Itt ülök atlantai házam dolgozószobájában. Senki sincs itt rajta kívül, ahogy elterveztem. Így jó ez, ahogy van. Itt ülök íróasztalomnál mindkét kezem előttem pihen a hűs tölgyfa asztallapon. Két kezem között egy vadonatúj ezüstösen csillogó Walter PPK hever. Felkészültem. Ha lemegy a nap megteszem. Hogy juthattam el idáig? Életem maga volt az Amerikáról alkotott csodaszép álom. Jól fizető állás, szép feleség, jó kocsik.. Mi kellhet még? Van ami ennél sokkal fontosabb.. S hogy mi lenne az? A BOLDOGSÁG. Többet ér a világ összes aranyánál. Ez az egyetlen dolog, amiben hiányt szenvedtem. Apám Josef, azon kevesek közé tartozott, akik elhagyták Németországot, amíg lehetett. 1937. november 21-én láttam utoljára nagyszüleimet, amikor szüleimmel és húgommal, Elzával felszálltunk a Hamburgba tartó gyorsra. Mint később kiderült, ők is azon milliók közé tartoztak, akiket felőrölt a fasiszták szörnyű gépezete.
A rengeteg emigráns miatt pár napot Hamburgban kellett töltenünk, két nappal később 23-án siklottunk ki az Atlantic Star nevű gőzösön a tengerre.
A hajóút igen kellemesen zajlott körülbelül a feléig. Utazásunk negyedik napján hajnali kettőkor húgom nyöszörgésére ébredtem. Odaléptem ágyához, és meg akartam kérdezni mi baj. Fölé hajolva szinte izzó levegő csapta meg arcom. Rögtön tudtam, hogy baj van. Átrohantam szüleim kabinjába és felkeltettem őket. Apám Josef Liebemann, karjaiban tartva rohant Elzával a hajóorvoshoz.
A doktor nevére sajnos nem emlékszem – megállapította, hogy egy régóta lappangó kullancs okozta gyulladásban haldoklik húgom. Anyám Ráhel Kindman, szinte összeomlott. Drága húgom Elza két nappal később halt meg. A hajóorvos mindent megtett. Azonban a kis Elza éhínségtől elgyengült teste nem volt képes ellenállni a betegségnek. Végül megadta magát, és elment…
Anyám az út hátra lévő részében alig jött ki a kabinból. Attól tartottam belehal bánatába. Végül sikerült megbirkóznia a sors által rámért csapással és mire a hajó orráról megpillantottuk a Szabadságszobrot, már újra lehetett mosolyt látni az arcán. New York peremén vettünk egy kisebb házat. Apám reggeltől estig azon fáradozott, hogy mindenünk meglegyen. Fontosnak tartotta, hogy iskoláimat is elvégezzem. Az első napon igencsak hűvös fogadtatásban volt részem. Újdonsült osztálytársaim közömbösen viselkedtek velem. Hellyel sem kínált egyikük sem. Már épp a hátsó üres pad felé vettem az irányt, amikor odalépett hozzám egy lány. Anne-nak hívták. Anne Stokesnak.
Igaz barátság szövődött közünk. Más barátom nem is nagyon volt iskolai éveim alatt.
Apám pár év lefogása alatt több üzletet is vett szerte az államokban. Mire eljutotam az érettségire, apám lett az egyik legnagyobb üzletlánc tulajdonosa.
Emlékszem milyen hirtelen ötlet volt, hogy elhívtam Annet az érettségi bálba. Szinte kivirult. Gondolkodás nélkül igent mondott.
Talán az volt életem legboldogabb napja. Mikor a bál előtt érte mentem frissen kapott Fordommal.
Máig emlékszem milyen ruhát viselt. Gyönyörű mélykék estélyi volt rajta. Gesztenyebarna haja kiengedve omlott vállára. A bálban nagyon jól éreztük magunkat, szinte eltűnt számunkra a külvilág.
Az akkori divathoz híven főleg Rock and Roll számokat játszott a zenekar. Éjfél után rázendítettek a Luil Armstrong – What a wonderful world című dalára. Lassúzni kezdtünk... átfogtam derekát, ő pedig a vállamra hajtotta fejét. A dal végén hosszan a szemébe néztem, majd megcsókoltam. Nem tiltakozott, sőt…
Mikor vége lett a bálnak hazavittem. Szinte a fellegekben járva értem haza. Alig jött álom szememre. Egész éjjel azon a csókon járt az eszem.
