A szilvesztert már évek óta a barátaimmal töltöm. Az idei év több szempontból is különleges volt. A nagy csapat három tagja, köztük jómagam is sikeresen letettük az államvizsgát, s így immár hivatalosan is mérnökök lettünk. Eltökéltük, hogy a 20. század utolsó szilveszterét valami különleges helyen töltjük. Választásunk az alpesi St. Moritzra esett. Egy kis tízszemélyes mikrobusszal vágtunk neki az útnak. A „párok“- mert néha csak így hívtuk őket, kényelmesen elhelyezkedtek a buszban, Allen elvállalta, hogy levezeti az utat, Dora meg én pedig a navigálás feladatát.
A La Manche csatornát egy komppal szeltük át, majd Párizst érintve a francia – svájci határ felé vettük az irányt. Már esteledett amikor elértük Párizst a ragyogó fővárost.
- Hű de szép! – adott hangot ámulatának Dora.
- Valóban csodálatos – mondtam, bár legszívesebben azt mondtam volna: „A te szépségedet nem érheti el soha..“ De nem tehettem, ígyhát tovább bámultam ki az ablakon, szó nélkül...
Miközben a határon a vámolásra vártunk Allen mekocogtatta a vállam.
- Tom, nem váltanál le? – Nagyot ásított. – Hosszú volt ez a nap és nem tudom meddig bírom még..
- Persze, szívesen. – Mondtam, s már szálltam is ki a kocsiból. Így hát a határőr már az én ablakomon kopogtatott:
- Jó estét monsieur! A papírokat s´il vous plait.
Átadtam az összegyűjtött útleveinket s vártam amíg átnézi őket . Zseblámpájával bevílátított a kocsiba, majd hozzám fordult:
- Hová tartnak? – Kérdezte érdeklődve.
- St. Moritzba – válaszoltam, - ott ünnepeljük majd az új évet.
- Bon voyage! – Mondta, azzal visszaadta az iratainkat. – Au revoir.
Gázt adtam és továbbhajtottam, az éjszakába. Eloltottam az utastérben a lámpákat, legalább ők aludjanak. Bekapcsoltam a rádiót és halkan zenét hallgattam. Kissvártatva ara lettem figyelmes, hogy Dora álmában mintha hozzámbujt volna. Allen ott ült a másik oldalán, de ő mégis az én vállamra hajtotta fejét. Ez melegséggel töltötte el a szívem, s egy mosollyal arcomon vezettem tovább a sűrű sötétségbe, melyet csak a reflektorunk vakító fénye hasított át. Hajnalodott már mire megláttam St. Moritz pislákoló fényeit. A város határában lehúzodtam és ügyelve arra, hogy Dorát ne ébresszem fel, Allen vállát bökdöstem.
- Mi van? – Riadt fel hirtelen.
- Megérkeztünk, - kedztem, - de nem tudom merre van a ház.
- Menj egyenest és az első kereszteződésnél balra.. – ásított egy jókárát és folytatta, aztán egyenesen a város határáig, ott fordulj jobbra és fel a hegyre. Biztosan meglátod majd a házat.
Pár perccel később, amikor leállítottam a kocsit a ház előtt, Allen nyomba kipattan és a friss havon futva indult a bejárat irányába.
- Dora.. – ébresztgettem halkan, - megérkeztünk.
Álmából ébredve, még laposkat pislogva kászálódott ki a kocsiból és hátrament a többiekhez, kipakolni.
- Hadd segítsek, - léptem oda hozzá, s miközben hátamra dobtam a zsákom, kikaptam kezéből hatalmas kofferét.
- Ne! Nem kell! – Kezdte mérgelődve, majd egy kedves mosoly kíséretében megadta magát. – Köszönöm.
Becipeltem bőröndjét, majd csatlakoztam Allenhez, aki épp a tulajjal tárgyalt:
- Szóval, az emeleten 4 darab két ágyas szoba, míg itt a földszinten a konyha, az étkező és még egy kétágyas van?
- Igen. – Helyeselt a kopaszodó öregúr, mosolyogva bár, de látszott rajta, hogy legszívesebben az igazak álmát aludná.
- Köszönünk mindent. – Mondta Allen, majd kezét nyújtotta s a bejárat felé terelte a ház urát. Miután becsuktuk az ajtót, elgondolkodva egymásra néztünk és ujjainkon számolni kezdtük:
- Simon és Kate, Greg és Joan, Andrew Cameronnal... Allen elgondolkodott egy pillanatra, - Gabe és Bella. Az négy szoba.
- Hárman maradtunk, - kezdtem vigyorogva, Dorával..
- Ha – ha – ha, - csndedült föl Dora édes hangja a lépcsőfordulóból. – Ne is álmodozz. Már begbeszéltem Belláékkal.
- Oké, akkor ezt a problémát is sikeresen megoldottuk. – mondta Allen vigyorogva.
Miután kényelmesen berendezkedtünk, Andrew felvetette, hogy kimehetnénk sétálni és megcsodálni a csodás tájat.
Menjetek elő – mondtam, mikor már mind bejáratnál topogtak. – Nekünk Allennel még van egy kis dolgunk..
- Igen? – kérdezte meglepetten.
- Ja! – böktem oldalba.
- Mi a fenét tervezel? – Kérdezte, mikor a többiek már elmentek.
- Karácsonyfát kéne állítanunk..
- Minek? – Kérdezte, majd vigyorogva folytatta, - csak nem Dorának akarsz imponálni?
- Számít ez? – Kédeztem fülig vörösödve. – Tudod jól, hogy érzek iránta..
- Akkkormiért nemszegezed neki a kérdést?
- Nem is tudom.. – tűnődtem el egy pillanatra. – Túl kedves ő a számomra, hogy elveszítsem.. Te is tudod, hogy ha nemet mondana már semmi nem lesz a régi.
- Hát te hülye vagy.. – boxolt a vállamba, s miközben az arcom eltorzult egy pilanatra a váratlanul karomba nyilaló fájdalomtól folytatta. – Hallgass rám, inkább azt bánd, hogy megpróbáltad, mint azt, hogy nyuszi voltál. Hisz te is tudod, hogy kedvel téged..
- Tudod mit? Rászánom magam..- mondtam elszántan, - még mielőtt elindulunk haza megosztom vele az érzései.
- Büszke vagyok rád! – Vigyorgott rám, miközben színpadiasan elmorzsolt egy könycseppet.
- De most már menjünk Rómeó, mert így nem készülünk el soha...
