Csiki Történetei

A napokban összefutottam egy régi barátommal, Simonnal. A gimnáziumi évek alatt ő volt a legjobb barátom. Szöges ellentéte voltunk egymásnak, de valahogy mégis ettől lettünk a legjobb barátok.

-Hello Tom, rég nem láttalak...- veregette meg a vállam, miközben a kávémat kortyolgattam a mozi előtt álldogállva. – Hallottad a nagy újságot?

-Tényleg, mintha ezer év telt volna el a gimi óta... – megráztam a kezét, majd egyre kiváncsibban így folytattam: - mit kellett volna hallanom?

-Semmi különös, csak Dora McGriffin hozzámegy Dawe Wilsonhoz... –elhallgatott, várva milyen lesz a reakcióm.

Nagyot kortyoltam a kávémból, majd ezt feleltem:

-Hát, ha találkoznál vele, akkor add át kérlek, hogy minden jót kívánok nekik... De most ha megbocsátasz nemsokára kezdődik a filmem, amire jöttem...

-Persze, persze... Örülök, hogy összefutottunk... Jó szórakozást a filmhez... – kezetfogtunk, majd elváltunk.

Bementem a moziba és a kedvenc helyemre a hátsó sor közepére ültem be. A fények lassan elhalványultak, és forogni kezdett a film. Egy klasszikus Chaplin filmet, a Diktátort vetítették, de bármennyire is próbáltam koncentrálni, valahogy mindenről Dora és a gimis évek jutottak eszembe...

Sose tartoztam az igazi nagykutyák közé... A tömegből csak azzal sikerült kitűnnöm, hogy igyekeztem jól tanulni és megfelelni a tanárok elvárásainak. Ezzel azonban csak azt értem el, hogy az egész évfolyam strébernek tartott. Ha viszont vették volna a fáradtságot és esetleg elbeszélgetnek velem, talán rájöttek volna arra is, hogy nincs teljesen igazuk...

A harmadik évünket kezdtük meg, amikor új diák érkezett a suliba, Dora McGriffin. Sose láttam még hozzá hasonlót. Gyönyörű barna haja a válláig ért, igéző barna szemeivel végignézett az osztályon, miközben Ms. Wildcat bemutatta nekünk, majd miközben a helyére sétált rámmosolygott apró, ám annál tökéletesebb ajkaival. Nem tudom, hogy, de még arra is emlékszem, hogy sötét nadrágot és virágmintás fölsőt viselt.

Valahogy abban a pillanatban tudtam, hogy szerelmes vagyok. Mégis, valahányszor csak alkalmam lett volna színt vallani inamba szállt a bátorságom. Pár héttel az iskolakezdés után a Drámacsoport apró plakátja jelent meg, amely arról tájékoztatott minket, hogy az idei karácsonyi ünnepségen Shakespear klasszikusát, a Rómeó és Júliát fogják előadni, s hogy új tagokat keresnek. Ez persze nem volt  meglepő, mert a legtöbb színjátszó tavaj volt végzős, s így nem sokan maradtak.

Másnap reggel Simon újságolta el nekem, hogy Dora is jelentkezett, s hogy minden bizonnyal ő játsza majd el Júlia szerepét.

-Tom, te miért nem jelentkezel? – kérdezte,majd rámkacsintva folytatta, - Itt a nagy alkalom, hogy lenyűgözd...

Mély hallgatásba burkolódzva ültem végig mellette az első órát, ami történetesen Földrajz óra volt. De, hogy pontosan mit is vettünk aznap, arról gőzöm sincs... Egész órán azon töprengtem, amit Simon mondott... Tudtam, hogy igaza van, de azt is bele kellett kalkulálnom, hogy neki az ilyen dolgok, mármint a csajok lenyűgözése mindig is jobban ment. Mintha a vérében lett volna. Persze lehet az is közrejátszott, hogy rengeteget táncolt... A klasszikusoktól, a modernebb hip-hopig szinte mindenféléhez értett.

Miután felhangzott az óra végét jelző csengőszó, az oldalamba mélyedő könyök térített magamhoz merengésemből. Felé fordultam, s ő várakozón nézett rám... Elmosolyodtam, s bólintottam.

-Ez az! –suttogta, miközben a levegőbe boxolt. Türelmetlenül az osztály ajtaja felé tuszkolt, hogy mihamarabb felírjam a nevem, még mielőtt ismét inamba szállna a bátorságom.

