Csiki Történetei

Péntek este bulizni voltunk a haverokkal, s előtte anyámnak kikötöttem, hogy másnap nem vagyok hajlandó elmenni vele keresztanyámékhoz, ahova az amerikai rokonokat vártuk hosszú évek óta először. Annyira régen voltak nálunk utoljára, hogy nem is igazán emlékeztem rájuk. Így hát úgy döntöttem, hogy nem is érdemes megismernem őket, ha talán soha többet az életben nem találkozunk majd.

Azt gondoltam anyám fölfogta szavaim és másnap kényelmesen kipihenhetem a macskajajt. A szórakozóhely kapujában álltunk épp sorba, amikor megjött életem legdurvább SMS-e Katától, mely így szólt: Úgy gondolom kapcsolatunk nem tart semerre, s jobbnak látom, ha véget vetünk neki, mielőtt nem késő… Ez elsőre megdöbbentett, azonban végül úgy határoztam, ma este legalább lesz okom felönteni a garatra. Ennek megfelelően haverokkal az egyik felest döntöttük le a másik után.

Három óra tájban, mikor már ténylegesen alig álltam a lábamon, megkértem legjobb barátomat Attilát nem lenne-e oly kedves, hogy elkísér azon a végtelennek tűnő úton, melynek a célja az otthonom volt. Innentől szinte képszakadás…

A következő, nem éppen kellemes emlékem, hogy anyám nyakon önt egy jókora pohár vízzel, majd miközben én hápogva kapkodok levegő után így szól:

- Most pedig velem jössz és megismered a amcsi rokonokat! – s mielőtt ellenkezhettem volna, komoly hangon hozzátette, - Apelláta pedig nincs!

Mit volt mit tenni igencsak kótyagos fejjel, szédülve kitámolyogtam a konyhába harapni valamit. Az asztalon egy jókora tányér rántotta fogadott. Látszik, hogy anyám felkészült a másnaposságomra. Az ételtől kissé erőre kapva felöltöztem, majd kocsiba vágtuk magunkat és elindultunk Komáromba.

- Azt hittem te akarsz majd vezetni… - szólalt meg hirtelen anyám.

- Normális vagy? Ahogy most érzem magam, biztosan fának mennénk. –próbáltam humorosan reagálni feltevésére. – Viszont ha már így szóba hoztad. Megállhatnánk valahol venni egy energiaitalt, mert, hogy egyik kedvenc filmemből idézzek, szerintem úgy nézek ki, mint a „mosott szar”.

- Látom azért annyira nem vagy rosszul, hogy a humorod cserbenhagyjon. –válaszolt, miközben lekanyarodtunk egy benzinkúthoz.

Vettem magamnak egy Monstert s alig értem vissza az autóhoz már alig volt az alján.

- Nekem nem is hagytál? –kérdezte anyám kissé szemrehányó hangon. – Igazán megkóstoltam volna…

- Tessék, van még pár korty az alján… - azzal átnyújtottam neki a dobozt, miközben bekötöttem magam. Miután kiitta az ital maradékát elindultunk s szótlanul suhantunk egész Komáromig. Anyám a koncentrálás miatt, én pedig a fejfájásomtól hallgattam – igaz a Monster segített csöppet, de még mindig nem volt az igazi.

- Igazán mesélhetnél ezekről a rokonokról valamit, hogy ne nézzek rájuk, mint valami hülye, amikor odaérünk. –szegeztem anyámnak a kérést.

- Na szóval az úgy van, hogy Pista bácsi meg a felesége Ilonka néni még 56-ban nem sokkal a forradalom után szöktek ki először Ausztriába, majd onnan szép fokozatosan Amerikába. Amennyire én tudom Margit a lányuk már ott született s később ment hozzá egy Andrew nevű amerikai üzletemberhez. Andrewtól született az első gyereke Peter majd a második házasságából Natalie. Ők eljöttek a mi lagzinkba is, persze te erre még nem igazán emlékezhetsz, hiszen akkor még épp hogy csak tervben voltál… - nevetett föl hirtelen, majd folytatta, - Peter olyan jó 10 évvel lehet idősebb tőled s építészmérnöknek tanult ki, Natalie pedig ha jól emlékszem 2éve fejezte be az orvosit…

- Én úgy tudtam, hogy alig ismerjük őket? –néztem rá csodálkozva miközben rám zúdította ezt a rengeteg információt.

- Én tényleg nem ismerem őket annyira, de nagyanyád a mai napig levelezésben van Margittal, aki neki, ha jól emlékszem harmad unokatestvére. Így Peter és Natalie nekem negyed unokatestvéreim nekem meg majd a gyerekeik lennének, bár ezeket a rokoni szálakat már nem igazán tartják számon.

- Az jó… Hátha Natalie „jó nő” – játszottam el a gondolattal nevetve.

- Hát, ami azt illeti már kislánynak is helyeske volt, s szerintem az óta csak még csinosabb lett…- kacsintott rám anyám.

Közben megérkeztünk keresztszüleim házához, ami Komárom szélén állt egy csendes kis utcában. Apró kis otthonos ház volt, épp elég kettejüknek, meg a fiuknak, Zolikának. Azonban most, hogy ennyi vendég jött talán kicsit aprónak is tűnt. Mire odaértünk, két ismeretlen autót láttunk a ház előtt parkolni.