Nyakunkba vettük a városkát s bekopogtunk mindenhová, hogy segítséget kérjünk a meglepetésemhez. Karácsony lévén sokan elküldtek minket melegebb éghajlatra, de még így is szép számmal akadtak, kik segítettek, s a ház pár óra alatt ünnepi köntösbe öltözött. Megköszöntük a helybeliek segítségét, majd egy – egy bögre forró csokival a kezünkben leültünk az étkező kandallója elé. A díszítéssel elégedetten vártuk a többieket elnyúlva a kényelmes süppedős fotelokban, csokinkat kortyolgatva, miközben a hasábokat nyaldosó tűz kellemes meleget árasztott.
- Nincs kedved sakkozni Tom? – Fordult felém kisvártatva.
- De, miért is ne? Hátha végre megtanultad a szabályokat.. – vigyorogtam rá.
- Nem isvagyok olyan rossz. Sőt, gyakoroltam.. – vigyorodott el ő is.
Két órával később és 3 játszmával a hátunk mögött megállapítottam, hogy tényleg fejlődőképes a kölyök. Az első meccset még fölényesen susztermattal nyertem. El is szontyolodott kissé, s megzavart. Elbíztam magam s kis híján ez lett a vesztem. A második és harmadik menetet majdnem megnyerte, azonban az utolsó pillanatban mindkétszer sikerült patthelyzettel hárítanom. Épp a negyedik menet közepén tartottunk, amikor megjöttek a többiek.
- Jó helyen járunk? – Dugta be a fejét Andrew az ajtón.
- Persze! – vigyorogtam rá a futóval a kezemben. – úgy gondoltuk..
- Ne szerénykedj Tom – szakított félbe Allen. – Az a te fejedből pattant ki.
- Hát jó, - adtam meg magam, én találtam ki. ..
- Jó ötlet volt – mosolygott rám Dora. Andy felemelt karja alá, mivel ahhoz túl alacsony volt, hogy a jól megtermelt fiú válla felett szólhasson, sokkal meghittebb így a ház.
- Örülök, hogy tetszik, - válaszoltam, majd táblára már egyáltalán nem figyelve a léptem a vezéremmel. Ugyan levettem az egyik futóját, ezzel azonban kiszolgáltattam a királynőt. Bíztam benne, hogy leesik Alennek, miért is hozok ilyen áldozatot.
- Sakk- matt! – Ugrott fel örvendezve Allen. Hát végre ez a nap is eljött...
- Mára azt hiszem elég is volt, nem Allen? – Kérdeztem, s válaszra nem is várva elkezdtem elpakolnia bábukat. Dora behuppant mellém a kanapéra s elgondolkodva nézte a tűz árnyjátékát.
- Kértek még egy csésze forró csokit? – Fordult vissza az ajtóból Allen.
- De igen, az nagyon jól esne, - tért vissza a vlóságba elrévedéséből dora, - köszi..
- Apropó, forró csoki, - néztem Dorára két huszárral a kezembne, Te nem is tudod, de kis híján lebuktunk, miközben a díszeket hoztuk..
- Igen, - mosolyogtam rá, - épp abban a kis teázóban ültek. Az volt az egyetlen szerencsénk, hogy épp a szöszi pincérre figyeltetek. Csak Andy látott meg minket...Viszont ő tudod milyen – kacsintottam rá -mindig benne van a buliban.
Érdeklődve fürkészte az arcomat, mire folytattam.
- Hát, mit ne mondjak igen hülyén festhettünk Allennel, amint megdermedve álltunk a kávézó előtt, díszeket és karácsonfaégőket cipelve..
Dorára pillantotta, hogy megtudjam minknt reagál, a az első pillanatben megrémítettem, mert érthetetlen szemekkel nézett rám. Aztán előtört belőle a nevetés. Kacagott és kacagott azon az édes csilingelő hangján. S én abban a pillanatban jóleső melegséget éreztem, s minden szorongásom a semmibe foszlott. Inenntől kezdve sokkal oldottabban folytatódott a beszélgetés, amit Allen szakított félbe, az indokolatlanul sokáig készült, tálcára pakolt gőzölgő italokkal.
Miközben csokiainkat kortyolgattuk rengeteg különböző téma felmerült közöttünk. Beszélgettünk filmekröl, a legfrisebb MTV-s topliskák-on át egészen a világhálón keringő hiedelemig a Milleniumi számítógépes összeomlásig. Erősen sötétedett már, mikor Allennek fura ötlete támadt.
- Dora, nincs kedved egy sakkjátszmához ellnem?
- Hisz tudod, hogy nem valami jó sakkozó vagyok – válaszolta pirulva.
- Majd Tom segít neked..- vágta rá rögtön sejtelmesen.
- Hát persze! – válaszoltam mosolyogva, mert már tudtam mi Allen célja. De azért
csipkelődve még hozátettem: - Az alaplépésekre még emlészel ugye?
- Azért ne nézz teljesen hülyének.. – nézett rám sértődötten, majd mikor látta, hogy bánt a megjegyzésem, elmosolyodott és a vállamba boxolt. Miközben sajgó karom dörzsölgettem, már én is nevettem.
- Na akkorkezdjük, - fordult Allen Dora felé, felnyújtva ökölbe szorított kezeit, melyek egy – egy parasztot – gyalogot, relytettek.
- Bal – súgtam elhaló hangon Dora fülébe, mert a hajából áradó édes illat kishíján elbódított. Dora rábökött Allen Bal kezére s egy sötét parasztot pillantottunk meg, ahogy felfedte markát. S a játszma máris elkezdődött.
- Gyalog az E4-re – kommentáltam, megjátszott komolysággal. – Vajon mire készülhetsz?
Lépés lépést követett s ekkor hirtelen migvilágosodtam. Mire azonban a vezér után nyúlhattam vona már a király előtti mezőn kérdőn állt. Kérdőn néztem Dorára, aki elégedetten fordult felém:
Ez most meglepett, igaz Tom? – mosolyodott el kedvesen, kivillantva hófehér fogait. – Annyiszor emlegettétek a susztermattot, hogy utánanéztem.. S ahogy látod sikeresen védekeztem ellene.
Bizony szép húzás volt, de messze még a vége.. – figyelmeztettem.
Ahogy mondod. – Nézett fel Allen hosszas tűnődés után. S ez így lett. Allen lépésről – lépésre keményített be, s Dorának egyre több gondolkodás árán tudott csak válaszolni a fehér bábuk lépéseire. Mígnem végül feladta, s legyőzötten nézett rá.
- Segíts!
Erre vártam már egy ideje, s a negyedik kör után csak annyit mondtam:
- Sakk – matt.
Allen elképedve nézte a táblát, Dora pedig hirtelen a nyakamba ugrott, csókot nyomott az arcomra, majd szorossan átölelte a nyakam. Aztán pár másodperc után mintha tudatosult volna benne, mi tis csinál, elengedett és az arca a másodperc töredéke alatt vállt rákvörössé, majd szó nélkül kiohant a szobából.
