magára hagyva Damient.

 

Hazaérve szüleimnek azt mondtam Damien sürgősen visszatért Spanyolországba. Az elkövetkező napokat az esküvőre készülve töltöttem. Minden úgy ment, ahogy elterveztük. Damien végleg eltűnt az életemből. Lisa pedig ismét olyan volt, mint azelőtt. Vérszomjam azóta sem csillapítottam, de próbáltam elnyomni. Ez napról-napra egyre nehezebb lett és mind több és több energiám emésztette fel.

Végre eljött a várva várt nagy nap. A házunk mögötti parkban volt felállítva a sátor, melyben örök hűséget esküdtünk egymásnak. Édesapja vezette az oltárhoz Lisát, ki  a boldogságtól széles mosollyal arcán közeledett felém. Mikor odaért hozzám a tiszteletes összekötötte kezeinket stólájával s elkezdte a szertartást.

 

- Kedves testvéreim! Azért gyűltünk egybe ezen a kellemes estén, hogy eme két fiatal életét összekössük az Úr színe előtt. - Ezt szinte egy szuszra mondta el, majd nagy levegőt vett. Folytatta. - Elisabeth D. Hudson, hűséges felesége leszel Tomnak jóban és rosszban, egészségben és betegségben, míg a halál el nem választ?

- Igen! - Hangzott a határozott válasz. Ezután az atya felém fordulva folytatta.

- És te, Thomas P. Anderson, akarod-e az itt megjelent Elisabeth Hudsont hites feleségedül? Vele leszel-e egészségben, betegségben, míg a halál angyala el nem választ tőle?

- Igen. - Mondtam ki magam is határozottam, gondolkodás nélkül és felhúztam Elisabeth ujjára a gyűrűt.

 

Ekkor a tiszteletes az egybegyűltekhez fordult:

 

- Van köztetek olyan, ki tud bármilyen ellenvetést, ami akadályozná ezt a bimbózó frigyet? Szóljon most, vagy hallgasson mindörökre!

 

Pár pillanatnyi néma csend után a pap folytatta.

 

- Nem maradt más hátra… Férj és feleség vagytok az Úr színe előtt, s ezt a köteléket, melyet itt a földön megkötöttünk nem oldja fel semmilyen hatalom. Csókold hát meg az ifjú arát! - Fejezte be a szertartást.

Boldog voltam és elégedett életemmel. Átvonultunk  a másik sátorba az egybegyűlt rokonsággal és kezdetét vette a hajnalig tartó vigadalom.

Mikor az égbolt éjfekete vászna elkezdett halványulni, eljártunk Lisával egy utolsó táncot s elvonultunk szobánkba. Miközben a táncolók tömegén át haladtunk, Damient pillantottam meg. Ereimben egyetlen másodperc alatt meghűlt a vér, de mikor ismét arra néztem már nem volt sehol. Igyekeztem megnyugtatni magam, hogy csak képzelődtem. Lisámat boldogan karjaimba kapva vittem fel a nekünk berendezett szobába. Szerettem a feleségem, abban a percben felhőtlen boldogságot éreztem. Megcsókoltam, ő viszonozta, én eközben elkezdtem lehámozni róla hófehér menyasszonyi ruháját. Ügyetlenségemben a fűző egyik bordájával felsértettem selymes bőrét és kiserkent mézédes vére. Abban a pillanatban elvesztettem az eszem s őrült ösztön vette át  az uralmat testem felett. Lisa fedetlen testére vetettem magam s az apró vágáson át egyre nagyobb hévvel szívtam vérét. Bármennyire is küzdöttem ellene, nem tudtam leállni s végig kellett néznem, ahogy Elisabeth szemében lassan kihuny a fény.

Átérezve tettem súlyát, halk zokogásban törtem ki, s így is töltöttem az elkövetkező három napot.

A szobalány talált rám, amint Lisa élettelen testét szorongatva kuporgom a szoba sarkában.

Az elkövetkező napok homályosan teltek számomra. Amint rájöttek mit tettem, gondolkodás nélkül fel akartak akasztani. Még saját atyám is szörnyetegnek tartott, elutasította, hogy ott lehessek Lisa temetésén.

Kötelet kaptam nyakamba s a házunk mögötti ősöreg tölgyfára húztak fel. Azt persze nem tudhatták, hogy ily módon nem végezhetnek velem. Könnyes szemmel vergődtem előttük a fán, játszottam el saját halálom. Szívem mélyén abban reménykedtem az én drága Lisám mellé temetnek, s még egyszer megfoghatom apró kezét, érezhetem bőre selymességét és kellemes illatát.