- Szóval már itt vannak az amerikás magyarok, ahogy Hofi szokta volt mondani. –vigyorogtam rá anyámra.

- Ha megkérhetlek, ezt ne emlegesd előttük, mert neked bármily humorosnak tűnhet, nekik sértő lehet.

- Jó-jó, majd igyekszem H.Ü.J.E.-nek tűnni! – bolondoztam, majd anyám kérdő pillantását látva hozzátettem, - Tudod… Helyes, ügyes, jól nevelt ember!

Ezen kacagva léptünk be a kertkapun, majd Buksi, keresztanyámék kutyája kis híján fellökött.

- Nyugi Buksi, hoztunk neked finom csontot! – simogattam meg a kobakját majd szedtem elő a táskából egy jókora zacskó csontot és szórtam bele az ólja előtt álló tálkájába. –Ezzel ellesz egy darabig! –szóltam ki anyámnak, aki ijedtében nem mert bejönni a kapun.

- Hellóka! –köszönt be anyám, mikor beléptünk az előszobába, s fülünket megütötte a bentről kiszűrődő beszélgetés zaja.

Ekkor jöttek a kötelező körök, mindenkit mindenkinek bemutattak, s legnagyobb megdöbbenésemre George-on – Margit, vagyishogy inkább Margaret második férjén kívül mindenki értett és beszélt is magyarul. Igaz hallani lehetett rajtuk, hogy nem igazán van alkalmuk csiszolni ezt a szép nyelvet. Mindenkivel összeismerkedtem, de Nataliet, akire leginkább kíváncsi voltam, sehol sem találtam. Rákérdezni azonban nem mertem, nehogy valaki félreértse az érdeklődésem.

George-dzsal kezdtem el beszélgetni, gondoltam csiszolom csöppet az angoltudásom – mégiscsak három éve beszéltem utoljára angolul, s akkor is steril iskolai környezetben. Hiába érettségiztem angolból kiváló eredménnyel, szerintem nem fogható ahhoz a tapasztalathoz, amit a mélyvízbe bedobva egy igazi amerikai vagy angol személlyel folytatott társalgás alatt szerezhet az ember.

Épp az egyetemi tanulmányaimról társalogtunk, amikor hirtelen kinyílt a mosdó ajtaja és kilépett rajta Natalie. Istenemre mondom ilyen gyönyörű lányt még életemben nem láttam. Magas volt, talán 170-175cm lehetett, karcsú - de nem sovány, amilyenek mostanság a „szupermodellek” – mindenhol épp annyira volt kerek, ami a férfiszemet gyönyörködtetheti. Hosszú lángoló vörös haját meglebbentette a huzat, ami csak még gyönyörűbbé tette. Utólag visszagondolva azon csodálkozom, hogy vajon hogyan bírtam ki anélkül, hogy tátva maradjon a szám.

- Hi! My naaame isss Thomaaaas! –kezdtem dadogva, mert szinte elfelejtettem angolul, annak ellenére, hogy alig pár perccel az angoltanárnőmet megszégyenítő precizitással társalogtam George-dzsal.

- Szia! Én Natalie vagyok! –szólalt meg szinte tökéletes magyarsággal, - Nem kell az angollal bajlódnod, ha gondot okoz… Pesten végeztem az egyetemet, szóval van benne gyakorlatom, nem úgy, mint Gyurinak… - bökött anyja férje irányába, s tudtam azért használja a George magyar megfelelőjét, hogy még véletlenül se tudja, hogy rá céloz. – Lassan 30éve együtt van anyámmal, de egyetlen szót nem volt képes megtanulni angolul…

- Nem lenne kedved kiülni a teraszra? –kérdeztem tőle hirtelen, - Itt annyian vagyunk, mint a heringek, s ebben a hangzavarban még a saját gondolataimat se hallom igazán…

- De. Miért ne? –azzal poharával kezében elindult a kert irányába. Jómagam tálcára pakoltam egy nagy kancsó limonádét meg egy kis ropit és elindultam utána.

- Mesélj egy kicsit magadról! –fordultam felé miután lehuppantunk a kerti székekbe. –Anyám csak annyit tudott mondani rólad, hogy ott voltál az esküvőjükön.

- Hát igen, az már jó régen volt… - kacagott egy sort, - Azóta felnőttem és már a macimat se hurcolom mindenhova magammal… - értetlenül néztem rá, így hozzátette, - Tudod akkoriban volt egy mackóm, és sehová nem mentem nélküle, de ezt a szokásomat kinőttem. Aztán amikor apukám kiskoromban rákos lett, eldöntöttem, hogy orvos leszek, hogy segíthessek rajta. –gyorsan elmorzsolt egy apró könnycseppet, s igyekezett úgy folytatni, mintha mi sem történt volna folytatta, -szóval orvosnak kezdtem el tanulni, majd úgy döntöttem, hazajövök Magyarországra, ami így utólag talán nem a legjobb döntésem volt…

- Hát, talán nem, de ha nem így teszel most nem biztos, hogy itt beszélgetnénk! – szólaltam meg hirtelen majd öntöttem magunknak egy-egy pohárral a hűs limonádéból, s miközben átnyújtottam neki, kezünk egy pillanatra összeért s én - nem is tudom – valamiféle apró rezdülést éreztem.

- De most már te is mondj valamit magadról! Ne csak én meséljek! – mosolygott rám Nat.

