Az, amit most elmesélek, pár évvel ezelőtt történt meg velem egy csodálatos nyár legszebb eseményeként.
A Regionális Művelődési Központon keresztül jutottam el a Balatonalmádin szervezett Cimbora táborba. A táborban többféle nemzet ifjai jelenvoltak. Voltak helybeliek is, de szép számmal jöttek Romániából, Lengyelországból és tőlünk a Felvidékről is.
Az első nap eléggé eseménytelenül telt. Megismerkedtünk a környezettel és egymással. Csoportokba osztódtunk, aszerint, hogy ki mi iránt érdeklődik. Én az újságírókhoz álltam be, majd később rendszeresen átjártam a színjátszókhoz is. Az egyik ilyen „látogatás“ alakmával találkoztam Ankával. Bájos mosolyával rögtön rabul ejtett.
Eleinte két okból nem mertem közeledni felé. Először is ő nem beszélt magyarul, másodszor pedig én igen félénk típus vagyok. Sokáig latolgattam, vajon megtegyem–e. Pár napig csak a távolból mertem figyelni. Addig-addig gyönyörködtem szépségében, mosolyában, mígnem eldöntöttem holnap reggel megteszem. Aznap éjjel alig aludtam. Sokat forgolódtam és féltem, hogy mi lesz. Mégis tudtam, hogy aznap lépnem kell, mert másnap ő és a többi lengyel lány visszaindul hazájába.
Virradni kezdett, a horizonton megjelent a felkelő nap és nekem hirtelen inamba szállt a bátorságom. Megpillantottam Ankát a reggeliző asztal mellett ülve és görcsbe rándult a gyomrom. Egész délelőtt úgy éreztem, mintha nem lennék önmagam. Egyik barátom észrevette ezt és szóvá is tette:
- Mi a baj Csiki? – Szólt, - figyellek már egy ideje és mintha nyomasztana valami. Javíts ki, ha tévedek, de Anka van a dologban?
- Igen, jól gondolod. Azon tépelődöm, hogyan valljam be az érzelmeim… – Mondtam elhaló hangon.
A délután eseménytelenül telt el. Vacsora előtt bejelentették, hogy nyolc órakor búcsú buli lesz a nagyteremben. Mire megérkeztem a buliba már elég nagy tömeg táncolt a parketten. Szinte rögtön megtaláltam Ankát. Elindultam felé és átvillant a fejemben, hogy most vagy soha. Mintegy varázsütésre, mikor odaértem hozzá a kedvenc számom indították el. Luil Amstrongtól a Milyen szép a világ c. számot. Minden bátorságom összeszedtem és felkértem táncolni. Legnagyobb meglepetésemre hozzám simult és rám mosolygott. A szám végén karon ragadott, és kivonszolt a teremből.
Elvonultunk egy csendes zugba. Szembefordult velem és legnagyobb meglepetésemre magyarul szólalt meg. Kicsit törte a nyelvet, de érthető volt:
- Én látni, hogy te figyel engem egész hét… – szünetet tartott, én már sejtettem, hogy baj lesz. Elfordítottam az arcom, de ő megsimította és folytatta – te is tetszeni nekem, te lenni kedves, figyelmes és szellemes.
Azzal rám mosolygott és hirtelen megcsókolt. Egy végtelennek tűnő pillanatig ért össze ajkunk. Azt a pillanatot sosem felejtem el. Azt kívántam, bárcsak ne kellene elengednem soha, bárcsak ízlelhetném örökké mézízű ajkait. Azonban tudtam, hogy másnap elvállnak útjaink és talán nem is látom viszont. Hajnalig sétáltunk a Balaton partján végül leültünk a selymes fűbe és a hajnal első sugarai egymáshoz borulva találtak ránk.
Életem legszebb pillanata volt. Sose tudtam őt elfelejteni, sőt! Talán nem is akartam…
Utolsó kommentek