Három hét telt el az utolsó Mementó-kezelés óta. Csak erre tudtam gondolni, miközben végigsiettem az ágyak között a kórterem végébe a szüleimhez. Augustus Pye, a gyógyítójuk épp felmérte az állapotukat.
- Hogy érzik magukat ma, Alice? – hallottam Augustus hangját miközben megtettem az utolsó métereket.
- Köszönöm kérdését, jól vagyunk. – válaszolt neki egy eddig ismeretlen hang, az édesanyám. – Igaz Frank?
- Ahogy mondod, sose voltam jobban.
- Anya! Apa! Hát sikeres volt a kezelés. Nem is tudjátok mennyire örülök, hogy végre hallhatom a hangotok.
- Drága kisfiam… - szólalt meg anyám, majd észrevette a kezemben tartott csomag Drubli Legjobb Fúvógumiját s szeme hirtelen üvegessé vált. Kivett egyet a kezemből, kicsomagolta, szájába tömte, majd a csomagolást összegyűrve a kezembe nyomta s visszacsoszogott az ágyához.
- Épp erről szerettem volna önnel beszélni, Mr Longbottom. – fordult felém Pye. – A kezelés elég jól halad, de még mindig vannak ilyen vakfoltok… Sajnos nem sikerült rájönnünk, hogy mi okozhatja. Csupán azt tudjuk, hogy ha valami olyan dologgal érintkeznek, ami emlékezteti őket az előző állapotukra, akkor visszaesnek sajnos…
- Nem lehet, hogy csak egy kis levegőváltozásra lenne szükségük? – néztem rá reménykedve. –Talán hazavihetném őket a nagymamám házába…
- Szó sem lehet róla! – vágott közbe hirtelen. – Az a lehető legrosszabb hatást válthatná ki. Akár teljes visszaesést és akkor hónapok munkája menne a levesbe. Sajnálom Mr Longbottom, de egyelőre meghatározatlan ideig maradniuk kell.
Elhallgattam, de magamban már tudtam, hogy valahogy ki kell őket juttatnom az intézetből. Látszólag beletörődtem a gyógyító szavaiba, majd mikor magunkra hagyott minket, a karácsonyi előkészületekről beszélgettem a szüleimmel.
- Karácsonykor ismét meglátogatlak majd titeket, s szeretném magammal hozni a menyasszonyomat is, Hannah-t. – közöltem velük a hírt. – Szeretném, ha megismernétek mielőtt elveszem.
- Az én kicsi fiam megnősül és családot alapít! El se hiszem… - ölelt magához anyám, aki ismét egész normálisan viselkedett – bár ezt a kifejezést sosem szerettem.
- Büszke vagyok rád fiam! – mosolygott apám.
Elbúcsúztam szüleimtől és hazaindultam. Azonban egész úton az járt a fejemben, hogy hozom majd ki a szüleimet az intézetből. Belépve a Foltozott Üst feletti ideiglenes lakásunkba, kellemes mézeskalács illat fogadott. Hannah a konyhában sürgött forgott, mikor odaléptem hozzá s megölelve megcsókoltam.
- Mi újság a szüleiddel? –kérdezte érdeklődve. – Amúgy érkezett egy bagoly McGalagonytól, amiben szól, hogy páran a régi évfolyamunkból a Roxfortban töltik a karácsonyt. Persze tudom, hogy mi már elterveztük azt a nyaralást a Kanári szigetekre, de benézhetnénk a suliba is… Ezer éve nem láttam Harryéket.
- Aha, beugorhatunk pár napra, mielőtt elutazunk… - válaszoltam gépiesen, miközben lelki szemeim előtt már kirajzolódott, amint Harry köpenye alatt szöktetem ki a szüleimet a Szent Mungóból… - Az a néhány nap már nem oszt nem szoroz. Amúgy is meg kellene néznem a mandragóráimat. McGalagonnyal is szeretném megbeszélni, hogy az esküvő után te is beköltözhess a kastélyba.
- Igen az jó lenne, de mi lesz a kocsmával? – nézett rám kétkedve.
- Mi lenne? Tom jó kezekben tartja majd. Egyébként is említette nekem a napokban, hogy szívesen megvenné a részedet, ha úgy döntenél, hogy velem jössz a Roxfortba. – egy pillanatra haboztam. – Persze, ha nem akarsz, én is hajlandó vagyok otthagyni az iskolát. Majd nyitok egy gyógynövény szaküzletet az Abszol úton.
- Ez kedves lenne tőled, de én már megbeszéltem Tommal… - rám mosolygott miközben folytatta. – Csak kíváncsi voltam a reakciódra. Sőt! McGalagony is beleegyezett és felajánlotta, hogy nekem adja a konyhafőnöknői állást az iskolában.