- Hát belé meg mi ütött? – Néztem vigyorogva Allenre, aki már a bábokat rakosgatta szép sorban a dobozba.
- Mondd te tényleg ennyire vak vagy? – Nézett rám kérdőn, hisz látszik rajta, hogy belédvan esve..
Ekkor hirtelen elhallgatott, mert az ajtó s Dora lépett be rajta egy nagy rakás tányért egyensúlyozva. Lepakolta őket az asztalra, majd kirobogott. Ekkor kapcsoltam, hogy talán nem lekellene csak úgy ott ülnöm és Dora után siettem, magára hagyva Allent a sakkészlettel. Már a konyhaajtóban járt, amikor beértem.
Kishíján az orromnak csapódott az ajtó, ám még épp időben elkaptam s belökve azt abban a pillanatban megtöltötték orrom a konyháol áradó fenséges illatok. Táltott szájjal álltam az ajtóban végignézve az ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb kajákon, amikkel szinte roskadásig meg volt rakva az asztal.
- Oh, a tékozló bárányok egyike.. – nézett rám Joan, kifordítve egy nagy adag zöld zselét a formájából.
- Már azt hittük elnyelt a sakktábla – kontrázott rá Cameron.
- Ha-ha-ha, nagyon vicces – hoztam a megbántottat vigyorogva. – Ha tudtam volna csajok, hogy ti egész délután a konyhában sürögtök - forogtok, jöttem volna én is segíteni.
- Hát Tom, örülj, hogy téged nem fogtak be.. Legszívesebben egy korsó hűs sör fölött elmélkedtem volna egész délután.. – nézett felém Gabe egy szemeteszsákkal a kezében, azonban Bella egyetlen gyilkos pillanátással beléfojtotta a szót.
- Ahelyett, hogy egymás torkának ugrunk, nem mehetnénk inkább ennni? – róbálta menteni a helyzetet Greg, - Fakas éhes vagyok!
S egy jókora vonyítással adott nyomatékot véleményének. Pár perccel később már az étkezőben ültünk a terített asztal körül. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve megkocogtattam vörösborral teli poharam.
- Ha megengeditek szólanék pár szót, mielőtt nekikezdenénk ennek a csodás lakomának. Elsősorban szeretném mindannyiunk nevében megköszönni a csajoknak, amit fáradságos munkával összehoztak, - megemeltem feléjük a poharam majd folytattam. – Valamint, emelem poharam mindnyájunkra, ebben az évben megmutattuk mi minden rejlik bennünk, s hál´ istennek immám három mérnökkel bővült társaságunk.. – tapsvihar szakított félbe, mikor elült folytattam, - De nem ez az egyetlen jó hír ezen az éven.. Talán már sejtitek kiről, illetve kikről van szó...- mosolyodtam el, - először is kezdeném Simonnal, aki pár napja kapott egy telefonhívást a tengerentúlról és szerepet kapott a Macskák jövőre megújuló darabjában .. – egy pillanatnyi hatásszütetet követően még hozzátettem – kéz és lábtörést, haver! – majd folytattam – továbbá csapatunk legifjabb, azonban immán férfi tagja szinte nem olyan régen kapott egy levelet a Sandhurst Akadémiáról, ahová nem mellesleg jegyezném meg, de még a királyi család tagjai közül is jártak jópáran..
-
Allen büszkeségtől ragyogó arcát látva még hozzátettem: - Büszkék vagyunk rátok.. – azzal kiürítettük poharunkat.
Nem tudom, hogy a vakszerencsének vagy Allen és a többiek fondorlatos terítésének köszönhetően, de Dora mellém került az asztalnál. Eleinte szótlanul ette a vacsoráját, majd a balomon helyetfoglaló Allenre nézett és a sót kérte. Én szinte öntudatlanul kaptam a sótartó után és már nyújtottam is felé. Kezünk egy lehelletnyi ideig összeét azonban ez is épp elég volt ahhoz, hogy arcát elöntse a pír.
Az est hátralévő része gy kissé homályos, a nagy öröm közepette koccintás – koccintást követett és én egyszercsak éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége.
- Allen.. – fordultam felé, s közben igyekeztem lazának tűnni, miközben a fenséges vacsora egyre inkább távozni szeretett volna a gyomromból. – Azt hiszem beszélnünk kellene.. méghozzá jobb lenne odakint..
- Ebben a hidegben akarsz kimenni? – nézett hol rám, hol pedig a jégvirágos ablakra sandítva..
- Igen, bizony odakint lenne talán a legjobb.
Végre megértette miért is akarom, hogy velem jöjjön. Miközben nyugodt léptekkel kibotorkáltunk, szinte a hátamon éreztem Dora tekintetét.
Nem kell végig velem maradnod, Allen - mondtam kissé elcsukló hangon – csak legyél a közelben, ha valmi.. – ezt alig hogy kimondtam, éreztem, hogy a kis rókák a hasamban egyre inkább a friss levegőre vágynak. Alig étem el a közeli kerítést, máris éreztem, hogy itt az idő. Nem igazán akaródzik részleteznem még így visszagondolva se, hogy mi minden távozott belőlem akkor. És akkor hirtelen egy kezet éreztem meg a hátamon, mely nyugtatóan símított végig rajtam. S hirtelen belémnyilalt a felismerés, hogy Dora áll mögöttem. Kis idő elteltével, amikor már csak szuszogtam az előbbi erőlködéstől, megragadta vállam és a bejárat felé vezetett. Ám ekkor sikeresen ráléptem egy a hó alatt megúvó jégre és jókorát puffanva elterültem. Dora megpróbált fölsegíteni, ennek azonban az lett az eredménye, hogy az ő lába alól is kicsúszott a talaj..
- Setís már! – ripakodott rá a mobiltelefonjával röhögve fotózó Allenre. – Szép kis barát vagy!
- Turod mit mondanak, - kezdte miközben felhúzta a lányt a földről – Hogy a legjobb barát nem felsegít, hanem egy jót röhög rajtad az ilyen helyzetben..
- Te aztán kedves vagy – azzal jókorát sózott szegény Allen karjára, ezzel viszont csak azt érte el, hogy kicsúsztam Allen kezéből és viszahuppantam a födre.
- Sajnálom Tom, az én hibám. – Mentegetőzött Dora miközben fölsegített a padlóról.
- Ugyan dehogy. Kevesebbet kellett volna innom,akkor ez mind nem történik meg.
Bevezettek a szobánkba, lefektettek az ágyra. Miután Dora lehúzta rólam a farmerem és cipőm, hogy kényelmesebben alhassam – magamra hagytak a sötétben a gondolataimmal. Ekkor egy pillanatra ismét belém hasított a felismerés, hogy el kellene mondanom neki mit is érzek valójában. De nem sokáig tűnődhettem, mert az italtól elnehezült fejem rövid idő alatt elmerült az álom tengerében. Az utolsó jelentben, ami lejátszódott szemeim előtt, Dorát átkarolva álltam az Endor SW univerzum holdon, s ő így szól: „Szeretlek!“ mire én nemes egyszerűséggel csak annyit felelek: „Tudom.“
S hosszú idő óta most először érzem úgy, hogy talán tényleg ő is szeret engem..