Atyám és apósom gyűlölettől és viszolygástól telve a kert végében földeltek el, akár egy  döglött kutyát vagy egy kártevőt szokás.

A föld alatt fekve mind többször és többször ötlött eszembe Damien di Pazzo neve, a szerepe szerelmem halában.

Szívem megtöltő gyász szép lassan átadta helyét a bosszúvágynak, s eltökéltem, hogy nem nyugszom addig, míg meg nem fizetek Damiennek.

Síromból kikelve útnak akartam kelni, de tartóztatott a vágy, hogy végső búcsút vegyek kedvesemtől. Az éj leple alatt a temetőbe osontam. Hosszú percekig álltam Lisa sírnának hófehér márványangyala előtt. Könny gyűlt szememben… Bánatom súlya alatt térdre rogytam.

 

- Ó  Lisa! Nem remélem, hogy valaha is megbocsátod tettem, csupán azt, hogy megérted nálam jóval hatalmasabb erők is behatottak… - hangom elcsuklott, erőt vettem magamon. Csókot leheltem a márványra – szeretlek!

 

A következő pillanatban elsuhantam az éjszakába…

Címkék: vér vámpír bosszú érzelmek

Az utolsó éjjel

2012.09.26. 23:15 | Csiki91 | Szólj hozzá!

Évezredek óta szólnak történetek vért ivó halhatatlanokról, azonban 18 éves koromig azt hittem ezek csak dajkamesék, amivel a gyerekeket ijesztgetik.

1794. november 14-e volt halandó életem utolsó napja. Atyám utasításának eleget téve a Hudson villába mentem, hogy hosszas udvarlás után végre megkérjem Elisabeth Hudson kezét az apjától s ezzel a lépéssel egyesítsem birtokainkat.

A birtokaink közti erdőn vágtam épp át, mikor lovam hirtelen megriadt. Azt gondoltam a  keleten gyülekező viharfelhők ijesztették meg.  Megnyugtattam s folytattam utam. Az erdő valahogy egyre sötétebbnek tűnt, ami furcsa volt, lévén, még hármat sem ütött az óra. Levélsuhanást hallottam, a hang irányába fordítottam fejem, ám ekkor hirtelen valami nagy és nehéz dolog csapódott nekem, s ledöntött a nyeregből.

Azonban még fel se ocsúdtam döbbenetemből, mikor éles, szúró fájdalom hasított pár centivel a kulcscsontom felett. Ettől a váratlan s intenzív érzéstől elvesztettem az eszméletem.

Magamhoz térve egy fölém hajoló alakot vettem észre, ki így szólt hozzám:

 

- Üdvözöllek halhatatlan körünkben ifjú Thomas Anderson – majd megtörölte vértől csöpögő száját. - Az én nevem Damien di Pazzo, s én vagyok észak Amerika egyik legöregebb vámpírja…

- Vámpír? - szakítottam félbe riadtan, - Hát nem csak mese, mivel a gyermekeket riogatják?

- Nem. Több ezer éve létezik a fajunk – egy pillanatnyi szünetet tartott, felém bökött és folytatta – s immár te is közénk tartozol…

- De miért pont én?

- Hogy miért te?! Mert meguntam a magányt. De most elég, ha észben tartod a legfontosabb szabályokat. Először is, sose hivalkodj képességeiddel…

- Milyen képességeimmel? - vágtam közbe kérdőn.

- Ha még nem vetted volna észre, az érzékeid kiélesednek, az erőd megnő… De ne szakíts félbe, mert szorít az idő. A második s legfontosabb szabály, hogy soha ne menj ki nappal.

 

Némán emésztettem az információkat mikor hirtelen talpra állított s így szólt:

 

- Nem kell szakítanod eddigi életeddel, csupán kevesebb vért fogunk inni, hogy ne tűnjön fel.

- Fogunk? Hogy érted, hogy fogunk? - szegeztem neki a kérdést várva a választ.

- Nekem köszönheted az erődet – kezdte -  szóval veled maradok.

- Hát legyen, ha nincs más választásom, várj meg a birtokomon. Még el kell intéznem valamit.

 

Megérkezve a Hudson birtokra Jonas a néger szolga fogadott. Kikötötte a lovam, s közölte, hogy az úr már vár reám. Besiettem a házba, fel az előcsarnok hatalmas márványlépcsőn, balra indultam  a dolgozószoba felé, ám ekkor zongoraszó hangzott a szalon felől. Egy pillanatra elbódított  a lágy zeneszó és az a  megmagyarázhatatlan édes illat, amit éreztem.