Mikor megálltunk a faliújságon föggő névsor előtt, egy picit elbizonytalanodtam. Vajon tényleg képes vagyok erre? Van bennem annyi kurázsi, hogy belevágjak ebbe, és összejöjjek Doraval? Simon hirtelen hátbavágott:

-Na! Mi lesz? – unszolt – azt várod, hogy magától felkerül a neved?

-Nem, persze, hogy nem... – eltökélten ismét a lapra szegeztem tekintetem, de írni továbbra sem kezdtem...

Ekkor Dora lágyan csilingelő hangját hallottam meg a hátam mögül. Bárátnőivel csevegve közeledett felénk. Egy halk fütty hagyta el Simon száját, amikor megláttam Isabellát, aki sülve-főve együtt volt Doraval. Isabella is valódi szépség volt, hosszú szőke hajával és égszínkék szemeivel, az én szememben Dora mégis szebb volt. Talán az a belső kisugárzás tette, ami mindig körüllengte,  vagy hogy mindenkivel kedves volt, nem tudtam volna pontosan megmondani...

Mikor a lányok odaértek hozzánk, kiváncsian nézték, mit is művelünk. A lassan kínossá váló csendet végül Simon törte meg:

-Cao Bella, mizújs veled? Nincs kedved moziba menni valamikor? – kacsintot rá pajkosan.

-Miért is ne? –mosolygott rá vissza a lány. Ekkor Dora felém fordult:

-Te Tom Enderson vagy igaz? Együtt járunk irodalomórára, ha nem tévedek... –kérdezte kiváncsian.

-Igen, én vagyok. – válaszoltam sután – Kiváncsian várom a közös munkát a színjátszócsoportban... – Azzal felírtam a nevem a lapra gyöngybetűimmel. Ekkor Simon szólalt meg:

-Nincs kedvetek suli után beülni velünk valahová? – kezdte tűnődve, - Az öreg Santorini most nyitott egy új bisztrót... azt mondják még zenegépe is van.

-Nem rossz ötlet...-válaszolt Bella, majd Dora folytatta, - és esetleg jobban megismerhetjük egymást is... Akkor suli után találkozunk – Azzal búcsút intve elsétáltak. Pár lépés után Bella hátrafordult és egy csókot dobott Simon felé, aztán folytatták útjukat zeneórára.

Egész délelőtt azt a találkozást vártam. Az utolsó órán már szinte remegtem a várakozástól. Aztán végre eljött a várva várt pillanat, kicsengettek. Igyekeztem nyugton maradni míg a tanár felírja a táblára a házi feladatot, de nem igazán ment. A szívem a mellkasombam úgy zakatolt, mintha legalábbis az Orient Expressz hajtana végig rajtam.

-Nyugi Tom – szólt rám Simon, miközben kiléptünk a suli főbejáratán és megpillantottuk a három dámát, Dora-t, Bellát és Mirandát. Az igazat megvallva Miranda nem igazán illett a képbe. Tűzvörös hajával keretezett arca valahogy mindig azt sugallta, hogy mennyire megközelíthetetlen, szemszínét pedig annyira gyakran váltogatta hőn szeretett kontaktlencséi segítségével, hogy már senki sem tudta milyen is az eredeti szemszíne. Dora ezzel szemben maga volt a naiv kedvesség, Bella a latinos vadság, Miranda viszont az ő ellentétjük megszemlyesítése lett volna.

-Hello lányok – köszönt nekik oda Simon, miközben lesiettünk a lépcsőn.

-Jól áll ez a virágminta, Dora... –szólítottam meg félénken.

Simon és Bella halkan cseverészve sétáltak Santorini bárja felé, én és Dora hallgatagon bandukoltunk utánuk. Szinte nem is mertem megszólítani, mivel valahányszor felé fordultam, Miranda közelebb húzódott hozzánk, mint valami gardedam. Ha már a beszélgetés nem igazán ment, igyekeztem másképp lenyűgözni az imádott Dorat... Készségesen kinyitottam az ajtó és előreengedtem a bisztróba. Mire beértünk Simonék már elfoglaltak egy kényelmes boxot a sarokban, a zenegép mellett. Felajánlottam, hogy majd én hozom az italokat. Dora eközben a zenegépet tanulmányozta. Odahajoltam Bellához és suttogva kérdeztem tőle:

-Bella, véletlenül nem tudnád megmondani nekem, hogy Doranak mi a kedvence?