Reggel korán keltem. Allen hangosabban horkolt a szomszéd ágyon, mint magyapám ezeréves Fiat-ja. Oldalba rúgtam, hátha abbahagyja, azonban nem hagyta abba, csak horkantott egyet és folytatta. Így hát úgy döntöttem ideje felkelni. Meglepő módon nem éreztem a macskajaj megszokott tüneteit. A fejem egyáltatlán nem fájt csak a gyomrom émelygett egy kicsit.
A bőröndömből előkotortam a törölközőm. Aztán elindultam zuhanyozni. Útközben a konyha mellett mentem el s a kiszűrődő hangok miatt önkéntelenül is lelassítottam a lépteim.
- Most mond meg Bella, mit csináljak? – Kérdezte Dora kétségbeesve. – Te is tudod, hogy szeretem..
- Perszehogy tudom! – Vágott a szavába ingeülten, - viszont Tom se várhatja el, hogy a sültgalamb a szájába repüljön..
- Ez igaz, de hát ő próbálkozik.. – kezdte óvatosan, viszon engem már annyiszor bántottak meg, hogy félek kitárni a szívem..
Ekkor sarkon fordultam és szép csendben beslisszontam a fürdőbe. Eleget hallottam. Ilyen hevesen nem is tudom mikor zakatolt utoljára a szívem. A zuhany jótékony hatásait szinte rögtön tapasztaltam. Maradék álmosságom is elillant s mikor 20 perccel később kiszálltam a forró vízsugár alól, az előző este minden tünete a semmivé lett.
Derekam köré csavart törölközővel kiléptem a fürdőszobából, s kishíján felbökben Dorát.
- Hé! Vigyázz hova lépsz! – kiáltott rám. Mikor észrevette ki is vagyok hangja és egész kisugárzása egyetlen pillanat alatt megenyhült. – Ó, Tom! Jobban vagy már?
- Persze, semmi bajom..
- Gyere harapni valamit az étkezőben, már szinte mindenki ott van.
- Máris ott vagyok, csak előbb felöltözöm, ha nem gond.. – válaszoltam mosolyogva.
Ekkor vette csak észre, hogy én csupán egy szál törölközőben állok előtte. Zavarba hoztam, s mentendően a helyzetet így folytattam: - Csinálnál nekem egy sonkás szendvicset?
- Örömmel, persze. – azzal a jól ismert mosollyal arcán elsétált az ebédlő irányába.
Alig 5 perccel később már be is léptem reggelizni, ami az órámra pillantva inkább ebédnek minősült. Leültem Dora mellé aki egy csésze gőzölgő teábe mártogatott egy kevés teasüteményt. Mellette egy tányéron ínycsiklandozónak tűnő szendvics. Beleharaptam és...
-Hmm.. egy pillantatra elakadt a szavam, de aztán, - ez isteni!
És akkor egy ketchup- os csókot nyomtam arcára. Hát én még nem láttam lányt ennyire gyorsan elpirulni és elmosolyodni. Abban a pillanatban végképp megértettem, hogy csak lépnem kell és Dora az enyém lehet...
Reggelim elfogyasztása után felajánlottam Dorának, hogy segítek elmosogatni. Tányérokkal és poharakkal megpakolva bakttam hát a nyomában a konyha irányában. Dora neki is kezdett a mosogatásnak, én pedig egy tiszta ronggyal kezemben vártam, hogy törölgetni kezdhessek.
- Nem lenne kedved sétálni, miután itt végeztünk? – néztem rá várakozón.
- De! – vágta rá szinte azonnal örömmel. – Szívesen..
Így hát a mosogatás igencsak kellemesen telt. Szívem többször nagyot dobbant mikor tányérpakolás közben kezünk összeért. Rakodás után ki-ki elment átöltözni a szobájába. Nyakamba tekertem a kedvenc kék-fehér csíkos sálam és felvettem a csizmám, valamit a kabátom.
10 perccel Dora előtt érkeztem meg az előtérbe. Tűkön ülve várakoztam rá a lépcsővel szemközti fotelben. Mikor befordult a lépcsőfordulón leesett az állam. Dore eszméletlenül nézett ki. Fehér sínadrág volt rajta egy hozzá passzoló fehér dzseki amit egy helyes kis fehér fülvédő egészített ki.
- Csodálatosan áll neked ez a fülvédő.
- Hogy mondod? – Kérdezte értetlenül nézve rám.
- Mondom csinos a fülvédőd – ismételve előző bókomat, miközben Dora levette a füléről a szóban forgó ruha kiegészítőt.
- Lehet, hogy mutatós, de még annyit se hallok benne, mint a süket nagyanyám.. – azzal a fotelba dobta, majd mosolyogva az ajtó felé indult, - Na? Nem jössz?
- Dehogynem! – Válaszoltam még mindig szépségétől megbabonázottan, miközben Dora nyomába kiballagtam a lágy hóhullásba.
Legalább 10 perce sétálhattunk má csendben.
- Mennyivel szebb itt, mint az otthoni betonrengetegben. – Törtem meg hirtelen a kínos hallgatást.
- Aha.. válaszolta elmélázva.
- Dora, - kezdtem,majd megragadva magamfelé fordította s csillogó szemébe nézve folytattam. – Végülis mint akarsz tőlem? Mert valahányszor közelednék hozád, te ellöksz magadtól..
- Téged.. – suttotgta lehellet finoman.
- De félek, hogy balul sülne el s mindkettőnk szíve szilánkokra törne..
- Ugyan már! Gyönyörű vagy, okos, szellemes és kedves. Mi mást kívánhatna egy hozzám hasonló srác?
- De.. – kezdte volna az ellenvetést, azonban mutatóujjammal gyengéden beléfolytottam a szót.
- Ne öld meg a pillanatot. – Attól a perctől fogva szeretlek, hogy abbban a kis külvárosi színházban Bella bemutatott.. – ekkor elhallgattam, mélyen a szemébe néztem, füle mögé símítottam egy szemébe lógó hajtincset, s szinte elmerülve édes virágillatában, megcsólkotam. Abban az eggyetlen csókban benne volt minden, amit az utóbbi években magamban tartottam. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Nem tudtam volna megmondani, hogy percekig, vagy pár pillanatig voltunk egyek abban a csókban. Mikor ajkaink elválltak egymástól, szorosan magamhoz öleltem s fülébe suttogtam miközben csendesen hullottak fejünkre a hópelyhek.