Másnap szombat lévén nem volt tanítás. Elmentem Anne-hez és elsétáltunk a Central Park-ba. Kézen fogva andalogtunk a virágba borult fák alatt.
Eljött a pályaválasztás és Anne a Harward orvosi karára jelentkezett. Szerettem és nem akartam elveszíteni, tehát én is a Harvardon folytattam tanulmányaim, azon belül a közgazdaság területén.
Az egyetemi évek volta a legkellemesebbek egész életemben. Pár nappal a diplomaosztó előtt meglátogattam szüleimet és elmondtam, hogy szeretném megkérni Anne kezét.
Apám tudta, hogy Anne keresztény és csak annyit mondott:
- Vigyázz vele fiam, tisztátalan hús ez.
Folytatni viszont már nem tudta, mert pofon vágtam. Látszott rajta, hogy erre legkevésbé sem számított. Nem tudtam hova menni, hát Annehez költöztem a diplomaosztóig.
Az esküvőn csak mi ketten voltunk ott. Az anyakönyvvezetőtől a reptérre vittem, ahol már a szülei vártak ránk a jegyekkel. Párizsba mentünk. Bejelentkeztünk a szállodába és felvitettük a csomagjainkat. A szobába érve adtam borravalót a hordárnak, majd Anne után mentem az erkélyre.
- Csodálatos, igaz? – Kérdeztem. Huncut mosoly bujkált szemében. Megcsókolt, és behúzott a hálóba...
Gyors mozdulattal tépte le rólam ingem s a gombok szanaszét repültek. Miután ő is megszabadult szűk, zöld ruhájától, megcsodálhattam csodálatos idomait, amit csupán selyem fehérneműje takart előlem. Bemászott a franciaágyba és hívogatóan pillantott rám. Nem várattam sokáig... Buja csókjaimmal bebarangoltam egész testét majd arcomat egy szintbe emeltem az övével és megcsókoltam. Izzó ajkaink hosszú percekig forrtak össze.. Abban a pillanatban úgy gondoltam minden úgy jó, ahogy van. A vér szinte forrt az ereinkben. S ekkor Anne hibátlan teste ívet írt le a levegőben, mámorosan vonaglott felettem. Szinte egyszerre értünk fel a gyönyör csúcsára. Abban a végtelennek tűnő pillanatban, míg elmerültünk a kéj tengerében létezésemnek abban a másodpercében semmi sem szeghette volna kedvem. Végül egymás karjaiban pihegve merültünk el a gondtalan álomtenger hullámai közt.
Másnap reggel ágyba vittem a reggelit. Mikor végeztünk az evéssel ismét egymásnak estünk. Szerelmes csókjaink forróbban izzottak, mint az tűző nap egy forró nyári délutánon.
Mikor kikecmeregtünk a párnák közül a nap már jócskán elbukott a horizonton. Derekát átkarolva sétáltunk a Szajna partján késő estig.
Az egész nászutunk ilyen kellemesen zajlott. Felmentünk az Eiffel-torony kilátójába és megcsodáltuk Párizs elképesztő látképét. Ellátogattunk a Louvre-ba is. És örömmel telve állapítottam meg, hogy Da Vinci Mona Lisa-ja szép, de Anne mosolyának nyomába se ér...
Hazaérve New Yorkba egy levél fogadott anyámtól:
Kedves fiam!
Megértem, hogy mélyen megbántottak apád szavai. Tudnod kell azonban, hogy gyakran megesik vele, hogy előbb szól s csak aztán gondolkodik. Kérlek gyere haza hozzánk, hogy megbeszélhessük és megoldhassuk ezt a problémát. Hozd el Anne-t is. Nem akarnálak egy ilyen elhamarkodott, hibás döntés miatt elveszíteni.
Várom válaszod. Ölel szerető anyád:
Ráhel
Egyet kellett értenem anyámmal, de valahogy nem akarózott apám szemébe nézni. Végül Anne győzött meg, hogy menjünk el.
Apámon eleinte látszott, hogy dühös még a történtek miatt, de a vacsora végére szép lassan megbékélt. Igencsak meglepett mikor indultunkkor megölelte Anne-t és bocsánatot kért az elhamarkodott előítéletért.