-Dehogynem, - fordult felém mosolyogva – egy csokis shake-kel biztosan lenyűgöznéd.

Majd miközben a pult felé indultam még hozzá tette: -Hajrá tigris...

Az italokkal megpakolva indultam vissza az asztalunkhoz, amikor kinyílt az ajtó és Dawe Wilson lépett be rajta elmaradhatatlan csicskáival, az izompacsirta Emett-tel és a kisokos Jasperrel. Valahogy, mintha egy belső hang súgta volna, megéreztem, hogy baj lesz... Mikor Dawe mellém ért megpróbált elgáncsolni, de én ügyesen kicseleztem és lepakoltam a poharainkat az asztalra.

-Honnan tudtad, hogy a csokis a kedvencem? –kérdezte Dora érdeklődve.

-Nem is tudom,- válaszoltam mosolyogva – csak egy megérzés volt.

Ekkor felcsendült a zenegépből a Rock a round the clock és Dawe odalépett az asztalunkhoz. Bőrdzsekijében feszítve Dorara vigyorgott és megkérdezte:

-Dora, nincs kedved táncolni?

Dora körülnézett, majd mikor látta, hogy Simon is épp Bellát húzza ki a padból, igent mondott.

Jómagam egyedül maradtam Mirandával. Egy darabig szótlanul ültünk egymással szemben, én szomorkásan figyeltem, ahogy Dawe és Dora a gyors számra lejtenek, mind inkább belemelegedve. Gondolatmenetemet Miranda szakította félbe:

-Ne bámuld már annyira, még a végén felfalod a szemeiddel – szólt rám szúrósan, majd nyájasabb hangnemre váltva folytatta: -Ha annyira tetszik, miért nem vallasz színt? Miért engeded át annak a tuskó Dawenek?

-Mit tehetnék? Nézz csak rá, Dawe a tökéletes férfi, izmos, kiváló sportoló, minden lány álma...

-Miből gondolod, hogy Dora is ilyenre vár? Nekem elhiheted, ha választania kellene, talán téged választana... Te viszont nem veszed a fáradtságot, hogy küzdj érte. Ez nem így működik Tom...

A zene elhallgatott és Dora az asztalunk felé indult Dawet maga után húzva. Majd leült Bella mellé, beljebbtuszkolta barátnőjét majd Dawere nézve megpaskolta a padot maga mellett... Dawe csak állt az asztal mellett, szólásra nyitotta száját, majd vállatvonva lehuppant Dora mellé.

Az est hátralevő részét azzal töltöttem, hogy leplezni próbáltam mennyire irritál Dawe nyomulása. Nem is tudom, Dorat mintha nem igazán zavarta volna. Kedvesen mosolygott, lassan kortyolgatta italát és néha-néha nevetett Dawe viccei. Az igazat megvallva nem tűnt annyira taplónak ahogy hallottam. Ahhoz képest, ahogy hallottam. Ahhoz képest, hogy a suli focicsapatában játszott, igazán normálisnak látszott. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat. „Mi van, ha nem érdemlem meg Dorát? Ha nem tudnám olyan boldoggá tenni, mint Dawe?“

Lehet másnak furcsán hangzik, de annyira szerettem ezt a lányt, hogy boldogsága érdekében képes lettem volna lemondani róla.

Mikor ennek a gondolatnak a végére értem, valami mintha megváltozott volna. Újra megteltem élettel és én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe…

Már rég besötétedett, mikor elindultunk haza. Simon Bella kezét fogva, Dawe Dorát karolva jómagam pedig az épp´ zöldszemű Miranda mellet bandukolva. Kis idő múlva, Dawe felajánlotta, hogy hazakíséri Dorát, így hát elköszöntek és leváltak kis csapatunkról. Nem sokkal később Simonék is eltűntek S mi egyedül folytattuk utunk Mirandával.

- Mondták már, hogy tök hülye vagy?- törte meg a kínos hallgatást.

- Miért is?- kérdeztem meglepetten?

- Mert hagyod, hogy elússzon minden esélyed Doránál…- szemét forgatva nézett rám, majd folytatta,- ígérd meg, hogy amit most elmondok neked, szigorúan köztünk marad.

- Persze, cserkészbecsszó…- válaszoltam vigyorogva.

- Ha elhülyéskeded, nem mondok semmit.

- Jól van…Bocsáss meg, nem akartalak felhúzni…- mondtam bocsánatkérően,- bízhatsz bennem. Folytasd kérlek.