Szinte el sem akartam hinni, amikor két nappal később már a Kóbor Grimbuszon zötykölődtünk Roxfort felé a bőröndjeinkkel együtt. Mikor kiszálltunk a buszból, Hagrid fogadott minket a szárnyas vadkanokkal díszített kapuk előtt. Csomagjainkat felrakta egy thesztrálok húzta kocsira, majd felszálltunk mi is, s elindultunk a kastély felé.
- Mindig is tudtam, hogy több van benned Neville, mint amit az elején mutattál. – szólalt meg Hagrid, - Annyira jó látni, hogy megtaláltad a párod… S ahogy hallottam, a szüleid is kezdenek felépülni.
- Igen, a minap voltam bent náluk, s úgy néz ki lassan haza is jöhetnek. – válaszoltam tétován.
- Nem is mondtad! – szállt be a beszélgetésbe Hannah is. – Ez csodálatos hír…
- Valóban. Meglepetésnek szántam karácsonyra. – öleltem magamhoz.
- Én mamlasz… - dörmögte Hagrid. – Most miattam oda meglepetés.
- Ugyan! Ne emészd magad. – nyugtattam. – A fő, hogy itt lehetnek majd.
Másnap reggel McGalagony hívatta Hannah-t, hogy körbevezethesse leendő munkahelyén, a konyhán. Én lustálkodtam, s közben tervezgettem, mit is kezdek majd a köpennyel, ha Harry odaadja… Már az is megfordult a fejemben, hogy ellopom, ha nem adná.
Ebéd után beugrottam a könyvtárba szerválni egy kis olvasnivalót, s az egyik polc mögül megláttam Ginnyt. Felvillanyozott a gondolat, hogy ilyen hamar megjöttek Harryék is. Nem gondoltam volna, hogy egy teljes héttel karácsony előtt megjönnek. Sebaj! Még tökéletes is. Így legalább már a szentestét itt tölthetik anyuék. Egy könnycsepp tolult a szemem sarkába, s mivel nem akartam Ginnynek magyarázkodni, esetleg lebuktatni magam, úgy döntöttem, hogy inkább elsompolygom köszönés nélkül… Tudom, bunkó dolog volt, de nem kockáztathattam.
A klubhelyiség felé vettem az irányt, s láss csodát, ismerős hangok szűrődtek fülembe a lépcsőforduló mögül.
- Jelszó? – szólalt meg a Kövér Dáma.
- Hááát… Öh, azt sajnos nem tudjuk. – bökte ki végül Harry.
- Ha nincs jelszó, nincs bejárás! – válaszolta szigorúan a Dáma.
- Dáma, kérem! Hisz mi vagyunk azok, Harry és Ron! – próbálkoztak Harryék kétségbeesve.
- Tőlem akár Merlin is lehettek Nikolasz Flammel társaságában, akkor se mehettek be jelszó nélkül.
- Ezüst Varangy! – szólaltam meg hirtelen a hátuk mögött – felhasználva tanári jelszavam, mely minden jelszót feloldott Roxfort egész területén.
- Neville! Nem is tudod mennyire örülünk most neked… De hogy-hogy itt vagy? – kérdezte Harry, miközben bemásztunk a klubhelyiségbe. – Azt hittem az ünnepekre elutaztok Hannah-val…
- Aha, úgy volt. Már össze is csomagoltam, csak beszélni szerettem volna veled, Harry. – nézetem rám sejtelmesen.
- Igen? Miről lenne szó?
- Ne itt! Nem szeretném, hogy mindenki hallja.
- Oké, gyere föl a régi szobánkba. – mondta, miközben elindultunk az ismerős csigalépcső felé. Azon tűnődtem végül hogyan is kezdjek neki, végül a közepébe vágtam.
- Kölcsön szeretném kérni a Láthatatlanná tevő köpenyed! – szegeztem neki a kérést, amint becsukta mögöttünk az ajtót.
- Hogy mi? – nézett rám értetlenül. – Minek az neked Neville? Csak nem valami rosszban sántikálsz? – vigyorogott rám.
- Hááát. –kezdtem habozva. – Anyámék a Szent Mungóban vannak már jó ideje. S most, annyi év kezelése után felcsillant a remény, hogy vissza lehetne hozni a tudatukat. Úgy gondolom, hogy egy kis környezetváltozás jót tenne nekik, de a Mungóbeli dolgozók nem akarják megengedni, hogy kihozzam őket… - próbáltam elfojtani feltörni készülő könnyeim, majd folytattam. – Úgy gondoltam a te köpenyed alatt besurranhatnék és kihozhatnám őket.