- Hát én informatikát tanultam Prágában, majd Brünnben, de hogy őszinte legyek, szívem szerint mindigis irodalmat akartam tanulni, csak hát abból nem igazán lehet megélni… - elgondolkodtam egy pillanatra, majd úgy döntöttem mesélek neki a novelláimról, - Szabadidőmben pedig romantikus novellákat írok, vagyis inkább csak írogatok…

- Ó, nem is tudtam, hogy egy igazi író is van a családban! – mosolygott rám.

- Á, dehogy! Nem merném magam írónak nevezni olyan neves művészek után, mint Wells, Tolkien, vagy Asimov… De jól esik ezt hallani! – mosolyogtam vissza rá.

- Azon tűnődöm, gyakrabban is találkozhatnánk… - szaladt ki hirtelen a számon. – Most, hogy idén megszerzem a mérnöki diplomát, talán elkezdhetnék egy doktori képzést, vagy talán beszerezhetnék egy diplomát irodalomból is… Mindkettőre lenne lehetőségem akár Pesten is…

- Nem hangzana rosszul. – szakított félbe, - de én szeptembertől hazamegyek Friscoba, hogy rákkutatásba kezdjek, amire Pesten nem igazán van keret. –nézett rám szomorkásan, s akkor még nem esett le, hogy már ennél a pontnál azt várta, hogy megkérdezzem, mit szólna, ha vele tartanék.

Az a délután oly gyorsan repült el, mint még soha, s mikor nap elkezdett lebukni a horizont mögé, Margaret jött ki szólni, hogy lassan indulhatnának. Így hát mail címet cseréltünk s megbeszéltük, hogy mindenképp tartjuk majd a kapcsolatot. Mielőtt elmentek szorosan magamhoz öleltem s mosolyogva integettünk egymásnak, miközben távolodott az autójuk.

- Na? Mi a véleményed Natalie-ről? – szegezte nekem a kérdést anyám.

- Valóban kedves lány… - válaszoltam sejtelmesen.

Hazaérve elmerültem a Mars hercegnője című Burroughs regényben, de Natalie-t nem tudtam kiverni a fejemből. Olyannyira megbabonázott szépsége és egyénisége, hogy nem is igazán tudtam a könyvre figyelni. S mikor az író leírja a főhős szerelmét, Dejah Thorist jellemzi én Natalie-t láttam magam előtt. El tudtam volna képzelni, hogy egyszer megkérem a kezét s feleségül veszem, azonban délutáni beszélgetésünkből úgy tűnt ő tartja a távolságot. Épp ezért volt akkora meglepetés, amikor lefekvés előtt, hajnali fél háromkor úgy döntöttem, még megnézem a mailjeim, és a postafiókomban találtam egy levelet Natalie-től…

Kedves Tomi!

               Nagyon kellemes volt a mai találkozásunk. S arra gondoltam, hogy még a nyáron, amíg itt vagyok Budapesten, esetleg meglátogathatnál. Dumcsizhatnánk egy jót, esetleg várost nézhetnénk… Persze, ha nincs hozzá kedved az sem baj, akkor is örültem, hogy megismerhettelek!

               Sok szeretettel csókol:

                                                           Natalie

Amint elolvastam, rögtön válaszoltam is rá és biztosítottam, hogy amint lehet, élnék is a lehetőséggel és leutaznék Pestre, esetleg több napra is, ha nem zavarok, hogy ne kelljen kapkodnunk, mint ma.

Ezek után szerintem nem kell részleteznem mennyire fel voltam dobva és alig jött álom a szememre. Mit ad isten, talán nem is meglepő módon, de Natalieról álmodtam, miután nagy nehezen sikerült elaludnom. Hogy pontosan mit, azt még az ébredés pillanatában sem tudtam volna sajnos megmondani, de biztos valami kellemeset, mivel hatalmas mosollyal arcomon riadtam fel az ébresztő csörgésére.

Mivel előző este annyira fáradt voltam, hogy zuhanyozni már sem kedvem sem energiám nem volt, így a hirtelen ébredéstől még kótyagos fejjel betámolyogtam a fürdőbe és vettem egy jó forró zuhanyt. Felfrissülve eszembe jutott, hogy meg kellene néznem a e-mailjeim, hátha jött válasz Natalietól.

És láss csodát, valóban válaszolt… Ez a levele már sokkal vidámabb volt, mint az előző kissé visszafogott, s megírta, hogy július második fele tökéletes lenne a látogatásra. Ezek után alig vártam, hogy megszerezzem a diplomát és végre élvezhessem a nyarat Natalie-vel.

Meleg nyári reggel volt, amikor végre megpillantottam, amint a peronon vár rám a Keleti pályaudvaron. Leszállás után megöleltem, majd két puszi után taxit fogtunk és elmentünk lepakolni a lakására.

- Nem is tudod mennyire vártam ezt a nyarat… - kezdtem a cipekedéstől kissé pihegve. – végre megszereztem a diplomám és most már szabad vagyok, elköltözhetek otthonról…

- És tudod már mihez kezdesz? – nézett rám Natalie miközben öntött nekem egy pohár vizet.

- Hát még nem döntöttem el… - kacsintottam el, mire igencsak elpirult. – Mit terveztél mára?

- Most épp pesten van a Titanic kiállítás… Azt mondják eszméletlenül jó, aztán onnan nem messze a Terror Háza. Azt is megnézhetnénk… - várakozva nézett rám, hogy döntsek.