- Pár napja, irodalomórán történt…Már épp elbóbiskoltam volna Hudson tanár úr monoton előadásán, mikor Dora oldalba bökött. „Mi van?!“- súgtam neki morcosan. „Miért van az, hogy az osztály egyik leghelyesebb fiúja- bökött az első pad felé- észre sem vesz?“ „Kicsoda? Simon?“- kérdeztem. „ Nem, nem Simon...Tom Enderson...“ Hitetlenkedve néztem rá, mire így folytatta: „ Kedves srácnak tűnik, de hát mégse szólíthatom le…Mi van, ha hülyét csinálnék magamból…“ „ Nyugodj meg Dora, ne emészd magad emiatt, ha valóban bejössz neki, lépni fog…Ha viszont nem, akkor elég nagy marha, mert nem tudja mit veszít.

- Komolyan ezt mondta?- Jaj lányok…Miért vagytok ennyire bonyolultak?Miért nem lehet legalább jeleket elszórni a fiú számára?

- Mi igenis jelezzük, ha érdekel minket valaki…

Innentől már nem igazán figyeltem Mirandára. Az agyam elborította valamiféle rózsaszín köd- a boldogság. Pár órája még kész lettem volna lemondani Doráról, mert úgy tűnt meglátta a boldogságot, Dawe személyében. De Miranda története egészen más fényben tüntette fel a mai este történéseit.

Fáradságra hivatkozva elbúcsúztam Mirandától és elindultam haza.Gondtalanul lépkedtem a halványan megvilágított járdán a naponta nyírt pázsitú családi házak lelőtt. Ám a lábam mintha önálló életre kelt volna…Nem hazafelé, hanem Doráék háza felé vitt. Derűs gondolataim közül egy hang rántott vissza a valóságba. Egy hang mely az árnyak közül szólított meg:

- Nocsak Tom- szólt gúnyosan- már vártalak…

- Dawe, mit keresel itt?- kérdeztem, de persze tudtam a választ.

- Csak azért maradtam, mert tudtam, hogy eljössz…És azt akartam, hogy tudd…megcsókoltam- a hangjában maró gúny és felvágni akarás csendült.

- Mi?!

- Ez a vonat már elment, barátom…nyomta meg öntelten az utolsó szót, majd magamra hagyott ezer sebből vérző szívemmel.

Valósággal leforrázott az előbbi kijelentése. Kővé dermedve álltam ott megvilágítva a közeli utcalámpa alatt s figyeltem Dawe hogy tűnik el az apró kertek közti sötét sikátorban.

A saját gyávaságom miatti vereségtől letörve, búsan indultam haza. Doráék háza előtt jártam, mikor Miranda tisztán csengő hangját hallottam a fejemben : „ Valóban erre vágyi Dora? „ S én ekkor tökéltem el magamban, hogy ha kell, megküzdök érte.

Másnap került sor a másik meghallgatásra. Nem tűnt nehéznek, csak egy részletet kellett felolvasni. Miss Potts egyesével hívott be minket a terembe.

Kissé remegő térdekkel léptem be a terembe. Egy masszív asztal mögül figyelt engem Miss Potts a jobbján Jane, az elmaradhatatlan segédje. Némán az előttük heverő lapra mutatott és jelezte, hogy kezdjem el...

Épp Rómeó jelenete volt az erkély aljában. Felpillantottam, s a tanárnő háta mögötti hatalmas panorámaablakban megpillantottam a lemenő nap vörösen pislákoló korongját, s mintha Dorához beszélnék, olvasni kezdtem...

Mikor a lap végére értem, s felpillantottam, miss Potts arcán mosoly futott át.

- Tom ez ...kiváló volt. Mégis fájó szívvel kell közölnöm vele, hogy Rómeó szerepét már megkapta Dawe Wilson..-elképedve néztem rá,mire folytatta,-de szabad még Lőrinc barát szerepe is tökéletesen menni fog magának.-szomorú szemeimet látva még hozzátette,-de nyugodj meg, Lőrinc szerepe éppannyira fontos, mint Rómeóé.

