Húsz év telt el azóta, hogy szembenéztem Voldemorttal a tiltott rengetegben, s győztesen kerültem ki. Annyi minden történt azóta. S most oly sok évvel később ismét itt vagyok a Roxfortban. Ugyanabban a szobában alszom – ha csak pár napra is – amiben tanulmányaim alatt is aludtam. Egészen meglepett amikor Mcgalagony meghívott mindannyiunkat egy afféle nosztalgiázásra a karácsonyi szünetben.
Szinte semmi nem változott. Na jó, talán mégis, hisz most csodálatos feleségem Ginny itt fekszik mellettem. Oldalra pillantok, s meglepve konstatálom, hogy korábban kelt nálam. Kihűlt helyén csak egy rövidke üzenet fogad:
„Kimentünk a pályára egy kicsit játszani. Reggeli után gyere utánunk! Csók: Ginny”
Nagyot nyújtóztam, s már épp visszafordultam volna a másik oldalamra, amikor egy kósza napsugár a függöny redőin keresztül épp a szemembe sütött, s ezzel végképp meghiúsította minden a visszaalvásra tett kísérletemet.
Felöltöztem hát régi Griffendéles címerrel díszített taláromba s Tűzvillámommal kezemben leindultam a Nagyterembe harapni valamit. Szinte még le sem nyeltem az utolsó falatot, amikor már futottam is tovább az ismerős ösvényen a quidiccs pálya felé. Még félúton sem jártam, amikor nem bírtam tovább és a magasba emelkedtem seprűmön. Észvesztő sebességgel száguldottam a pálya felé, amikor észrevettem, hogy nem csak Ginny, Luna lányom és a fiúk repkednek a pálya fölött, hanem másik három alak is. Még inkább gyorsítottam és pár másodperc múlva már láttam is kik cikáznak még a lelátók között.
- Ron! Nem is tudtam, hogy már ti is megjöttetek! – szólaltam meg, amikor lelassítottam barátom mellett.
- Reggel érkeztünk meg, s összefutva Ginnyékkel, úgy döntöttünk lejövünk játszani egyet. A kicsomagolás ráér. – vigyorgott rám. – Mit szólsz egy négy-négy ellen menethez?
- Persze benne vagyok!
Csapatokra oszlottunk. Luna, Ginny, Albus és jómagam mértük össze erőnket Ron, Rose és Hugó csapatával, akiket fiunk James erősített tovább. Előkerült a régi cikeszem, sőt még egy gurkót is elengedtünk, hogy érdekesebb legyen a meccs.
Hosszú órákig játszottunk, amikor váratlanul megtörtént a baj. Luna miközben a gurkót próbálta eltalálni telibe kapta a cikeszem, amely ezer darabra törve zuhant a föld felé.
Az első pillanatban bénultan bámultam, aztán utána vetettem magam és zuhanórepülésben száguldottam a cikeszem darabjai után. Szememet egészen elhomályosították a könnyek, hisz oly sok emlék kötött ehhez az apró arany labdához. Végül ujjaim ráfonódtak a két arany szárnyacskára, melyek spirális pályán zuhantak, s még épp időben húztam fel, akkor már szinte öntudatlanul a seprűmet.
- APA! Én nem… nem akartam! – hallatszott Luna csengő hangja a hátam mögül. Hallottam, hogy őt is a sírás fojtogatja, én mégis ráripakodtam.
- Jobban is vigyázhattál volna! Egyszerűen nem hiszem el, hogy milyen simán elpusztítottad életem egyik legfontosabb emlékét…
- Na de Harry! – próbált Ginny békíteni, - hisz csak egy gyerek… Veled is előfordulhatott volna…
Meg se vártam, hogy befejezze a mondanivalóját, visszapattantam söprűmre s elszáguldottam Roxmorts irányába. Útközben kis híján fellöktem az akkor érkező Hermióne-t, de ekkor erre nem tudtam gondolni. Az arcomba csapó jeges szél azt hiszem kissé kijózanított, s már meg is bántam, hogy úgy rákiabáltam a lányomra. Nem kellett volna. Bárkivel megeshetett volna.