- Akkor menjünk ebben a sorrendben! –javasoltam, - S ha már az Andrássy úton leszünk, megnézhetnénk a Hősök terét is… S ha jól hallottam, akkor most reneszánsz kiállítás van a Szépművészeti Múzeumban…

- Látom készültél… - mosolygott rám.

Aznap egész estig a várost róttuk. Egyik kiállításról a másikra mentünk és rengeteg fotót készítettem. Egész idő alatt bolondoztunk és valami eszmélet jól éreztük magunkat. Hulla fáradtan értünk vissza a Rákóczi úti lakásba s farkaséhesen estünk neki a hűtőnek.

- Mit szólsz egy kis lasagna-hoz? – nézett rám a nyitott hűtőajtó felett.

- Istenien hangzik! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ahogy Simba mondta Az oroszlánkirályban: „Most megtudnék enni egy egész zebrát!” –majd elkezdtem tányérokat előszedni.

- Nem kellenek! – szólt rám Natalie, - Majd esszük a tálból. Csak két villát vegyél elő a felső fiókból.

Azzal leültünk falatozni a TV elé, s közben eldöntöttük, hogy másnap ellátogatunk a budai várba, délután pedig megnézünk valami filmet az Arénában. Vacsora után, mivel mindketten fáradtak voltunk, mosogatás nélkül nyugovóra tértünk. Sajnos a lakásban csak egy hálószoba volt, így nekem a kanapé jutott, viszont ez sem zavart, mert a nap eseményein mosolyogva hamar álomba szenderültem.

Mivel egyikünk se húzott föl ébresztőórát, kevéssel dél előtt ébredtünk. Így a várlátogatás elmaradt, azonban ez sem szegte kedvünket, mert a moziról még nem maradtunk le. Az Arénában még bedobtunk egy-egy girost, majd besétáltunk a moziba. Választásunk a Prométheus-ra esett, így megvettük a jegyeket és beültünk a nézőtérre.

Elkezdődött a film, s pár perc után elérkezettnek láttam az időt, hogy átkaroljam Natalie vállát. Eleinte féltem tőle, hogy lerázza magáról kezem, de végül rászántam magam. Ahogy megérezte karom a vállán rám nézett és elmosolyodott. Majd többször is azt éreztem a film alatt, hogy közelebb húzódik hozzám. Ekkor már kezdtem úgy gondolni, hogy talán nem csak én érzem azt a bizsergést kettőnk között…

- Egész jó volt ez a film… - szólaltam meg hosszú hallgatás után, amikor kiléptünk a teremből. – Natalie?

- Igen Tom?

- Azt hiszem, valamit el kell mondanom… - kezdtem bele sután, - De nem itt. Nincs kedved beülni egy sütire?

- De lenne! Most úgy vágyom valami édesre! Elviszlek e legjobb cukrászdába egész Pesten! – azzal kézen ragadott és a kijárat felé vettük az irányt.

Elhaladtunk a Keleti mellett, majd betértünk egy kis udvarba a Mosonyi utcában. A bejárat felett kopott felirat hirdette: Vanília égbolt, s belépve azt hittem egy otthonos kis lakásba tévedtünk be véletlenül. Apró két-három székes asztalok, a falakon mindenféle fali díszek – csodálatosan festett.

- Mit szólnál inkább egy kis vízipipázáshoz? – bökött az egyik oldalsó terem felé.

- Dehogynem! –vágtam rá rögtön, - Nem is tudom mikor pipáztam egy jót utoljára…

Kiválasztottunk két kényelmes babzsákot az egyik sarokban, megtöltöttünk egy pipát és felváltva szívni kezdtük. Pár perc csendes pöfékelés után végre nekikezdtem:

- Natalie! Amikor megláttalak Komáromban, abban a pillanatban megkondult bennem valami. Afféle bizsergést éreztem…

- Igen? –szakított félbe kuncogva.

- Aha, de nem azt, amire most így gondolsz. Úgy éreztem a sors akarta, hogy mi akkor délután találkozzunk. Igazán jól éreztem magam veled aznap és az a levél amit küldtél… Akkor úgy gondoltam talán te is úgy érzel irántam, mint én…

- Sssh! Elég a mellébeszélésből. – azzal ott abban a meghitt pesti teázóban elcsattant az első csók. Érzéki volt minden másodperce, ahogy ajkaink összeértek s nyelvünk megtalálta a másikat. Akkor nem tudtam volna megállapítani, hogy másodpercekig, vagy hosszú percekig olvadtunk-e eggyé abban a mézédes csókban.

Ez a délután megpecsételte a nyaralásom. Innentől kezdve már nem a pesti látványosságok voltak a középpontban, csupán Natalie. Andalogva sétáltunk hosszú órákat a Duna parton, kiállításokra jártunk, de volt hogy csak beszélgettünk a kanapén összebújva. Így telt el az első hét, mikor előhuzakodtam az összeköltözés ötletével.

- De Tom tudod, hogy én nyár végén hazamegyek San Francisco-ba. –kezdte az ellenkezést. – S bármennyire szeretek veled lenni, mégsem várhatom el, hogy értem eldobj mindent és a világ másik felére költözz…

- Ugyan! Érted akár a pokolba is lemennék! – húztam magamhoz szorosan. – Mit szólsz hozzá, ha az augusztust utazgatással töltenénk? Van egy kis megtakarított pénzem és jó pár helyre szívesen elmennék veled itt Európában. A nagyobb csomagokat előreküldhetnénk anyukádhoz, mi pedig autóval egy hónap alatt végigmehetnénk ezen a vén kontinensen…

- Ez egészen jól hangzik! Van is már valami terved, hogy merre mehetnénk? – emelte felém tekintetét a mellkasomról.