Kissé letörten hagytam el a termet. A folyosón Simon várt rám, s kíváncsian kérdezte:

- Na? Hogy sikerült? Megkaptad igaz?- majd komor képem látva ő is elkomorult,-Dawe kapta...elgondolkozva hallgatott egy pillanatig, majd vigyorogva mondta: - Már ki is találtam, hogy mit csinálunk majd...-azzal, elrángatott a legközelebbi osztályterem fele! Óvatosan kinyitotta az ajtót, bekukkantott, majd miután megbizonyosodott róla, hogy üres belépett, nekem pedig intett, hogy kövessem.

- Na, mi az a hatalmas terv?-kérdeztem kissé ironikusan

- Ördögi és körmönfont- vigyorogva dörzsölte össze kezeit és folytatta:-De kivitelezhető...

- Még ma beavatsz engem is?- vágtam közbe kissé ingerülten.

- Hát persze! Az első és legfontosabb dolog, hogy belevésd a fejedbe: „ Szerelemben és háborúban mindent szabad.“ A második- s ekkor ismét elvigyorodott- hogy feltétel nélkül megbízol bennem, s én megígérem neked, hogy össze jössz Dorával.

- Rendben,- fújtam egyet beletörődve ,- folytasd!

- Az első lépés, hogy megtanulod Rómeó szerepét is...

- De minek? Dawe-et nem tudod félreállítani...-kezdtem, majd közbevágott:

- Mondtam, hogy bízz bennem...Na szóval megtanulod azt a szerepet, aztán a bemutatón jobb belátásra bírjuk Dawe-et. Melyik szerep lett a tiéd?

- Lőrinc baráté...

- Az tökéletes, a szerzetesi csuha alá észrevétlenül fel tudod majd venni Rómeó jelmezét-homlokára csapott és így szólt,- várj itt mindjárt jövök.

Azzal kiviharzott a teremből, s a csukott ajtón átszűrődött Simon hangja:

- Jane várj! Beszélhetnék veled odabent?- kérdezte miközben hangja elhalt a második ajtó becsukásával. Pár perc múlva vigyorogva lépett be az ajtón, meghajolt majd így szólt:

- Mercutio szolgálatodra uram!

- Ezt hogy sikerült elintézned?- kérdeztem nevetve.

- Ne is kérdezd,- kezdte hirtelen elkomorodva- olyat tettem amit Bella sosem tudhat meg.

Egy percre én is elhallgattam majd felvetettem, hogy hazamehetnénk.

Az elkövetkező pár hetet azzal töltöttük, hogy a szerepünk tanultuk, a szabadidőkben pedig vártuk a bemutató napját. Mire eljött a premier napja, már fel voltunk készülve az akcióra.

Kávé illatára ébredtem, s mikor kinyitottam a szemem, Simont pillantottam meg egy nagy csésze gőzölgő kávéval a kezében.

- Itt a nagy nap…Készen állsz meghódítani álmaid nőjét?

- Azt hiszem- keltem ki az ágyból kicsit kótyagosan s egy hatalmasat ásítottam. Sietve felöltöztem, majd a kávéból nagyokat kortyolva pakolni kezdtem a jelmezeim egy sporttáskába.

A délelőtt folyamán lefuttattuk az egész darabot. A próba végén felvettem legmeggyőzőbb arcom, s odaléptem Dawe-hez:

- Sok sikert este…

- Kösz- válaszolta meglepetten,- Azt hittem még minidg neheztelsz rám…

- Nem, dehogy…-itt megálltam egy pillanatra, mert nehezemre esett folytatni a mondatot, de mivel várakozón nézett rám, kénytelen voltam folytatni

- Túltettem magam és továbbléptem

Azzal elváltunk, s ki-ki ment a maga dolgára. Hazamentem s próbáltam nyugodtan átgondolni az előttem álló est várható történéseit. Mivel nem igazán ment már jóval a kezdés előtt megjelentem a színészbejárónál, s még mielőtt bárki más megjött volna felöltöttem jelmezeim. Lőrinc barát barna jelmezét direkt jó bőre szabattam, hogy Rómeó jelmezét észrevétlenül elrejthessem alá.

Lassan szállingózni kezdtek a többiek is s a folyosók megteltek vidám zsivajjal. Utolsónak Simon jött meg Bellát karolva, de mikor meglátott súgott valamit a fülébe s elindult felém. Bella rám kacsintott majd sok sikert kívánt.

-Show time van Rómeó!

- Ne is mond nem voltam ennyire ideges már régóta.