Mire észbe kaptam, már elég közel voltam a faluhoz, hogy lássam a házak kéményéből gomolygó füstöt s az utcákon tolongó embereket, akik valószínűleg az utolsó bevásárláson jártak karácsony előtt. Úgy döntöttem beugrom egy vajsörre a Három seprűbe.
Leültem egy asztalhoz közel a kandallóhoz, hogy melegedni tudjak, amikor Madam Rosmertához tátott szájjal odalépett hozzám.
- Ezer éve nem láttalak Harry! – kezdte mosolyogva. – Hogy megy a sorod…?
- Kérem Madam Rosmerta, most egyáltalán nincs kedvem beszélgetni… - vágtam a szavába kurtán.
Szegény elhallgatott egy pillanatra, majd látva szomorú ábrázatom máris elsietett és egy friss korsó vajsörrel tért vissza. Pénz után kezdtem kotorászni a zsebemben, amikor rájöttem, hogy egyáltalán nem hoztam…
- Ugyan Harry! Hagyd. A ház ajándéka! – mosolygott rám kedvesen.
Ekkor nyílt az ajtó, s Ron lépett be rajta. Körbenézett a teremben, s már épp ment volna, amikor észrevett. Öles léptekkel haladt felém, majd lehuppant mellém egy székre.
- Mi a fene van veled? – kérdezte minden bevezető nélkül. – Szegény Luna-t úgy lehordtad!
- Tudom, és sajnálom…
- Ezt neki kellene elmondani, nem gondolod? – nézett rám komoran. – Madam Rosmerta! Kérhetnék én is egy Vajsört? – kiabált az időközben a söntésbe visszatérő asszonyság után.
- Persze szívecském, máris viszem!
- Ugye tudod, hogy a lányod még most is sír? Nagyon bántja a dolog…
- Nem akartam ennyire megbántani. Csak tudod… Nagy most rajtam a nyomás a Minisztériumban, meg ezek a rémálmok is amik mostanság gyötörnek. Sok ez így egyszerre…
- Milyen rémálmok? – kérdezte csodálkozva. – Nekem erről miért nem beszéltél eddig?
- Az utóbbi időben sokat álmodom arról az éjszakáról, amikor legyőztem Voldemortot. Akkor éjjel beszéltem Dumbledorral, s ő említette, hogy nem muszáj visszatérnem. S mostanság álmaimban sokszor eljátszom a gondolattal mi lett volna, ha így döntök és én is meghalok a Tiltott rengetegben?
- Eszedbe se jusson! – kiáltott rám Ron. – Van egy gyönyörű feleséged, aki szeret és három csodálatos gyermeketek. Sokkal sivárabb lenne ez a világ, ha akkor te is meghalsz…
- Igen, tudom. Mit gondolsz miért mondtam, hogy rémálmok? – néztem rá komoran. – De kérlek erről senkinek egy szót se.
- Úgy lesz, hisz ismersz. – mosolyodott el halványan.
Közben megittuk a vajsörünket. S felpattanva seprűnkre elindultunk vissza a kastélyba. Azt hiszem ki is találtam, hogy mit veszek Ronnak karácsonyra. Szegény mindig panaszkodik a kéz alól vett Nimbusz 2001-esére. Úgy döntöttem amint visszaérünk, küldök is egy levelet a Kviddics a javából-ba, hogy még Szenteste előtt meg is jöjjön Ron új söprűje.
- Jelszó? – szólított meg minket a Kövér Dáma, amikor felértünk a klubhelyiséghez.
- Hááát… Öh, azt sajnos nem tudjuk. – böktem ki végül.
- Ha nincs jelszó, nincs bejárás! – válaszolta szigorúan.
- Dáma, kérem! Hisz mi vagyunk azok, Harry és Ron! – próbálkoztunk.