- Aha, még térképet is hoztam! – vigyorogtam rá.

- Szóval te titokban készültél! – bökött oldalba huncutul. – És mi lett volna, ha akkor a teázóban kiadom az utad? –nézett rám kérdőn.

- Ah, tudtam, hogy nem tévedhetek, az ilyet megérzi az ember… Amikor két szív egy hullámhosszon van. – magamhoz húztam és csókot leheltem homlokára. – Na de a térkép… Terveim szerint egy „kisebb” kacskaringót írunk majd le. Pestről kiindulva majd augusztus végére Southamptonba érkezve. Azzal előhúztam a táskám mélyéről az összehajtogatott térképet…

- Fuh! Nem mondom impozáns útvonal, de gondolod, hogy győzzük egy hónap alatt? –nézett rám kétkedve.

- Persze! Minden ki van számolva… - nyugtattam meg. – Ha jól gondolom, akkor minden városra jut két nap. De ha mondjuk kivesszük Bécset, Milánót és mondjuk Berlint, akkor több időnk marad a déli részekre.

- Én pedig amondó vagyok, induljunk még ezen a héten és akkor újabb napokat nyerünk…

- Nem rossz ötlet, és útközben megállhatnánk nálunk is Újvárban. Szeretnélek bemutatni apumnak.

- Én is örülnék neki! –ölelt át, s csókolt meg forrón.

Aznap nekiláttunk a pakolásnak. Szereztünk költöztetőket, aki segítettek mindent bedobozolni, majd Ferihegyen repülőre pakolták, s a csomagjaink meg sem álltak egészen Kaliforniáig. Mi pedig vonatra szálltunk, hogy a nagy utazás előtt még meglátogassuk a szüleimet.

Nagyon kedvesen fogadták Natalie-t, anya ugye már ismerte, de apa is hamar megszerette s gyorsan megbarátkoztak a gondolattal, hogy a „kicsi” fiuk felnőtt, megáll a saját lábán és a világ másik felére készül költözni egy lánnyal akit alig egy hónapja ismer.

- Biztos vagy benne fiam? –fordult hozzám fater, amikor egyedül maradtunk, míg anyám és húgom ezer éves fotókat nézegetett Nat-tal.

- Teljes mértékben! –jelentettem ki rögtön. – Érzem, hogy megtaláltam a lányt, aki mellett leélhetem az életem. Aki gyereket szül majd nekem, s aki mellett teázhatom a lemenő nap fényében nyugdíjasan.

Magához ölelt, megveregette a vállam, majd komoly hangon csak ennyit mondott: „De azért néha látogassatok meg minket…” Aznap este sokáig sztorizgattunk az ősökkel, majd változtatva csöppet a terven ismét vonatra szálltunk és kihagyva szinte a teljes északi részét útvonalat változtattunk és Velencébe vettük az irányt. Ezzel időt és pénzt takarítottunk s be tudtunk jelentkezni egy szebb hotelba. Úgy döntöttünk simán belefér három nap ebben a csodálatos városban.

Az igazat megvallva az első nap nem igen láttunk a szobánkon kívül mást, annyira nem tudtunk betelni egymással, s az est, miután átvettük a szobát igazán meghitt volt. Nyár lévén szélesre tártuk az erkélyünk ajtaját, s miközben csókokkal halmoztuk el egymás minden porcikáját, odalentről beszűrődött a gondolások halkan zengő dala. Azon az estén olyat éreztem, mint előtte egyetlen barátnőmnél sem, olyan végtelen megértés volt közöttünk, s annyira egymásra voltunk hangolódva, hogy szinte kitaláltuk egymás gondolatait. Akkor tudatosult bennem, hogy talán tényleg létezik mindenki számára egy személy a világon, aki a lelki társa, aki mellett harmóniában és boldogságban létezhet, akár a csendes tengeren ringó révbe ért hajó.

A második napot is ki híján az ágyban töltöttük, azonban végül mégis elmentünk egy kis városnézésre. Végigsétáltunk a Dózsepalota előtti téren s gyönyörködtünk ebben a reneszánsz építészeti csodában. Betértünk abba a könyvtárba is, amelyben anno az Indiana Jones harmadik részének pár jelenetét vették fel. Majd gondolát fogadtunk és a délutánt a vízen töltöttük. Mindenkinek át kellene élnie milyen érzés a kedves karjaiban ringani a viszonylag csendes csatornákban, miközben csak a gondolás halk dala hallatszik a fejünk fölött.

Visszatérve a hotelba egy utolsó érzéki éjszakát töltöttünk a szerelmesek városában, majd a nyitott erkélyajtóban látszódó teliholdban gyönyörködve aludtunk el.