Elkezdődött az előadás, s az első jelenetek gond nélkül lementek. Mígnem eljött a bál s Rómeó találkozott Júliával. Tudtam, hogy eljött az én időm. Dawe egy pillanatnyi szünet erejéig visszament öltözőjébe, nem sokkal ezután bevágódott az ajtó, s Simon kisebb karbantartó munkájának hála, végzetesen be is szorult. Dawe hiába dörömbölt, nem volt senki, aki segíteni tudott volna.

S ekkor eljött az erkély jelenet…A színpad elsötétült s én levetve csuhám előléptem, s belekezdtem a monológomba.

- Ó Júlia, ha tudnád hogy megbabonáztál az első pillanattól fogva. Bár tudnám te is úgy érzel, mint én. De mi ez a fény?- kémlelve nézek a kert másik felébe.- Holdvilág? Vagy tán esthajnal csillaga? De nem ez Júlia, az égnek leggyönyörűbb földre szállt angyala…

- -Rómeó, miért vagy te Rómeó? Láttam szemedben a szerelem tüzét, de szeretsz- e annyira, hogy eldobd a neved, mert neved nékem ellenségem…- tűnődve néz a holdra, majd folytatja.

- Vagy eldobom én, drága Montaque-m, s követlek akár a világ végére is…

Megreccsent a bokor, mely mögül kémleltem, s Júlia riadva szólt:

- Ki vagy idegen, ki kihallgatod legbelsőbb titkom?- kiléptem a fénybe, s Júlia boldogan kiáltott fel:- Rómeó!

- Ó, én édes Júliám, jobban szeretlek, mint a saját életemet! Légy a feleségem s hagyjuk itt Veronát. Holnap éjjel…Lőrinc barát biztosan összead minket.

- Ott leszek kedvesem…

- Júlia! Hol vagy?- hangzott fel a háttérből.

- Jó éjt kedvesem!- köszönt el tőlem Júlia s elindult szobája felé!

- Máris mész? Egyetlen csókot adj még, hogy kevésbé fájjon szívem…

Visszalépett az erkély korlátjához, felkapaszkodtam hozzá, átöleltem s elcsattant az első csók. Bár csak művi színházi csók volt, mégis…Megízlelhettem mézédes ajkát, s ez az érzés mennyei volt.

Az előadás után MS. Potts megköszönte, hogy megmentettem az előadást Dawe helyettesítésével. Azt persze nem tudta, hogy ez hosszú hetek gondos tervezésének eredménye volt. Ezután Dora lépett hozzám csokrokkal a kezében s lenyűgözve mondta:

- Csodálatosan játszottál Tom.- mosolygott rám.

- Köszönöm Dora- mosolyától felbátorodva úgy láttam itt az idő megkérdezni: - Dora lassan eljön a végzősök bálja…és hát arra gondoltam, hogy talán lenne kedved velem jönni..

- Sajnálom- nézett rám szomorúan- bármennyire szeretnék, már megígértem Dawe-nek, hogy vele megyek.

Ettől kissé elszontyolodtam. Jókora reccsenés hangzott a hátam mögül, s mikor megfordultam megláttam Dawe-et, amint vérvörös fejjel áll a felfeszített ajtóban.

- Te!- mutatott rám dühtől remegő kézzel,- Megöllek!

- Dawe, nyugodj meg!- csitította Dora,- Gyere igyunk meg egy kólát Santoríminál.

- Oké, gyere cica menjünk- majd felém fordulva rám mordult: -Ezt most megúsztad legközelebb nem lesz ilyen szerencséd…

Átkarolta Dora derekát, s az ajtó felé lépdelt vele. Dora hátrafordult és azt suttogta: -Sajnálom.

Az elkövetkező napokban igencsak magam alatt voltam. Simon mindent elkövetett, hogy felvidítson. Végső elkeseredésében még a Bellával közös programjaikra is magával vitt. S legnagyobb meglepetésére ez bejött. Bella valahogy újra megtöltött élettel. Vicces volt és kedves s elfeledtette velem a Dorával történteket.

Aztán egyik este miközben épp a notebookom előtt kockultam, amikor hangos dudaszó hasított a az amúgy csendes kertvárosi levegőbe.

Kinézve az ablakon Bellát és Simont pillantottam meg egy éjfekete limó tetőablakában. Mikor meglátták, hogy én nem vagyok zakóban tátva maradt a szájuk. Kikászálódtak a limuzinból s a bejárat felé siettek. Simon érhetett oda hamarabb, mert hirtelen hangos dörömbölés hallatszott.

