Kiskorom óta űrhajós akartam lenni. Hét éves koromban Houstonba költöztünk, az űrkutatás Mekkájába. Milyen érdekes, hogy a muzulmánok Mekkába zarándokolnak, holott Mohamedet elüldözték innen.
Térjünk vissza eredeti történetünkhöz. Apám az űrkutatási hivatalban dolgozott… takarítóként. Sokszor bevitt magával és így saját szememmel láthattam olyan dolgokat is, amit mások még televízióban sem. Az egyik ilyen látogatás alkalmával – amikor szinte karnyújtásnyira voltam a Challenger űrsiklótól – döntöttem el, hogy én is űrhajós leszek.
A főiskolára is ennek az elhatározásnak jegyében jelentkeztem. Jó tanulmányi előmenetelem és kreativitásomból kifolyólag könnyen bejutottam és a quantum fizikával kezdtem foglalkozni. 5 évvel később sikeresen lediplomáztam. Évfolyamtársaimmal úgy döntöttünk, hogy megünnepeljük. Nekem ez kettős ünnepelés volt, mert két nappal korábban kaptam levelet Houstonból, hogy felvettek a most induló Voyager II. űrprogramba.
Egy ideje már iszogathattunk, amikor nyílt az ajtó és egy csapat lány lépett be rajta. Már ekkor megakadt a szemem egyikőjükön.
Angyalian karcsú alakja, barna hullámos haja, igéző, mélykék szeme és tündéri mosolya volt. Ruhája egy halványkék blúz és egy valamivel sötétebb térdig érő szoknyája – megtalálta az egyensúlyt a szűzies szende és a vagány amazon között.
Alig tudtam levenni róla a szemem. Végül barátaim unszolására felkértem táncolni. Igencsak zavarban voltam, mert eddig nem volt tapasztalatom ezen a téren. Tánc közben párszor sikerült rálépnem a lábára is. Nem győztem szabadkozni, ő azonban megnyugtatott, hogy nincs semmi baj, mindenkivel megeshet. Miután bemutatkoztunk, így szólt:
- Kedves srácnak tűnsz Tom, - rám mosolygott és folytatta – szívesen megismernélek közelebbről.
Derekát átkarolva és évfolyamtársaim irigy pillantásaitól kisérve hagytuk el a bárt. Az elkövetkező pár naprettentő gyorsan elszaladt. Alig tudtunk betelni egymással. Teljesen egymásba szerettünk. A nap minden percét igyekeztünk együtt tölteni, s ha mégis el kellett válnunk minden sejtem Angelica után vágyott. Ekkor, 25 évesen, az egyetemet elvégezve értettem meg mi is az a szerelem.
Pár nap múlva elmondtam Angelicának, hogy állást kaptam Houstonban. Szemébe néztem és így szóltam:
- Velem jönnél? – várakozón fürkésztem az arcát, de nem tudtam folytatni. Végül Angi törte meg a csendet.
- Megyek pakolni. – Egy pillanatra fel sem fogtam mit is mondott, majd mikor rádöbbentem mosolyra húzódott a szám, magamhoz vontam és megcsókoltam.
Másnap kora reggel indultunk, mert még a csúcsforgalom előtt meg akartam tenni az út nagy részét. Már jópár órája úton voltunk, közben mindenféle téma felmerült.
Gondtalannak éreztem magam. Úgy éreztem, mindent elértem, amit csak kívánni lehet: elvégeztem az egyetemet, felvettek a NASA–ba és mellettem ül a földkerekség leggyönyörűbb lánya.
És ekkor ütött be a krach. Egy szélsebesen száguldó Corvette a szembejövő sávban nekicsapódott a szalagkorlátnak és spirálisan forogva átrepült a mi sávunkba. Mindez a másodperc törtrésze alatt zajlott le. Nem volt időm reagálni. Hirtelen elrántottam a kormányt a balesetet azonban már nem tudtam elkerülni. A Corvette nekicsapódott Fordomnak és lesodort az autópályáról.
Egy pillanatra elvesztettem az eszméletem. Zuhanni kezdtem az öntudatlanságba, ám ekkor Angelica jutott az eszembe. Hirtelen kinyitottam a szemem és az utas ülésben mozdulatlanul ülő Angelicára pillantottam.
- Ne… !!
Tört fel belőlem az elkeseredés. Hullámos fürtje közül a vére vastag folyamai csordultak végig békés arcán. Nem lélegzett. Elöntött a keserű félelem, hogy örökre elveszítem. Sajgó lábammal nem törődve másztam ki a törött szélvédőn és igyekeztem Angelicát is kivonszolni az autó roncsai közül. Hátára fektettem és megpróbáltam újraéleszteni. Hosszú-hosszú perceken át, mígnem megjöttek a mentősök és közölték velem, hogy már késő. Zokogva borultam élettelen mellkasára…
Ez a nap végleg megváltoztatta az életem… Mindig is magam okoltam Angelica haláláért, soha nem tudtam megbocsátani magamnak.
Utolsó kommentek