Az elkövetkező hónapok kellemesen teltek. Apám munkát adott az egyik üzletében s ennek köszönhetően saját házat vehettünk. Mikor anyagi helyzetünk kelőképp stabilizálódott, úgy döntöttünk készen állunk, hogy vállaljuk első gyermekünk. Végül sokévi próbálkozás után egyik reggel Anne azzal ébresztett, hogy nem érzi jól magát.
Rögtön kocsiba szálltunk és orvoshoz mentünk. El se tudom mondani mekkora megkönnyebbülést és örömöt éreztem, mikor kiderült, hogy terhes. Határtalan örömöt éreztem. Anne szabadságot vett ki és csak a közelgő gyermekáldással foglalkozott. Mikor anyám megtudta, hogy nagymama lesz, örömében majdnem kiszorította a a szuszt feleségemből. Pár napon belül arra is rájöttem, hogy Anne és anyám párosa szinte elviselhetetlen. Másról sem hallattam őket beszélni, mint a legújabb divatról, babakocsikról és rugdalózókról...
Anne egyik nap megkért, hogy kísérjem el ultrahangra. Ennek a viszonylag új technológiának köszönhetően képesek voltak megmondani a születendő gyermek nemét és azt, hogy minden rendben – e van. Nehéz szavakba foglalni az akkori érzéseimet. Mikor az orvos részvétet nyilvánított és közölte, hogy fiam holtan fekszik feleségem hasában, először fel sem fogtam. Feleségemből előtört zokogás térített magamhoz. Kis híján én is üvölteni kezdtem, azonban tudtam, hogy nem tehetem. Támaszt kell nyújtanom Anne-nek. Az orvos tapintatosan magunkra hagyott minket, s én átkaroltam Anne vállát. Hosszú perceken át zokogott a karjaimban. Végül sikerült megnyugtatnom és haza mentünk.
Hazaérve ágyba bújt és megpróbált elaludni. Igyekeztem nem gondolni a közelmúlt eseményeire. Kiültem a kertbe és azon törtem a fejem mivel érdemeltem ki ezt a csapást Istentől?! Miután lement a nap, bementem és elmentem lefeküdni. Beérve a hálóba azt láttam, hogy Anne még mindig ébren van. Bebújtam mellé és át akatam ölelni, de ellökött, mondván egyedüllétre vágyik. Átfordulta a másik oldalamra és mély álomtalan álomba zuhantam. Másnap reggel fenséges illatok ébresztettek fel. Kibotorkáltam a konyhába, ahol Anne sürgött-forgott.. Furcsa volt, mintha a tegnap meg se történt volna.
Az elkövetkező hónapok viszonylag kellemesen teltek. Egyre feljebb kerültem a ranglétrán, azonban amire nem számította, hogy minél fontosabb beosztásom volt annál kevesebb időt tudtam Anne-nel tölteni.
Abban az időben rengeteg üzleti útra jártam szerte az országban. Saint Louiestből hazatérve elcsigázottan nyúltam el a kanapén. Anne vacsorával kínált, de én elutasítottam, mondván túl kimerült vagyok. Utólag visszagondolva, talán túl durván mordulhattam rá, holott ő semmi rosszat nem akart. Könnyeivel küzdve rohant be a fürdőbe és becsapta az ajtót. Hirtelen rádöbbenten, mennyire megbántottam. Utánamentem a fürdőszoba ajtóhoz, de zárva találtam. Bánva előző szavaim így kérleltem:
- Anne! Bocsáss meg kérlek.. nem gondoltam komolyan.. – így beszéltem hosszan az ajtónak, aztán föladtam és elnyúltam a fal mellett. Kis idő múlva kattant a zár és Anne könnyes szemmel lépett ki az ajtón. Magamhoz öleltem és megcsókoltam. Közösen forró zuhanyt vettünk, majd csókjaimmal kényeztetve bevezettem a hálóba és gyengéden ledöntöttem a franciaágyba. Csodálatos volt az együttlét, azonban éreztem, hogy hiányzik belőle az a tűz, amit azelőtt éreztem. Egymás karjaiban aludtunk el. Másnap csókkal ébresztett s én látva mosolygó arcát, elérkezettnek éreztem az időt, hogy felvessem a gyermekvállalás ötletét. Anne arcáról nagyon gyorsan lehervadt a a mosoly, és felváltotta a rettegés. Láttam rajta, hogy megrémíti az újabb gyerek gondolata. Végül sikerült megnyugtatnom és felvetettem az ötletet, hogy a napot töltsük a parkban. Az illatos lombok alatt sétálva a párizsi út jutott eszembe. Hosszú idő után ismét boldognak éreztem magam. Igyekeztem nem gondolni a másnapra, mikor is el kell mennem Miami-ba.