- Tom, miért nem vagy még felöltözve?- kérdezte magánkívül,- ez életünk nagy napja, végre itt hagyjuk ezt a tetves sulit.

- Semmi kedvem ehhez a bálhoz.- kezdtem dadogva, de nem túl meggyőzően…-és hát Dora is ott lesz.

Ekkor hatalmas csattanást hallottam, a fülem csöngeni kezdett és az arcom égett. Bellára néztem, aki dühtől lihegve meredt rám:

- Megnyugodtál Tom?- fájó pofám markolászva bólogattam.

- Akkor most felmész, előveszed a szmokingod, felöltözöl és 5 perc múlva a limóban fogsz ülni.

Így is lett, s fél órával később már a bejárat előtti sorban álltunk. A bál témája az akkoriban igencsak felkapott James Bond tematika volt. A lányok csupa csillogó, strasszos ruhában voltak, a fiúk pedig fekete szmokingban.

Simon táncolni vitte Bellát, s én jobb híján a bár felé vettem az irányt.

- Egy vodka- martinit,- vetettem oda a pultosnak,- rázva, nem keverve.

A csapos vigyorogva látott az ital elkészítéséhez, s míg várakoztam, körbepillantottam. És kit láttam meg szinte rögtön? Naná, hogy Dorát. Dawe nyakát átkarolva lassúztak. Gyorsan visszafordultam a bárpult felé s meglátva a teli poharam, egyet kortyolva döntöttem le.- Még egyet!- intettem a pincérnek, miközben éreztem ahogy az alkohol felpezsdíti a vérem és forróság tölt el.

Egy órával és jó pár itallal később úgy éreztem ideje megszellőztetnem a fejem. A bálterem erkélye felé vettem az irányt, amikor megpillantottam Dorát a korlát mellett dideregve. Gyönyörű volt. Ezüstszürke testhez simuló ruhája csak még inkább kiemelte formás alakját. Frizurája a többi lányéval ellentétben csak hajvasalóval volt begöndörítve, de épp ez az egyszerűség tette tökéletessé.

Odaléptem mögé s vállára terítettem szmokingom.

- Hideg van idekint,- mosolyogtam rá!

- Nem kéne itt lenned- fordult felém aggódva,- Dawe őrjöngeni fog…

- Nem érdekel, nem tettem semmi félreérthetőt. Csak beszélgetek egy a szívemnek kedves baráttal,- elgondolkodva a csillagokra meredtem majd így folytattam: - Nem állok közétek…Engem boldoggá tesz a te boldogságod.

Üvegcsörömpölés hallatszott a hátunk mögül, megfordultam és Dawet láttam meg, lábai előtt apró üvegszilánkokkal és a kezében egy Walter PPK.

- Már megint te…-hörögte dühtől elfúlva.

- Nyugodj meg Dawe…

- Te csak ne nyugtass engem!- vágott közbe pisztolyával felém bökve.

- Miért? Mi lesz? – kérdeztem az alkoholtól felbátorodva- lelősz a vízipisztolyoddal?

- Majd meglátod…- suttogva gonosz vigyorral arcán s meghúzta a ravaszt…

A következő amire emlékszem, hogy a földön fekszem, ingem átitatta vérem és a hasam lüktet, mintha izzó késeket forgatnának bennem. Minden olyan homályos volt, igyekeztem megtartani tudatom tisztán, ám ez a nagy vérveszteség miatt egyre nehezebb volt. Pár perc múlva hordágyat hozó mentősöket pillantottam meg, a megadtam magam az áldott sötétségnek…

Egy fehér szobában tértem magamhoz, kezemből infúziós csövek lógtak ki, törzsem körül pedig puha gézkötés volt. Még kissé kábán néztem körül s az ágy melletti fotelokban Simon és Bellát pillantottam meg , valószínűleg a hosszan tartó virrasztás miatt bóbiskolva.

Mikor észrevették, hogy magamhoz tértem , felpattantak. Bella örömkönnyeket hullatva borult a nyakamba, Simon pedig megveregette a vállam.

- Mennyi ideig voltam eszméletlen?

- Hát 2 órán keresztül foltoztak a műtőben, s közel két napot feküdtél itt.

- S ti végig mellettem maradtatok?- kérdeztem teljesen meghatva.

- Az igazat megvallva, nem csak mi voltunk itt…-kezdte, de nem tudta befejezni, mert Bella keményen oldalba bökte.

- Dora járt itt, igaz?