Másnap autót béreltünk – egy kis lehajtható tetejű fiatot, hisz mégiscsak Olaszországban voltunk- és folytattuk utunkat Rómába. Itt sajnos nem töltöttünk csupán egyetlen napot, ám az annál tartalmasabban telt. Először a Colosseumot jártuk körbe s elbeszélgettünk, vajon hány gladiátor és ártatlan ember halt szörnyű halált ezek között a falak között, ezen az ősi homokon? Aztán egy turistatérkép segítségével bejártuk Róma legnagyobb nevezetességeit s a nap megkoronázása képpen elmentünk a Szent Péter térre, a Vatikánba.

Még aznap este továbbrobogtunk Palermo irányába. Egész éjjel vezettem, miközben Natalie összegömbölyödve aludt az anyósülésen. Talán félúton járhattunk, amikor megálltunk tankolni, s egy pillanatra felriadt, de én megnyugtattam, hogy aludjon tovább nyugodtan, s egy csókot leheltem homlokára mielőtt tovább indultunk volna.

A hajnali nap első sugaraival együtt érkeztünk meg Palermóba, majd miután egy tengerparti kedves kis kávézóban elköltöttük a reggelinket, ahol egy igazi keresztapának tűnő korosodó olasz öregúr szolgált ki minket leadtuk az autónkat egy helyi megőrzőbe, ahonnan némi térítésért vissza juttatták kicsi kocsinkat Rómába. Mi pedig hajóra szálltunk és Tunézia felé vettük az irányt.

- Tunéziát minek vettük fel az útvonalunkra? – nézett rám kérdőn Nat. – Hisz arról volt szó, hogy Európát járjuk körbe…

- Igen, tudom. Viszont van itt egy étterem, amit mindenképp látni akartam mielőtt Amerikába megyünk. – válaszoltam elgondolkodva.

- Hadd találjam ki! – nézett rám vigyorogva, - Csak nem arra gondolsz ahol Az új reményt forgatták?

- De igen… Honnan tudtad? –húztam fel a szemöldököm.

- Nem fogod kitalálni, de jómagam is nagy SW rajongó vagyok! – mondta most már kacagva.

- Ezt nem is mesélted…

- Miért? Kérdezted? – bújt hozzám a hajó korlátjánál.

Míg átértünk a Földközi Tengeren végig a Csillagok Háborújáról beszélgettünk. Sosem gondoltam volna, hogy ráakadok egy lányra, aki nem húzza el az orrát már a kultikus film említésére is. Abban persze nem tudtunk megegyezni, hogy melyik volt a legjobb film, de hát nem is várhatom el, hogy mindenről ugyanúgy vélekedjünk.

A kikötőben buszra szálltunk és a sivatag szívébe mentünk, hogy elfogyasszuk ebédünket minden SW rajongó legáhítottabb éttermében. A pincér által ajánlott tunéziai specialitásokat ettünk s még olyan öblítő színű italt fogyasztottunk hozzá, mint amit Luke ivott az Új remény elején. Aznap este megszálltunk egy közeli szállóban és csodálatos éjszakában volt részünk. Otthon is csodálatos a telihold, azonban a sivatag felett ragyogó hold képe leírhatatlanul szép. Ebben a látképben gyönyörködtünk a hotel ablakán át, s a hűs sivatagi éjszakában összebújva szenderültünk álomba.

Másnap késő délelőttig aludtunk, s ebéd után teveháton folytattuk utunkat a legközelebbi kikötőbe, majd hajóra szállva Barcelonába utaztunk. Várost néztünk, majd részt vettünk egy igazi, hamisítatlan bikaviadalon. Biztonságot nyújtva öleltem át Natalie-t, mikor a műsor csúcspontjaként a torreádor egyetlen jól irányzott döféssel leterítette a bikát.

Négy napot töltöttünk ebben a csodálatos tengerparti városban, végigjártuk szinte az összes nevezetességet, készítettünk fotót Kolumbusz Kristófról a kikötőben, sőt Nat unszolására, még egy FC Barcelona meccsre is kimentünk.

Alig akartam hinni a szememnek, amikor indulás előtt a térképre bejelölt utunkat tanulmányoztam, s kétkedve fordultam kedvesemhez.

- Te, Natalie… Feltűnt neked, hogy már megtettük az utunk kétharmadát, azonban még csak augusztus eleje van?

- Aha, így viszont nem kell annyira kapkodnunk a továbbiakban. Párizsra, Amsterdamra és Londonra is egy-egy egész hetet terveznék. Ennél kevesebb idő alatt úgysem lehet végigjárni a legfontosabb nevezetességeket…

Szóval az új terv alapján abban maradtunk, hogy augusztus 21-én fogunk Southamptonba érni, s ha minden jól megy, még azon a napon elindulunk New Yorkba. Onnan pedig a 66-os úton végigkocsikázva megérkezünk Friscoba talán szeptember elejére. Addigra talán elfogadják a jelentkezést – amit még e nyár elején adtam be titokban a Berkley egyetemre, mind a doktori képzésre informatika szakon, mind pedig mesterképzésre angol irodalomból. Kis szerencsével fel is vesznek zokszó nélkül…

Augusztus 2-án érkeztünk meg TGV-vel Párizsba. Szobát foglaltunk egy meghitt, kis, családi fogadóban, majd sétálni indultunk a Szajna partjára. Utcai portréfestőkbe botlottunk s elég jutányos áron készített is az egyikük egy közös képet rólunk. Azután croissant ettünk, s andalogva visszatértünk szobánk magányába. Másnap a Louvre került sorra, s mint utóbb kiderült hatalmas fába vágtuk fejszénket, ugyanis oly nagy volt a tárlat, hogy az egész napunk ráment. Egy-egy festmény előtt hosszú perceket töltöttünk, s Leonardo Mona Lisája előtt igencsak zavarba hoztam Natalie-t, amikor megjegyeztem, hogy a híres hölgyemény mosolya bizony elbújhat az ő mosolya mellett… Ránk köszöntött az est, mire végeztünk a galériában. Eléggé elcsigázottak voltunk már, de sikerült meggyőznöm, hogy még egy helyet megnézzünk, mielőtt visszatérünk szobánk meghittségébe. Metróra szálltunk hát, s meg sem álltunk az Abbesses megállóig. Innen már csak egy rövid séta választott el a "Je t'aime" szerelemfaltól.