- Még mindig kételkedsz?
- Egyetlen percig sem..
Késő délutánig így sétáltunk a közeli ligetek között. Mire hazaértünk a többiek már javában készülődtek a vacsorához.
- Hát ti merre jártatok? – Kérdezte Bella, miközben elszáguldott mellettünk egy nagy tálca szendviccsel.
- Csak sétálni voltunk! – Szólt utána Dora, azonban még a kabátunkat se volt időnk levenni Bella máris megragadta és azt emelet felé vonszolta.
- Nade Bells! Hová viszed? – Kérdeztem játszva a sértődött kisfiút, akitől épp most vették el az új játékát.
- Nyugalom Rómeó! – kacsintott rám – lesz még időd a te Júliádra bőven..
Azzal csacsogva elviharzottak a lépcsőn.
- Atya – gatya! – Hangzott fel a hátom mögül. – Mond, hogy jól értettem amit hallottam.. Hát erre inni kell, Tom!
- Azt hiszem benne vagyok..
Ámultam és bámultam, amikor megláttam milyen jól átalakították a fiúk a közös helységet. Az asztalokat és székeket a falhoz tolták, jókora táncparkettet hozva így létre. Az egyik sarokban egy csinos kis bárpult fogadott, míg a másikban Andy keverte a zenét notebookja és házigyártmányú mixpultja segítségével. Joan és Kate épp lufikkal és lampionokkal nameg különféle szalagokkal díszítették a termet mikor Allen odalépett hozzám és egy poharat nyomott a kezembe.
- Dupla whiskey, nekem jéggel neked nélküle, ahogy szereted. Koccintottunk, majd mindketten nagyot kortyoltunk az italunkból.
- Na, mesélj te hős szerelmes!
- Majd időben megtudod.. – folytatni már nem tudtam, mert ekkor betódultak a többiek s Andy gombnyomására bömbölni kezdett valami zúzós drum. A lányok elcibálták táncolni s magam maradtam a fal mellett a whiskey-s poharammal. Kortyolgatva nézelődtem Dora után, azonban sehol nem találtam. Biztosan Bellával cicomázkodnak szobájukban. Elindultam hát a tömegen át – már ha tömegnek lehet nevezni hat- nyolc vadul vonagló testet. Nagy nehezen átjutottam rajtuk, majd felsietve a lépcsőn hirtelen meghallottam Bella hangját.
- Ugyan! Maradj már nyugton – kérlelte Dorát – higyj nekem egyetlen srác sem tud ellenállni egy pár csábosan rebegtetett műszempilának, pláne ha kombináljuk ezzel a vörös rúzzsal...
Ekkor léptem be a résnyire nyitva hagyott ajtón:
- Ugyan Bells! Imserhetnél annyira, hogy tudod, Dorának ezekre egyáltalán nincs szüksége, hogy megbolondítson.
Már régen beleszerettem csodaszép barna szemeiben.. – odaléptem hozzá, felsegítettem és mézédes csókot loptam halványrózsaszín ajkairól. – Semmilyen rúzs nem teheti kívánatosabbá ezeket az ajkakat...
Kézenragadtam Dorát és elsiettünk az ámuló Bella mellett. Vállközépig érő enyhén hullámos haja csak úgy lobogott Dora után. Beléptünk a villódzó táncterembe, majd odaléptem Andyhez és a fülébe suttogtam:
- Ha lement ez a szám, tegyél be kérlek valami lassút..
Kérdőn nézett rám, de azért bólintott: - Oké! – Próbálta túlharsogni a basszusokat, nem túl nagy sikerrel. Pár pilanat múlva felcsendült a kért szám, s alig hittem a fülemnek amikor meghallottam L. Amstrong örökzöld dalát. Dora szemébe néztem s halkan énekelve indultam el felé a parketten át. Odaérve hozzá kézenfogtam s egy határozott fordítással a pakett irányába tereltem.
- Neeee! – tiltakozott csendesen, - nem vagyok valami nagy táncos...
- Ne aggódj! – Vágtam szavába megnyugtatón, - én sem..
Táncolni kezdtünk, s mintha megszűnt volna a világ. Az az egyetlen apró ballépés, ami a szám vége felé azt okozta, hogy Dora a lábamra lépett, csak még inkább megédesítette a percet. Az utolsó pár ritmusra fordítottam még egyet Dorámon s ajkaink mintegy záróakkordként összeolvadtak..
A többiek körénk gyűltek és egy emberként gratuláltak. Aztán újult erővel vetették bele magukat a buliba. A hangulat a tetőfokára hágott és ott is maradt, hála Andy jobbnál jobb zenéinek. Igyekezett lassabb és pörgősebb számok váltakozásával összeállítani a zenék listáját, hogy ne köpjük ki a tüdőnket.
Mi Dorával úgy hajnali kettőig bírtuk, ekkor azonban lehuppant az egyik fotelbe, én pedig elmentem valami frissítőért. Mire visszaértem Dora összegömbölyödve aludt a kandalló előtt álló karosszékben. Poharainkat letettem egy közeli asztalra és gyorsan kerítettem két pokrócot egyet Dorának egyet pedig magamnak. Betakartam, majd csókot nyomtam homlokára. Már épp szólni akartam Andynek, hogy most már befejezhetnénk mára, mikor a zene folyamatosan halkuni kezdett s a terem lassan kiürült. Egy cseppet hűvösnek éreztem az éjszakát, így hát raktam pár hasáb fát a kandallóba aztán az apró gázrózsák segítségével begyújtottam. Néhány perc múlva már barátságosan lobogott a tűz, s a szobában kellemes meleg lett. Csendesen odahúztam egy másik fotelt s kényelmesen elnyúltam rajta. Kezem Doráéhoz érintettem s ő ujjait ujjaimra kulcsolta. Pár perc múlva így aludtam el.
Reggel én ébredtem előbb s csendesen kislisszoltam a konyhába. Pirítóst készítettem s lekvárral, valamint egy pohár narancslével egyetemben tálcára pakoltam, majd elindultam, hogy felébresszem Dorát. Most is akrácsak este, csókot lehelltem homlokára. Lassan kinyitotta szemét s rám mosolygott.
- Készítettem neked reggelit.. – azzal az ölébe tettem a tálcát.
- Köszönöm. – Suttogta édes hangján, azzal megkente az egyik pirítóst, majd nagyot harapott bele. Olyan gusztusosan ette, hogy összfutott a nyál a számban.
- Kérsz te is? – Kérdezte miután lenyelte a falatot.
- Aham – vigyorogtam rá.
Felém nyújtotta a pirítóst, majd hirtelen elrántotta, épp mielőtt beleharptam volna.