- Ugye milyen szépen játszik, Thomas? - kérdezte egy érdes hang a hátam mögül, s megfordulva Mr. Hudson terjedelmes alakját pillantottam meg.

- Elnézését kérem Mr. Hudson, hogy megvárakoztattam, de akaratom ellenére…

- Semmi gond. gyere, igyunk meg egy italt és beszéljünk, mint férfi a férfival.

 

Leültetett egy magas támlájú bőr karosszékbe, s a bárpulthoz lépve mindkettőnknek töltött egy pohár whiskyt majd helyet foglalt mahagóni íróasztala mögött. Kortyoltam egy nagyot a nemes nedűből, ám ekkor hirtelen hányinger fogott el. Nem tudtam mire vélni, s igyekeztem legyűrni ezt az érzést.

 

- Uram! Azért jöttem, hogy… - Kezdtem magabiztosan.

- Hogy megkérd a lányom kezét! - meglepett arcom látva folytatta. - Mi másért jöhet egy korod béli ifjú… - majd széles mosollyal arcán ezt mondta:

- Örömmel adom hozzád a lányom, menj hát s kérd meg a kezét, én örömmel adom áldásom.

 

Mosolyogva ráztam meg felém nyújtott kezét, s szinte futva indultam a szalonban zongorázó Elisabeth felé. Az ajtó előtt meglassítottam lépteim. S halkan léptem be, hogy ne zavarjam meg játékát, annyira szépen játszott. Hallgatva ezt a fenséges zenét, újra megéreztem azt a mennyei illatot, s ekkor belém hasított a felismerés: Elisabeth vérének illatát érzem…

Elszörnyedtem, s erőt vettem magamon, mert szépsége olyannyira lenyűgözött, hogy nem lett volna szívem kárt tenni benne.

 

- Ma még gyönyörűbb, mint általában – bókoltam végignézve fűzőbe bújtatott alakján. A játékot nem hagyta abba, úgy válaszolt.

- Thomas, apám már várja, ne várakoztassa meg – mosolygott rám – valami fontos dologról akar önnel beszélni.

- Tőle jövök… Ó Lisa, hozzám jönne feleségül? - térdeltem le elé nagymamám gyűrűjével kezemben.

- Igen. Boldogan. Nincs más, mire jobban vágynék. - Azzal magához húzott, csókot lehelt jéghideg ajkaimra, majd karjait mellkasom köré fonva vállamra hajtotta fejét.

 

Vörös hajából áradó illata egészen elvette az eszem. Hatalmas önfegyelemre volt szükségem, nehogy bántsam. Kibontakozva öleléséből ismét megcsókoltam, s kitűztük az esküvőt december tizenhetedikére.

Hazafelé tartottam, mikor szomjúságom végleg eluralta elmém. A következő dolog, amire emlékszem, hogy párnáim között pihegem, és Damien vigyorogva tartja vértől csöpögő ruháimat…

Percekig nem tudtam megszólalni, olyan homályos volt minden. Arra emlékeztem, hogy elindultam Lisáéktól haza, de ezek után csak sötétség…

 

- Mi történt? - Kérdeztem, miközben igyekeztem megszabadulni az arcomra száradt vértől.

- Semmiség - válaszolta vigyorogva Damien, - csupán engedtél az új testi szükségleteidnek. Vérre volt szükséged.

- És ez  most már mindig így lesz, igaz? - Kérdeztem aggódva.

- Nem kell pánikolni, nem annyira rossz, mint elsőre tűnik. Idővel mérséklődik a vérszomjad. Azt hiszem ez elviselhető ár a hatalomért, amit kaptál.

- Most hagyj magamra, kérlek. Magányra vágyom.

 

Némán bólintott és elment. A szobában kongó üresség támadt, s én egyedül maradtam. Tudtam, hogy igaza volt, de valahol legbelül mégis úgy éreztem, nem helyes.  Megfordult a fejemben hogy talán örökre bezárkózom, és nem megyek többé emberek közé. Órákig tanakodtam, s végül mégis elvetettem ezt az ötletet. Nem tehetem meg Lisával, hogy épp most, az esküvő előtt hagyjam el. Bele betegedne. Nem is beszélve arról, hogy valóban szeretem, nem csupán atyám kérésének teszek eleget, bár érzelmeimről Lisán kívül senkinek nem beszéltem…

Gondolatmenetem halk kopogtatás zavarta meg.

 

- Szabad. - Nyögtem szomjúságtól rekedt hangon.