- Nem is tudom Neville… Nem illegális ez csöppet? – nézett rám érdeklődve. – S te épp egy aurorral beszéled meg, hogyan akarsz betörni egy közintézménybe?
- Látom hiba volt hozzád fordulni. Azt hittem segítesz egy régi barátnak, de azt hiszem tévedtem. – könnyes szemmel indultam az ajtó felé, mikor utána szóltam.
- Várj Neville! – kotorászni kezdett az utazóládájában, s rövid kutakodás után meg is találta amit keresett. – Boldog Karácsonyt! Nekem már nem igazán van rá szükségem a hivatalban. Csak aztán úgy vigyázz rá, mint a szemed világára. Ezt még apám hagyta rám, és nem sok ilyen van a világon…
- Köszönöm Harry! – borultam a nyakába, – Nem is tudod mennyire boldog vagyok… Rohanok is, hogy minél előbb megejthessem a „látogatást”.
Szobánkban magamhoz vettem vadonatúj Nimbusz 2000-esem, belecsavartam a láthatatlanná tevő köpenybe. Hagytam egy rövid üzenetet az én Hannámnak:
Baglyot kaptam a Szent Mungóból. Elmentem a szüleimért. Holnap jövünk. Szeretlek:
Neville
Tudtam, ez megnyugtatja majd. Így hát megvártam míg besötétedik, aztán felsiettem a legmagasabb toronyhoz – a csillagvizsgálóhoz. Mikor felértem, megdöbbentő látvány fogadott. A párkány mellett Malfoyt és Hermionét pillantottam meg, egymás karjaiban.
- Longbottom? – nézett rám Draco dühös, de mégis kétségbeesett pillantással.
- Nem láttam semmit… - böktem ki végül közönbösen, mert most fontosabb dolgom akadt.
Magamra terítettem a köpenyt és – Malfoyékat faképnél hagyva – seprűmön lovagolva kilőttem London felé, mint egy ágyúgolyó. Szédítő sebességgel száguldottam, de tudtam, minden perc számít. Míg elértem a fővárost az éj leple tökéletesen elrejtett a kíváncsi szemek elől, azonban London határában már biztos, ami biztos álcázó bűbájt alkalmaztam – elsuttogva egy saját varázsigét „Invisiblum totalum” – nehogy valaki felfedezhessen. Egy az ispotállyal szomszédos épület tetején szálltam le, nem mertem megkockáztatni, hogy a főbejárat előtt szálljak le az utcán, nehogy valaki észrevegyen.
- Diminuto! - suttogtam, s makett méretűre zsugorodott seprűmet zsebre vágva elindultam a tetőről levezető csapóajtóhoz, mely természetesen zárva volt. – Alohomora! – szegeztem pálcám a zárra, s az út máris szabad volt és én futni kezdtem le a lépcsőn, hogy köpenyem szinte lobogott mögöttem.
Kilépve az utcára megpillantottam az ismerős áruházat, mely még mindig inkább taszította a vevőket, mintsem vonzotta: koszos kirakataiban csupán néhány félrecsúszott parókájú, ütött-kopott baba állt, ezer éve divatjamúlt ruhában. A porlepte bejáraton nagybetűs tábla évtizedek óta: Felújítás miatt zárva.
Odaléptem az egyik kirakathoz, még mindig a láthatatlanná tevő köpeny alatt. Bár magam sem hittem, hogy működhet, de pálcám halkan az üvegre szegeztem, s így suttogtam:
- Alohomora! – előre léptem, s legnagyobb megdöbbenésemre az üveg nem állta utam, s a következő pillanatban már ott álltam az ütött-kopott széksorok között. Elhaladtam az informá-
ciós pult mellett, s elégedetten konstatáltam, hogy Dilys Derwent békésen szunyókál.
Lopakodva indultam meg a lépcsőház felé, s meg sem álltam, míg fel nem értem a 4. emeletre. Csendesen benyitottam az ajtón, melyen tábla hirdette:
Zárt osztály – Krónikus rontások és bűbájok
Felelős gyógyító: AUGUSTUS PYE
Gyógyítóinas: Mnemosyne Hopkins
Keresztülsétáltam az ágyak között, melyeken egyesek horkolva, mások haláli csendben aludták az álmukat. Megálltam a terem végében lévő két szomszédos ágy mellett, s halkan ébresztgetni kezdtem a szüleimet.
- Anya. Apa. – suttogtam. – Ébredjetek!
- Mi történt? – nézett rám anyám réveteg tekintettel. – Ki az?