- Igen, és Dawe apja…

- Mi a fenét akart itt Dawe?-kérdeztem felindultságtól remegő hangon.

- Sajnálatát fejezte ki és engesztelő ajándékot hagyott itt.-bökött az asztal felé!

- Egy ajándékkosár?! Azt hiszi egyetlen nyomorult ajándékkosár és elfelejtem…-azonban nem tudtam befejezni a mondatot, mert akkor egy nővér sietett be a szobába és kitessékelte Simonékat, mondván pihenésre és nyugalomra van szükségem…

Miután magamra maradtam gondolataimmal, próbáltam eldönteni mihez is kezdek majd ha kikerülök a kórházból. Még mindig fájt, hogy Dora Dawe-et választotta, de úgy gondolta könnyeben elviselhető lesz, ha teljesen kizárom az életemből. Így hát elhatároztam, hogy elhagyom a várost és a Columbia egyetemen tanulok tovább…

Emlékeim folyamának a jegyszedő vetett gátak, amikor megveregette a vállam:

- Uram kérem távozzon. A filmnek már lassan egy órája vége.

Hazafelé indultam és az esküvőn futtattam az eszem. Bármennyire próbáltam az elmúlt 15 évben elfelejteni Dorát, teljes sikert nem tudtam elérni. Talán most ha látom ahogy férjhez megy, nekem is sikerül továbblépnem. Így hát eltökéltem, hogy elmegyek és gratulálok. Rövid kutatás után megtudtam, hogy az esküvőt augusztus utolsó szombatján tartják Hill Valey-ben szüleinél.

Az utolsó sorban ültem le, s vártam. Azonban amikor Simon meglátott, ragaszkodott hozzá, hogy melléjük üljek. Felcsendült a nászinduló, s Dora a sorok között kecsesen az oltár felé lépdelt. Hátrafordultam és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Még gyönyörűbb volt, még ahogy emlékeimben élt. Amikor megpillantott, igencsak meglepődött. Rámosolyogtam s ő folytatta útját. A szertartás igazán szép volt, saját fogadalmakat írtak, melyben a hűségről, boldogságról és stabilitásról beszéltek.

Aztán fogadták a gratulációkat. Megöleltem és az örömkönnyek áztatta arcú Dorát és sok boldogságot kívántam neki, s továbbléptem Dawe-nek is gratulálni.

- Dawe nem is tudod mennyire szerencsés vagy. Dora igazán különleges. Mindenkiről a legjobbat feltételezi…Csak arra kérlek tégy meg mindent, hogy nap mint nap úgy ébredjen mint a legboldogabb ember…

- Úgy lesz,-válaszolta, megölelt s megveregette a hátam.- Sajnálom, amit akkor régen tettem…

Miután az utolsó vendég is kifejezte jókívánságait, a menyasszony tánca következett. Dora odalépett hozzám:

- Táncolnál velem Tom?

- Hát persze Dora…-azzal megfogtam a kezét, s a parkett felé vettem. A zenekar játszani kezdett, s felcsendült a Crannberries Linger című dala.

Annyi mindent akartam neki mondani. S most , hogy alkalmam lett volna, nem tudtam mit mondhatnék. Tánc közben mélyen a szemébe néztem, de boldogságát látva torkomra forrott minden szó. Mikor elhallgatott a zenekar, megköszöntem a táncot s megöleltem Dorát.

A kijárat felé sétáltam, hogy elsomfordáljak, mikor meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít.

- Enderson professzor!- hátrapillantottam s elakadt a lélegzetem.- Lenyűgözött a legutóbbi előadása a 19- századi sci-fi irodalom fejlődéséről.- Kedvesen rám mosolygott, majd folytatta.- Miket fecsegek… Még be sem mutatkoztam…Az én nevem Lilli Mcgriffin, Dora unokahúga vagyok.

- -Örülök, hogy megismerhetem miss Mcgriffin, de ha megbocsát most elmegyek…

- Máris?-nézett rám csodálkozva.- Még fel sem vágták a tortát. Meg kell kóstolnia, én sütöttem-mondta kedvesen, majd ártatlan arccal nekem szegezte a kérdést.

- Nem lenne kedve táncolni?

Nem is tudom mi fogott meg benne igazán. De abban a pillanatban beleszerettem.

Hát így ismertem meg életem párját, akit alig 2 évvel később feleségül vettem és San Franciscóba költöztünk. De ez már egy másik történet…