Gyönyörködtünk a falban, amire több ezren írták fel, több mint háromszáz nyelven az emberiség legszebb szavát: „Szeretlek”. S ezen a szent helyen, a halványan pislákoló csillagok alatt egy érzéki csók után felemeltem Natalie állát, mélyen szemébe néztem, hogy szinte elmerültem írisze fenséges kékjében, suttogtam el először:

- Szeretlek! – ajkaink olyan közel kerültek egymáshoz, hogy szinte összeértek, de akkor azt akartam ő tegye meg az utolsó lépést. Nem is kellett soká, talán csak a másodperc apró töredékéig várnom, aztán ajka az ajkamra tapadt s eggyé olvadtunk abban a csókban.

- Én is szeretlek! – jött a válasz, mihelyst pihegve szétvált szánk. Talán egy órát is töltöttünk a fal árnyékában olvasgatva a feliratot, majd visszaindultunk a hotelbe. Mit ad isten utunk a Moulin Rouge mellett vitt el, így hát betértünk. Számítottunk rá, hogy nem egy szimpla striptease bárról van szó, de az a hangulat, ami abból a helyből áradt. Olyan érzésünk támadt, mintha visszarepültünk volna a 20as évekbe. Egy kis asztalnál kaptunk helyet, s onnan nézhettük végig a közel két órás műsort, amiben zenés, táncos számok váltották egymást. Egy hatalmas élménnyel gazdagodva tértünk vissza a hotelba, vacsorát rendeltünk és mivel a változatosság gyönyörködtet, filmet néztünk s ott helyben a kanapén aludtunk el.

Meg kell hagyni valóban felemelő érzés a szívünknek kedves mellett ébredni, hosszan néztem, ahogy édesen szuszog, majd csókkal ébresztettem Natalie-t, s a reggelit ágyban –ahová hajnalban vittem át a karomban – fogyasztottuk el, aztán ismét nyakunkba vettük szerelem városát.

Az ebédet már a Diadalív árnyékában költöttük el, majd a délutánt már a Père-Lachaise temető árnyékot adó fái alatt töltöttük. Elsétáltunk, s közben megemlékeztünk, olyan híres emberek sírja mellett, mint Moliére, Oscar Wilde sőt Jim Morrison. Morrison sírjáról a zenére terelődött a téma, s kiderült, hogy ezen a téren is ugyanazt a véleményt osztjuk, miszerint nem kell egyetlen zenei stílusra korlátozni magunkat.

Már erősen sötétedett, amikor kiléptünk az évszázados sírok közül az utcára. Nem akaródzott még hazamennünk, így hát tovább sétáltunk Párizs utcáin, mígnem megpillantottuk a fenséges Eiffel tornyot, amint fölénk magasodik. Sajnos akkor este nem tudtunk feljutni a kilátóra, de másnap első dolgunk volt visszatérni. Az a látvány, amely odafent fogadott minket, leírhatatlan.

Párizsból Amszterdamba mentünk tovább s itt is egy bő hetet töltöttünk, azonban a varázs sütin kívül nem igazán tudtunk felidézni mást. Az igazat megvallva Hollandia fővárosát kimondottan a szabad felfogása miatt vettük rá a listánkra. Na jó, volt még egy igen meglepő, bár annál kellemesebb élményünk. Egy parkban sétáltunk, amikor Krisnásokba botlottunk, s maguk közé invitáltak minket. Akkor próbáltuk ki először az LSD - amit én azelőtt is és azóta is csak Lucy-nek hívok,  a híres Beatles dal után.

Az egy igen fura, azonban élményekben gazdag délután volt. Eufóriában volt részünk, sőt nekem olyan érzésem volt, mintha még szinesztéziát is átéltem volna.

Ezek után végül London kihagyása mellett döntöttünk és egyenesen Southamptonba mentünk, ahonnan kicsit régebben, mint egy évszázada elindult első és egyben végzetes útjára a Titanic. A Queen of Seas nevű hajóra kaptunk helyet s mire egy héttel az indulás után megérkeztünk New Yorkba utolért a levél, amit már oly régóta vártam.

A borítékból egy szolid hangvételű írás került elő, miszerint szeptember elején megkezdhetem doktori képzésemet a Berkley-n, azonban az irodalmi fakultásra helyszűke miatt nem vettek fel, próbálkozzam egy év múlva.

- Most már biztos, hogy nem kell hazautaznom… -kezdtem neki a jó hírnek, amikor ismét csatlakoztam Natalie-hoz.

- Ez eddig kérdés volt? – csókolt meg hirtelen.

- Nem, dehogy! Azonban most tudtam meg, hogy felvettek az egyetemre… - kacsintottam rá.