- Én vagyok az, Neville! Azért jöttem, hogy elvigyelek titeket magammal a Roxfortba! – hadartam. – De sietnünk kell, mielőtt felébresztünk mást is.
Habozás nélkül magukra húzták hálóköntösüket, majd közel vontam őket magamhoz s magunkra terítettem a láthatatlanná tevő köpenyt. Szép csendben, minden probléma nélkül leértünk a földszintre, s már épp a kijárat felé lépkedtünk, amikor beütött a baj. Anyám megpillantott egy eldobott Drubli Legjobb Fúvógumija csomagolópapírt a széksorok között, s üveges szemmel elindult feléje. Ezzel egy időben jó pár széket feldöntött. Még mielőtt felocsúdhattam volna, éktelen kiabálás hangzott fel a hátam mögül.
-RABLÓK! TOLVAJOK! HARAMIÁK! – Derwent gyógyító portréja szinte megállás és levegővétel nélkül ordibált.
Ezzel a menekülés utolsó reménye is elillant. Szüleimre néztem, s ekkor megértettem Pye gyógyító miért nem javasolta számukra az intézet elhagyását. Édesapám a székeket állította vissza a helyükre, míg anyám ködös tekintettel csoszogott oda hozzám, hogy kezembe nyomjon egy újabb rágógumi-papír galacsint. Rámosolyogtam miközben elvettem tőle az apró papírgolyót, azonban szemem sarkából patakokban csorogtak a könnyeim.
Mire magamhoz tértem, már Pye gyógyító irodájában ültem egy széken, kezemben gőzölgő csésze tea – amiről egyáltalán nem tudtam, hogy került oda – s kábultan néztem a velem szemben ülő Augusztusra.
- Mr. Longbottom… Szólíthatom Neville-nek? – nézett rám kérdőn, s mikor én kábultan bólintottam, folytatta. – Szóval Neville. Mivel első alkalommal történt ilyen „incidens”, ön pedig tiszteletben álló professzor a Roxfortban, nem emelek panaszt.
- Panaszt? – kérdeztem, miközben próbáltam az arcára fókuszálni, azonban egyre csak szüleim homályos tekintetét láttam magam előtt.
- Ön mégis minek nevezné, a mai eseményt, amikor is két bentlakó beteget próbált kicsempészni intézetünkből? – nagyot sóhajtott. – Tudom én, hogy nehéz önnek, de ez nem börtön. Mi itt elsősorban a betegeink jólétét tartjuk szem előtt, s nemhiába mondtam, hogy jelenleg nem tanácsolom, hogy hazavigye a szüleit. Én átérzem…
- Ugyan dehogy érzi! – vágtam közbe. – Nem érezheti! Nem tudja, milyen szülők nélkül felnőni, akik nem lehetnek önnel, csak látni, ahogy tengetik mindennapjaikat egy kórteremben ahova Voldemort csatlósai jutatták őket… - nem tudtam befejezni, mert könnyeim ajkamra forrasztották a szót.
- Seprűn érkezett, igaz? – kérdezte bár meg sem várva a választ rászegezte pálcáját egy pennára. – Transportus! – kérdő tekintetemet látva még hozzátette, - Úgy látom nincs abban az állapotban, hogy hazarepüljön a Roxfortba.
- A szüleimtől azért elköszönhetek? – néztem rá még mindig könnyes szemmel.
- Attól tartok már lefektette őket Mnemosyne. – oldandó a szomorú pillanatot még hozzátette. – Viszont továbbra is bármikor meglátogathatja őket. S ha nem tévedek ez is az öné…
Azzal kezembe nyomta a szépen összehajtogatott, selyemnél is selymesebb tapintású köpenyt és a zsupszkulcs-pennát, biccentett a következő pillanatban pedig már a szárnyas vadkanok alatt álltam a kastély parkjának kapujában. Komótosan felsétáltam az ismerős ösvényen az előcsarnokig, majd – a lépcsők és folyosók falát díszítő portrék álmos pislogásától és rosszalló fejcsóválásától kísérve – elértem egészen a szobánkig. Ledobtam talárom és becsúsztam Hannah mellé az ágyba.
- Máris megjöttetek? – fordult felém szinte még félálomban.
- Csak én… - szemem megint megtelt könnyel. – Anyáéknak maradniuk kellett a Szent Mungóban.
- Nem lesz semmi baj. – nyugtatott most már teljesen ébren. – Jó helyük van ott, s ha elég jól lesznek, majd kihozhatod őket.
Legbelül éreztem, hogy igaza van, s csak ennyit suttogtam „Szeretlek!” A következő pillanatban már az álmok földjén jártam kedvesem ölelő karjai között.
Utolsó kommentek