- Szerinted vicces elhúzni egy szegény éhező elől a falatot? – Kérdeztem játszva a sértettet, ami igencsak nehezen ment, mivel alig bírtam visszatartani a nevetésem.
- Aha! – Vágta rá kacagva, majd a pirítóst éppen nyíló számba tolva ellhallgattatott.
- Ha nem ismernélek titeket akkor is rögtön látnám, hogy fülig szerelmesek vagytok egymásba – meg hirtelen a hátunk mögött Allan, majd elcsenve egy szelet pirítóst lehuppant egy székre.
- Egyszer te is megtalálod a jobbik feled. – Mondtam biztatóan.
- Á, én erről akkor tettem le végle, amikor megkaptam a levelet az akadémiáról, - elhallgatott majd eltökélten folytatta: - Nem akarom, hogy nekem is legyen egy apátlan fiam...
Hát erre végképp nem tudtam mit mondani, pláne úgy, hogy láttam ahogy elmorzsol egy könnycseppet. Mind tudtuk mi történt Allen apjával. Rászaldt egy aknára a dzsippje még Afganisztánban. Szomorú história – Nade a szomorkodást hanyagolhatnánk – elgondolkodott mivel is dobhatná csöppet fel a hagulatot, majd így kiáltott: - Activity! Nem lenne kedvetek? Elhoztam a régi paklit..
- Dehogynem! – Vágta rá rögtön Dora, miután Allen elviharzott, hozzám fordult, - hárman mégis hogy akarunk játszani?
- Ez nekem is megfordult a fejemben – mondtam nevetve.
Miután Allen visszatért megdumáltuk, hoy ő fog mutogatni mi ketten Dorával pedig találgatunk. A győztes pedig bármit kérhet a vesztestől. Mire az előző este túlélői ébredezni kedztek, mi már jó ideje játszottunk. Meg kell hagyni Allen nagyon jól mutogatott. Nem csoda hát, hogy mire elértünk az utolsó kártyához, fej – fej mellett haladtunk. Allen felemelte az utolsó lapot és elgondolkodott egy pilanatra majd bólintott és mutogatni kezdett.
- Két szó! – Találtuk ki szinte egyszerre, - és nő – vágtam rá, amit megláttam, hogy Allen két formás dudát formáz kezeivel. A következő mozdulata egy pillanatra meglepett – kezeit könyökben levágta. Egy másodperccel később egyszerre vágtuk rá:
- A milói vénusz!
- Hogy lásd milyen lovagias vagyok legyen tiéd a pont Dora meglepett arcát látva még hozzátettem, - és vele a győzelem. Miért ragaszkodnék egyetlen győzelemhez, azok után, hogy elnyertem egy olyan csodálatos lány szerelmét, mint te?
- Ez aztán romantikus volt – szólalt meg Bella az ajtóban, majd a tegnapi este után még mindig kissé kótyagosan hozzátette. – Te miért nem mondasz nekem ilyeneket Gabe?
- Úgy érted ilyen nyálasakat? – nézett rá Gabe kérdőn, - azt hittem a mi kapcsolatunk már túllépett ezen.. – azzal hátulról átölelte Bells-t s egy csókot nyomott arcára, aki ettől elmosolyodott s az előbbi félmondaton összegyűlt minden bosszúsága elpárolgott.
A nap hátralévő része, sőt a kirándulásunk utolsó napjai is olyannyira felhőtlenülteltek el, hogy testem s lelkem egyaránt felüdült, azonban említésre méltó pillanatokban nem igazán bővelkedett.
Hazatértünk után Dorával összeköltöztünk, majd egy októberi reggelen úgy ébredtem fel,hogy életemhátralévő részében mellette szeretnék ébredni. Felhívtam hát Bellát s egy rövid üzenetet hagytam neki.
„Te vagy Dora legjobb barátnője. Beszélnünk kellene..Találkozzunk a Harrodsz előtt háromkor.“
Izgatott voltam egész nap az egyetemen. A doktorimra sem tudtam úgy odafigyelni, mint máskor. Eljött a fél három s én szinte futva hagytam ott az asztalom és siettem a Bells- szel megbeszélt talállkozóra. Mire odaértem Bella már várt rám. Furcsa mód dühösnek tűnt. A szeme szinte villámokat szórt.
- Szia! – Köszöntem rá mosollyal arcomon, s hideg zuhanyként ért a pofon, mely arcomon csattant.
- Ezt meg miért kaptam?
- Tudod te azt nagyon jól! – Kiáltott rám majd ismét ütésre emelte a kezét. – Ott akarod hagyni Dorát!
- Ugyan dehogy! – Még épp idejében kaptam el lesúlytani készülő kezét. – A kezét szeretném megkérni..
Dühe a másodperc töredéke alatt váltott át boldog mosolyba...
- És engem akarsz megkérni, hogy segítsek gyűrűt választani?
- Ahogy mondod – merengve néztem a háta mögötti ékszerészeti kirakatába. – Te mégiscsak jobban értesz az ilyesmihez..
- Az lehet, de egy jegygyűrűnek innen kell jönnie.. – mutatott a szívemre. – Azért megprébálok segíteni.
Hosszú órákig nézegettük a gyűrűket a boltban. Az eladó mutatt arany, ezüst, fehérarany, sőt orvosi acél, kis és hatalmas gyéménttal ékesített, smaragd és zafír gyűrűket. Aztán hosszas nézelődés után ráakadtunk a tökéletes darabra. Mikor megpillantottam egy pillantra még a lélegzetem is elakadt. Egy apróbb ezüstgyűrű volt, középen egy szép zafírral. Rögtön beleszerettem, akárcsak Dorába. Nem is kerestünk tovább, megvettem és egy helyes kis dobozban a zsebembe csúsztattam. Hazafele meg is álltam a Pearl-ben és foglaltam egy asztalt két főre. Otthon Dora fogadott mosolyogva:
- Eljöttek a szüleim.
- Szóval végre megismerhetem, kitől örökölted a szépséged. Belépve megpillantottam Mr. és Mrs. Nimoyt. Az úr egy már javában korosodó, de azért még mindig formában tartva magát, erélyesen megszorította a kezem, s így szólt:
- Örülök, hogy Dora ilyen igéretes fiút talált végre magának.
- Nagyon sokat mesélt rólad. – Szólalt meg édesanyja is, ki vékony volt, akár egy karcsú nádszál. A hangja kellmesen, lágyan csengett.
- Most már értem azt a régi mondást, miszerint: „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát.“ Ekkor Dora így szólt:
- Azt hiszem vacsorázhatnánk. Biztosan farkaséhes vagy..
- Ahogy mondod. Az egyetemen ma különösen kemény napunk volt.
A vacsora kellemes társalgással telt, majd egy – egy szivarral, amit mellesleg ő hozott ajándékba, elvonultunk Dora apjával a teraszra. Pár perc csendes pöfékelés után, mialatt összeszedtem gondolataim és bátorságom, megszólaltam:
- Mr. Nimoy..