- Mi!? – nézett rám egyszerre boldogan és meglepetten.

- Tudod, addig nem akartam szólni, amíg nem biztos… De júliusban már úgy mentem le hozzád Pestre, hogy a jelentkezésem be volt adva. Szóval tanítani is fogok… Talán megpróbálom publikálni is pár művem…

- Igazán örülök neked. – ölelt magához, majd taxit fogtunk és a LaGuardiához hajtottunk, és szakítva az előzetes terveinkkel repülővel utaztunk San Franciscóba.

A hosszú repülőút után Peter fogadott minket a reptéren, akinek mint kiderült Natalie előzőleg megüzente, hogy együtt vagyunk, mivel szívélyesen köszöntött, és üdvözölt a családban. Meg kell hagyni jól esett, hogy szinte látatlanban ilyen bizalmat szavazott nekem, s később rengeteg kellemes beszélgetésben volt részem a társaságában.

A nyár legnagyobb meglepetése akkor ért, amikor Peter kocsiját a Transamerikai Piramis lábánál parkolta le. Először azt hittem csak beugrik valamiért egy közeli boltba, azonban, amikor Natalie rám szólt, hogy ideje lenne szedelődzködni, kis híján lehidaltam. Bár még inkább lesokkolt, amikor megtudtam, hogy Natalie-é az egész tetőtéri lakás. Hát, ha az Eiffel toronyból csodálatos volt a kilátás, akkor innen egyenesen fenomenális. Az iskolakezdésig tartott, mire megszoktam a tudatot, hogy Frisco a lábainknál hever.

A következő három év szinte a beilleszkedésről szólt, nem csak nekem, de Natalie-nak is, mivel ő is lassan nyolc éve Magyarországon élt. Azonban rengeteg barátot szereztünk, Margaret és a tágabb család is viszonylag gyorsan megkedvelt, s dicsérték is milyen jól választott velem.

Negyedik, s egyben utolsó évét kezdtem a doktori tanulmányaimnak, amikor úgy döntöttem, lassan eljött az idő, hogy feleségül vegyem Natalie-t. Megvettem a gyűrűt is - ami amerikai hagyományok szerint egyhavi fizetésembe került – egy apró tizennégy karátos gyémánttal díszített fehérarany gyűrűt. Margóra megjegyezném, hogy mindketten rajongunk a Gyűrűk Uráért, így nagy volt a kísértés, hogy az Egy gyűrű feliratának sorait a gyűrűbe vésessem, azonban végül letettem erről a tervemről.

Igazán emlékezetesre akartam összehozni a leánykérést, így akkorra időzítettem, amikor pár egyetemi barátunkkal ejtőernyőzni mentünk. Direkt erre az alkalomra készíttetem három ejtőernyőt, s ezt a feliratot tagoltam szét közöttük: „NATALIE, WILL YOU MARRY ME?” , azaz: „Natalie, hozzám jössz?” Megbeszéltem a haverokkal, hogy minden a terv szerint menjen, s mielőtt kiugrottam a gépből, csak ennyit suttogtam Natalie fülébe:

- Figyeld az ernyőket, szívem…

A szívem a torkomban dobogott, és nem az ugrás miatt, hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy ilyet csináltunk, mindketten szerettük az extrém sportokat, hanem amiatt, hogy mit fog válaszolni a kérdésre. Figyeltem, ahogy a fiúk egyesével nyitják ki az ernyőiket, s a sort én zártam a „Me?” feliratú ernyővel. Jóval Natalie előtt értem le a földre, s kezemben a gyűrűt rejtő dobozkával vártam a szeretett nő érkezését.

- Igen! Igen! Igen!– kiáltotta könnyes szemmel, miközben még félig a levegőben átkarolt és megcsókolt. – Kimondom százezerszer is, ha kell! Szeretlek! Mindig is szeretni foglak, és melletted szeretnék megöregedni is!

Ekkor már mindkettőnk szeme könnyes volt a feltörő érzelmektől.

Az esküvőt november végén tartottuk meg szűk családi és baráti körben a lakásunk hatalmas teraszán. Még Attilának is sikerült eljönnie Irakból, aminek külön örültem – mindig is úgy tekintettem rá, mint egy második testvérre, még akkor is, ha az élet ily messze sodort egymástól…

S bizton állíthatom életünk második legszebb pillanata volt…

* * *

- Miért csak a második? – szólalt meg hirtelen Lea.

- Most miért kellett közbevágnod! Engem érdekelne mi történt tovább… - ugrott neki húgának Alice.

- Nyugalom lányok… - csitítottam őket kedvesen. – Amúgy is ideje aludni térnetek.

- Azért még elárulod melyik az életetek legszebb pillanata? – nézett rám most már Alice is.

- Persze! Az a nap, amikor megszülettetek! – azzal adtam nekik egy-egy puszit a homlokukra, majd lekapcsoltam a villanyt és kimentem a nappaliba Natalie-hoz.

- Alszanak már? – nézett rám a könyv fölött, amit olvasott épp.

- Még nem, de már csak percek kérdése édesem… -azzal megcsókoltam homlokát és mellé heveredtem a kanapéra. Halkra állítottam a TV-t, s boldogságtól eltelve éreztem, amint szinte öntudatlanul a könyvét le sem téve hozzám bújik, s átkarolva vállát arra gondoltam milyen szerencsés is vagyok…

Vége