- Összeszedted végre magad, Tom?! - Kérdezte az ajtón belépő Damien.

- Azt hiszem, - kezdtem tétován – de rengeteg kérdésem van…

- Válaszolok, de csak később. Édesanyád meghívta vacsorára Hudsonékat. Ne várakoztasd meg őket. - Ezzel indulni készült, de visszafordult, - mellesleg a szüleid úgy tartják, hogy spanyolt és irodalmat tanítottam neked a Pennsylvania egyetemen..

- Mond meg kérlek, hogy máris megyek… - azzal kikászálódtam ágyamból. Fehér inget és tengerészkék zakót húztam, majd az ebédlő felé indultam. Félúton jártam mikor kiáltásokat hallottam, aztán néma csend lett. Futva tettem meg az utolsó métereket, s az étkező ajtajában megdermedve álltam meg.

 

Vérfagyasztó látvány tárult elém. A falakat vér borította. Az én és Lisa szülei holtan feküdtek szanaszét a szobában. Damien az asztalnál ült, Elisabeth az ölében és az ajkai a lány nyakára tapadtak. Vérszívás közben felnézett, pillantásunk találkozott. A következő pillanatban hihetetlen dolog történt… A szoba ismét régi pompájában tündökölt. Szüleim és vendégeink beszélgetve vártak rám.

 

- Mi történt Tom? - Siettette hőn szeretett Lisám, - oly fehér vagy, akár szellemet láttál volna…

- Talán így volt… - válaszoltam Damienre pillantva, ki sejtelmesen mosolygott.

- Badarság! - Vágott közbe Mr. Hudson. - Szellemek nem léteznek..

- Valóban így gondolja? - Néztem rá kérdőn.

- Igen, meggyőződésem. S ki mást állít annak túl élénk a fantáziája. - Mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- Talán igaza van, s csak a képzeletem játszott velem. - Válaszoltam beletörődve.

 

Anyám látva, hogy a helyzet kezd ellenségessé és komorrá válni, így szólt:

- Most, hogy Thomas is megérkezett, kezdjünk hozzá a fenséges vacsorának.

A vacsorát csendesen a többieket figyelve költöttem el. Atyám és Mr. Hudson politizáltak. Anyám és Mrs. Hudson a legfrissebb pletykákat vitatták meg, Damien pedig valami vidám történetet mesélt Lisának franciául.

 

- Di Pazzo úr, hogy lehetséges, hogy ön ennyi nyelven beszél? - Kérdezte anyám.

- Leszögezném, hogy elsősorban, mint utazó tekintek magamra – kezdte magyarázatát, kortyolt egyet vörös borából, majd folytatta, - mielőtt az egyetemen kezdtem volna tanítani, rengeteg helyen jártam a világban Afrikától Kínáig..

- Mi motiválta, hogy ekkora utakat tegyen meg? - Kérdezte apám kíváncsian.

- Atyám, Salvador di Pazzo, felfedezőként jött az Új Világba. Minden vágya az volt, hogy minél többet megismerhessen a világból. Floridától nem messze értünk partot. Nem sokkal később indiánokkal találkoztunk. Kezdetben barátságosak voltak, de idővel valamiért megváltoztak… Ránk támadtak, a csapatunk nagy részét lemészárolták. Engem és a szüleimet elfogtak és a falujukba hurcoltak. Cölöpökhöz kötöztek minket, majd két harcos apámhoz lépett, szembeköpte és átvágta a torkát. Ezután anyám következett. És én üvöltve néztem végig, ahogy mind több és több vér ömlik ki a torkukon ejtett jókora sebből, mígnem szemükben lassan kihunyt a fény..

 

Mindenki megkövülve várta a folytatást, azonban Damien itt abbahagyta a történetét.  A súlyos csendet végül Lisa törte meg.

 

- Kedves Damien, folytatná a történetét? - Kezdte pirulva – Igazán érdekelne, szerintem mindnyájunkat, hogy mi is történt ezután.

 

Spanyol barátom halvány mosollyal arcán bólintott. Felemelte borral teli kristálypoharát, kortyolt a nedűből, ízlelgetve azt pár pillanatig, majd ott folytatta ahol abbahagyta.

 

- Valami megmagyarázhatatlan okból engem megkíméltek. Ekkor azonban az átélt traumától eszméletem vesztettem.  Mikor magamhoz tértem, kezeim már nem voltak összekötve. Körülpillantottam, de az indiánok eltűntek…

Címkék: vér vámpír

süti beállítások módosítása