- Ha arról akarsz velem beszélni, amire gondolok, akkor szólíts csak Bobnak – vágott közbe hirtelen s mintha egy apró mosolyt véltem volna fölfedezni szája szegletében.
- Szóval Bob, - kezdtem bele – már nagyon régen szeretem a lányát, s pár hónapja mikor Svájcban jártunk, végre bevallottam neki. Ő pedig viszont szeret. – Pillanatnyi hatásszünet után folytattam – ma reggel arra ébredtem, hogy életem hátralévő részében vele szeretnék lenni.
S ma az ékszerésznél megvettem ezt, - előkaptam a dobozkát és megmutattam leendő apósomnak. – Szeretném áldását kérni erre a frigyre.
- Hosszú idő óta te vagy a legígéretesebb fiú, akit bemutatott, s igazán látni mennyire szeretitek egymást. Ha ő is így akarja üdvözöllek a családban. – Azzel megszorította a kezem.
A szivarjaink elszívása után Bob és Karen elbúcsúztak és hazamentek. Felemelő érszés volt ezután a hosszú nap után bebújni Dora mellé az ágyba. Átkaroltam, ő hátra fordult, megcsókolt és összebújva aludtunk el.
Reggel mikor felébredtem ő már javában kávézott a konyhában. Így hát lezuhanyotam és felötözve a kedvenc öltönyöm bezacskózva.
- Hát az meg minek kell? – Kérdezte Dora furán nézve rám.
- Tudod ma jönnek azok a japán vendégprofesszorok, akikről meséltem. – Füllentettem szemrebbenés nélkül. Aztán a lebukástól félve gyorsan fekaptam egy prirítóst, csókot nyomtam homlokára és sietve távoztam. Azon a napon egész szétszort voltam végig.
Tűkön ülve vártam az estét és azon morfondíroztam, vajon milyen ürüggyel csaljam ma el Dorát a Pearlbe. Két óra tájban hazatelefonáltam, s Dora pillanatok alatt fölvette:
- Tessék? – Szólt bele édes hangján.
- Szia szivem! Estére foglaltam asztalt a Pearl-be – kezdtem, majd mielőtt folytathattam volna Dora közbe vágott:
- Milyen alkalomból? – Kérdezte kíváncsi hangon.
- Miért? Különleges alkalom kell hozzá, hogy elvigyem a barátnőmet vacsorázni?
- Nem, dehogy.
- Hatra van az asztalunk. Várni foglak! Szeretlek!
- Én is szeretlek! – Azzal letette.
Fél hatkor indultam el az egyetemről, s mire a Pearlhöz értem vagy húszszor ellenőriztem le a gyűrűt a zsebemben.
- Névre foglaltam asztalt. – léptem oda az ajóban álló pincérhez, s ő az erkélyen álló egyik asztalhoz vezetett.
Míg Dora megérkezett, a közelgő leánykérésen járt az eszem. Pár percccel hat után érkezett meg s még a lélegzetem is elakadt, amikor megpillantottam. Egy testhez simuló, mélykék egyrészes ruhát viset. Ami csodásanállt neki. Amikor az asztalhoz ért felpattantam, megcsókoltam, majd rendeltünk. Vacsora közben mindenféle apróságról beszélgettünk, majd a desszert közben végre rászántam magam.
- Dora! Szeretlek.. Attól a perctől fogva szeretlek, amikor először megpillantottalak. Hosszú évekig küzdöttem szerelmedért s most, hogy reggelente melletted ébredhetek fel, boldogabb vagyok, mint valaha – ekkor elővettem zsebemből a dobozkát, s féltérdre ereszkedtem, - Dora Nimoy leszel az éltem fénye, s hozzám jössz feleségül?
- Igen! Igen! Százszor is igen.
Azzal felhúztam ujjára a gyűrűt. Letöröltem arcárol az örömkönnyeit, magamhoz öleltem s édes csókban forrtunk eggyé. Mikor visszatértünk a valógás talajára, akkor tűt fel, hogy az egész étterem minket figyel s egy emberként tapsol. Körbemosolyogtunk, fizettem és hazasétáltunk.
Összebújva aludtunk el ezután az érzelmes éjszaka után. Reggel Dora előtt ébredtem. Halkan nehogy felébresszem leosontam a konyhába és nekiláttam palacsintát sütni. A tűzhely előtt sürgölődve azért arra még volt időm, hogy egy körlevelet szétküdjek az alábbi üzenettel:
“Este nyolckor a törzshelyünkön. Kifogás nincs. Fontos!
Tom.”
A mailek elküldése után tálcára pakoltam a palacsintát, szalvétát és narancslevet, valamint egy nagy csésze tejet magamnak.
Mikor felértem a hálóba Dora még az igazak álmát aludta, így hát leetettem a tálcát az éjjeli szekrényre, hozzábújtam s csókkal ébresztettem.
- Hmm, palacsinta! – suttogta még csukott szemmel. – De mivel érdemeltem ki?
- Muszáj lennie valami különleges alkalomnak? Nem lephetem meg csak úgy életem holdját?
- Látom megártott a Trónok harca… – nézett mosolyogva a rongyosra olvasott könyvre.
- Mit szólsz hozzá, ha holnap ismét a szüleiddel vacsoráznánk? – váltottam hirtelen témát.
- Miért ne? – egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette, talán a te szüleidet is elhívhatnánk.
- Ah, anyámnak ismered a véleményét rólunk, szegény apám meg nem fog szembemenni vele.
Nem ellenkezett tovább, nem próbált győzködni, s láttam szemében a csendes beletörődést és hogy magát hibáztatja családom szétszakadásáért.
- Ne szomorkodj! – emeltem fel állát, hogy szemébe nézhessek, - egyszer talán megbékél s elfogadja szerelmünk.
Dora még reggelizett, mikor elmentem otthonról, mivel órát kellett tartanom az egyetemen. – A doktori tanulmány egyik hátránya mivel egyik – másik elsős hallgató szinte az őrületbe kergetett a kérdéseivel. Azonban amilyen fárasztó volt a nap, oly kellemes volt az este.
Szinte egy emberként gratuláltak, amikor Dorával kéz a kézben bejelentettük, hogy egybekelünk. Csupán Allen arcán suhant át valami furcsa komorság egy pillanatra.
- Mi a baj? Tanán nem örülsz nekünk? – szegeztem neki a kérdést.
- Dehogynem! Csak félek, hogy én már nem leszek itt a nagy napon. – kérdőn néztem rá, így folytatta, - épp ma írtam alá egy szerződést, amely értelmében Afganisztánban folytatom a tisztképzőt s így több tapasztalatot szerzek már a tanulmányaim alatt is.