Nem akarta felébreszteni, mert tudtam, hogy a a búcsúfájó lenne... Hiába osontam le csendesen a lépcsőn.. hiába csuktam be a lehető leghalkabban az ajtót, még el sem fordítottam a Mustangban a kulcsot már ott állt a bejárati ajtóban.
Könyörgött, hogy ne menjek el. Mondtam neki, hogy amint lehet, jövök vissza és elmegyünk egy jó hosszú hétvégére Atlantába. Miamiba megérkezve baljós előérzet gyötört. Éreztem, hogy valami nincs rendben. Üzlettársaim legnagyobb megrökönyödésére lemondtam a megbeszéléseket és haza akartam menni. Mintha az egész világ ellenem lett volna, egyetlen járat se szállhatott fel a közelgő vihar miatt. Autót béreltem és elindultam. Mikor leállítottam a Mustangot a reptér parkolójában, egy pillanatra elbizonytalanodtam. Aztán meggyőztem magam, hogy amit meg kell tenni, azt meg kell tenni. Az út hosszabb volt, mint gondoltam. Közel két napja hajtottam, mikor a végkimerülés határán kénytelen voltam pihenni egy kicsit. Pár óra alvás után folytattam utam és a harmadik nap reggelén hazaértem. Beléptem a házba és Anne-t szólongattam. Azonban síri csend honolt mindenütt. Azt hittem talán sétálni ment.. A konyhába lépve megpillantottam egy nekem címzett levelet. Feltéptem és olvasni kezdtem.
Drága Carl!
Mikor ezeket a sorokat olvasod, én már nem leszek otthon. Elmegyek.. el kell mennem.. Nincs többé maradásom. Minden tárgy, sőt maga a ház is rá emlékeztet. Tudom nem a te hibád, hogy Tommy meghalt.. Mégis. Hol voltál mikor a legnagyobb szükségem volt rád? Mindenféle üzleti utakra jártál, miközben én itthon szenvedtem. Remélem, egyszer megbocsátasz... Örökké szeret:
Anne
Hidegzuhanyként futott végig rajtam a kétségbeesés. Odarohantam a telefonhoz és felemeltem a kagylót. Aztán eszembe jutott, hogy kit is hívhatnék?! Anne volt számomra minden.. Most pedig elveszítettem. Anne nélkül nincs értelme létemnek. Rövid üzenetet firkantottam a borítékra:
Atlanta.
Kiléptem a felhajtóra és becsuktam az ajtót. Hát így jutottam ide. S most várom életem utolsó naplementéjét.. egyszer csak kopogtattak az ajtón. Már nem törődöm vele. Egyre vadabbul dörömbölnek.. Fölpattantam és döngő léptekkel indultam az ajtó felé. Felkészültem, hogy ordítva küldöm el, bárki is az. Feltéptem az ajtót és elakadt a lélegzetem. Anne állt ott kisírt szemekkel. Magamhoz öleltem és megcsókoltam. Hirtelen nagyon hülye ötletnek tűnt eddigi elhatározásom...
Kiléptem a felhajtóra és becsuktam az ajtót. Hát így jutottam ide. S most várom életem utolsó naplementéjét.. egyszer csak kopogtattak az ajtón. Már nem törődöm vele. Hadd dörömböljön. A nap lassan lement s felemeltem a pisztolyt. A Walter PPK hűsen simult markomba. Lehunytam szemem és Anne-re gondoltam. Azt akartam ő legyen az utolsó emlékem erről a világról. A dörömbölést szinte már nem is hallottam. Aztán meghúztam a ravaszt.. elnyújtott sóhajjal leheltem ki lelkem.. Anne rontott be a szobába és zokogva borult fölém..
Mit tettél??! Mit tettem?!! – Ekkor pillantása a füstölgő Walterre vetődött...
Vége
Utolsó kommentek