- Tőlem akár Merlin is lehettek Nikolasz Flammel társaságában, akkor se mehettek be jelszó nélkül.
- Karamellás puffancs! – hangzott fel egy ismerős hang a hátunk mögül.
- Neville! Nem is tudod mennyire örülünk most neked… De hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem, miközben bemásztunk a klubhelyiségbe. – Azt hittem az ünnepekre elutaztok Hannah-val…
- Aha, úgy volt. Már össze is csomagoltam, csak beszélni szerettem volna veled, Harry. – nézett rám sejtelmesen.
- Igen? Miről lenne szó?
- Ne itt! Nem szeretném, hogy mindenki hallja.
- Oké, gyere föl a régi szobánkba. – mondtam, miközben elindultam az ismerős csigalépcső felé. Útközben Hermione-t és Luna-t pillantottam meg egy asztal fölé görnyedni. Meg akartam mondani a lányomnak, hogy mennyire sajnálom, amit mondtam, de előbb Neville-el kell foglalkoznom.
- Kölcsön szeretném kérni a Láthatatlanná tevő köpenyed! – szegezte nekem a kérését, amint becsuktam magunk mögött az ajtót.
- Hogy mi? – néztem rá értetlenül. – Minek az neked Neville? Csak nem valami rosszban sántikálsz? – vigyorogtam rá.
- Hááát. –kezdte habozva. – Anyámék a Szent Mungóban vannak már jóideje. S most, annyi év kezelése után felcsillant a remény, hogy vissza lehetne hozni a tudatukat. Úgy gondolom, hogy egy kis környezetváltozás jót tenne nekik, de a Mungóbeli dolgozók nem akarják megengedni, hogy kihozzam őket… - próbálta elfojtani feltörni készülő könnyeit, majd folytatta. – Úgy gondoltam a te köpenyed alatt besurranhatnék és kihozhatnám őket.
- Nem is tudom Neville… Nem illegális ez csöppet? – néztem rá érdeklődve. – S te épp egy aurorral beszéled meg, hogyan akarsz betörni egy közintézménybe?
- Látom hiba volt hozzád fordulni. Azt hittem segítesz egy régi barátnak, de látom tévedtem. – könnyes szemmel indult az ajtó felé, mikor utána szóltam.
- Várj Neville! – kotorászni kezdtem a utazóládámban, s rövid kutakodás után meg is találtam apám régi köpenyét. – Boldog Karácsonyt! Nekem már nem igazán van rá szükségem a hivatalban. Csak aztán úgy vigyázz rá, mint a szemed világára. Ezt még apám hagyta rám, és nem sok ilyen van a világon…
- Köszönöm Harry! – borult a nyakamba, – Nem is tudod mennyire boldog vagyok… Rohanok is, hogy minél előbb megejthessem a „látogatást”.
Kirohant az ajtón, én pedig leültem egy asztalhoz és megírtam a megrendelésemet Ron seprűjéről. Már épp borítékoltam, amikor megnyikordult az ajtó, s könnyed léptek zaját hallottam a hátam mögül.
- Annyira sajnálom, apa! – suttogta a fülembe Luna, miközben hátulról átkarolta a nyakam.
- Ugyan. Én sajnálom, hogy úgy neked ugrottam. Semmi okom nem volt rá, hogy ennyire kiakadjak… - azzal csókot nyomtam arcára, s magamhoz öleltem.
- Hermione nénivel egész délután azon ügyködtünk, hogyan tudnánk kiengesztelni téged. S ezt sikerült elkészítenünk neked! – azzal átnyújtott egy apró csomagot. Kicsomagoltam, s egy apró arany karácsonyi gömb hullott a kezembe melyet két apró ezüstösen csillogó szárny díszített.
- Hát ez valami csodaszép! – mosolyogtam lányomra, s haragom utolsó morzsái is felszívódtak.
Volt még részünk pár meglepetésben az ünnepek alatt, de az már egy másik történet…
Utolsó kommentek