- Nem is tudtam, hogy ilyet is lehet…
- Igen, lehet. S most hogy igazán belegondoltam mit is vállaltam, azt hiszem félek..
- A helyedben bárki így érezne, de gondolj arra, hogy mi mindig itt leszünk neked, ebből meríts hát erőt! – Szorítottam meg barátilag a vállát.
- Köszönöm! – Mosolygott el egy pillanatra, - de hagyjuk a szomorkodást, ez itt ma a ti estétek, rám pedig ahogy elnézem vár az a szemrevaló pipi a bár másik oldalán...
Azzal vodka – martiniját szorongatva odament a lányhoz s nem sokkal később már a kijárat felé tartottak. Gondolom már azzal levette a lábáról, hogy katona.. ez után az este után hosszú ideig nem hallottunk felőle.
Dora az eljegyzésünk előtt is árasztotta a kedvességet, de utána szinte ragyogott. A szüleivel töltött vacsora is kellemesen telt.
Másnap estére hivatalosak voltunk a Nimoy rezidenciára, Dora szüleihez. A leendő anyósom karon ragadta s máris elvonultak tervezgetni a menyegzőt. Ezt az egy idő után igencsak unalmas elfoglaltságot, vacsora közben és után is folytatták. Így hát apa – Mr. Nimoy kedvesen megkért szólítsam apának- és én elvonultunk a dolgozó szobába szivarozgatni. Igen kellemesen elbeszélgettünk s mély megdöbbenéssel hallgattam, amikor felajánlott egy állást a brit védelmi minisztériumban. Fogalmam se volt róla, hogy hosszú évek óta a miniszter jobb kezének számít s minden Angliát érintő külhoni eseményről frissen jelentek neki.
Mikor hazamentünk s összebújva aludni tértünk, még sokáig ébren voltunk. Dora az izgatottságtól, na meg a rengeteg még szervezésre szoruló részlettől. Jómagam pedig, attól, hogy elképzeltem, amint apósom szárnyai alatt politikai pályára lépek, s esetleg egy egzotikus ország nagyköveteként magasra jutok s biztosítom családom jövőjét.
* * *
Az esküvő napján végül a következő év július 18-ára tűztük ki. Dora ideje nagy részét a szervezés kötötte le, én pedig főleg a tanulmányaimmal foglalkoztam. Aztán április elején levelem érkezett Afganisztánból, Allentől.
„Kedves Tom!
Nem tudtam kihez fordulhatnék, így végül neked a legjobb barátomnak írtam. Nem tudom emlékszel-e Vanessára, a lányra, akivel akkor este a Stokes-ban ismerkedtem meg. Nagyon kedves lány. Az igazat megvallva először csak meg akartam dönteni, de beleszerettem. Sokszor találkoztunk még mielőtt márciusban ide utaztam. S most kaptam kézhez könnyáztatta levelét, mely egyszerre volt boldog és szomorú, s melyben közölte velem, hogy terhes. Végtelen boldogság töltött el, hogy gyermeket vár a lány akit szeretek. Aztán másnap jött a feketeleves. Végignéztem, ahogy egyik bajtársam aknára lép, mely milliónyi apró darabra szaggatta szét. Ismét elfogott a félelem, hogy az én fiam is úgy nőhet fel, mint én. Hogy bármikor meghalhatok s Vanessa nem kap mást csupán egy tömör levelet a „hősi“ halálomról.
Ezért kérlek, hogy segíts megszabadulnom ebből a pokolból… A helyzet napról napra forrósodik! Kérlek!
Őszinte barátod: Allen!“
Végigolvasva a levelet először nem tudtam mit tehetnék, aztán beugrott…“hát persze! Az apósom segíthetne!“
Aznap ismételten meglepett, hogy milyen nagy hatalma van az öregnek. Miután elbúcsúztam Dorától, még aznap este egy gépre ültem, hivatalos paranccsal kezemben, mely Allen Spears tizedest hűséges szolgálatáért hadnagyi rangra emeli, s azonnali hatállyal hazarendeli a Védelmi minisztériumba irodai munkára. S a parancsot maga Adam Ingram a brit védelmi miniszter pecsétje és aláírása hitelesítette.
Egy terepszínű H1-es várt rám, amikor hajnalban megérkeztem Kandahár poros repterére. S azonnal tovább mentünk a várostól nem messze álló katonai bázisra.
A 14-es barakk ajtaján beléptünk a hűs afgán éjszakából az igazak álmát alvó katonák hálójába.
- Spears! Ébredjen! – üvöltötte el magát a kísérőm. – szaporán és pakoljon!
- Pakoljak, uram? – nézett rá álmosan Allen.
- Igen, pakoljon! Felsőbb utasításra Londonba utazik kísérőjével.
Ekkor pillantott meg a százados háta mögött engem. Egy pillanatra elcsodálkozott, majd boldogan pakolni kezdett. Elbúcsúzott a bajtársaitól s azonnal elindultunk a reptérre, ahol az éjfekete Falcon 2000-es – amivel jöttem – már ránk várt.
- Hát ez meg hogyan sikerült elintézned Tom? – szögezte nekem a kérdést barátom, miközben kihajtottunk a bázis főkapuján.
- Tudod, mint kiderült az öreg Nimoy, Dora apja, a Védelmi minisztériumból vonult vissza, bár elnézve ezt az iratot kezdek kételkedni a nyugdíjba vonulása felől… – azzal neki is megmutattam a hivatalos parancs egy másolatát.
- Hadnagy?! – nézett rám kételkedve, amikor befejezte az olvasást.
- Igen. Minden létező privilégiummal, és ami a legfontosabb, téged nem ragad el a családodtól egy háború, mint apádat.
- El sem tudod képzelni mit jelent nekem mindez, Tom Harvey! Egy életre az adósod leszek! Köszö…
De nem fejezhette be, mert ekkor hatalmas csattanás rázta meg a terepjárónkat, amikor egy RPG rakéta az oldalán találta el kocsinkat, mely az oldalára borult. Éles fájdalom nyilallt az oldalamba s ekkor láttam meg, hogy az ülés egy fém pántja mélyen végigszántott rajtam a medencémtől egészen a vállamig a hátamon keresztül. Arra még “tisztán emlékszem, hogy Allen kiráncigál az égő kocsiból. Azonban arról már csak homályos emlékeim vannak, hogy megjönnek a mentők. Hordágyra tettettek s miközben Allen folyamatosan mellettem volt, egyszer csak kezdett elsötétülni a világ.
Arra gondoltam ez nem lehet igaz, hogy ilyen távol Dorától, épp most haljak meg, mikor révbe értem…
“Ez nem fair, uram” – gondoltam csöndesen, miközben rám borult a sötétség…
Folytatjuk...
Utolsó kommentek