Verőfényes napon történt, amit most elmesélek. Minden csodálatos volt, a diplomamunkámmal jól haladtam, már egy cég is munkát ajánlott és harmadszor találkoztam a hónapban Zoéval. Azt hittem sínen van az életem, végre elköltözhetek otthonról. Hosszú-hosszú évek óta erre vártam.
- Sziasztok! –köszöntem be, amikor hazaértem.
- Csak én vagyok itthon… - hallottam meg anyám zsörtölődését a konyhából.
- Attól még köszönhetsz, nem? – néztem rá felvont szemöldökkel, miután levettem a cipőm.
- Te meg kicsit visszafoghatod a nyelved, végülis még mindig belőlünk élsz…
Már majdnem válaszoltam valamit, de inkább beharaptam a szám és némán a szobám felé vettem az irányt. Úgy ahogy voltam lehuppantam a gépem elé és elindítottam kedvenc sorozatom eheti részét. Még a főcímig sem jutottam, amikor anyám hangja szűrődött be a csukott ajtón.
- Mi van? –üvöltöttem, az ajtót ki sem nyitva.
- Porszívózz fel! –hangzott a tömör felelet, s én vonakodva bár, de kicaplattam az előszobába, összeállítottam a porszívót és sietve nekiláttam a takarításnak. Nem egész harminc perc alatt végeztem, s a konyhán áthaladva megpillantottam egy kakaós kalácsot. Abban a pillanatban megéheztem… Szegény utolsónak árválkodott a polcon, így hát tányérra tettem, töltöttem hozzá egy jókora csésze tejet s ismételten bevonultam a gépemhez. Anyám eközben a hátsó udvarban teregetett, de ahogy meglátott felüvöltött:
- Volt képed megenni az utolsó kalácsot? Azt direkt munkába tartogattam… – erre nemigen tudtam mit felelhetnék anélkül, hogy abból ne törjön ki egy újabb háború, így csak bólintottam és a szobám felé vettem az irányt egy falattal a számban.
- Szemembe nézz, ha veled beszélek! –üvöltötte anyám utánam.
- Minek? –kérdeztem hirtelen, - Mióta csak ma hazaértem cseszegetsz! Bármit csinálok belém kötsz! Elegem van! – azzal szinte az orra előtt csaptam be az ajtót. Azonban épp csak megpillantottam a monitoron, hogy Zoé keresett s alig kezdett a hírtől repesni a szívem, amikor az ajtó kivágódott és berontott rajta anyám.
- Tanulj egy kis tiszteletet! –kezdte a szokásos prédikációját. – Ha én a te korodban így beszéltem volna anyámmal, ma már egy fejjel rövidebb lennék… És szégyelld magad!
- Ugyan miért? –fakadtam ki.
- Azért mert egy önző alak vagy! Nem gondolsz senkire és semmire! – elhallgatott, ám épp csak annyi időre, hogy levegőhöz jusson az újabb szóáradat előtt. – Istenre esküszöm bánom, hogy egyáltalán a világra hoztalak és sajnálom azt a lányt, akivel majd összehoz a sors! Ha rajtam múlik, olyan gyorsan menekül majd el, amilyen gyorsan belép az életedbe…
- Viszont, ha rajtam múlik, soha az életben nem ismered meg… - elakadt a szavam, de akkor már éreztem, hogy nem szabhatok gátat a sok éve halmozódó érzelmeimnek, - Talán majd kapsz egy értesítőt, hogy elvettem! – azzal tálcával a kezemben kiviharzottam saját szobámból a konyha irányába. A megkezdett kalácsot visszadobtam a zacskójába, s a csésze tejet ki akartam önteni a mosogatóba, azonban kicsúszott a kezemből s ezer apró darabra törött a konyha csempézett padlóján.
- A csészéket pedig majd akkor törjed, ha a saját pénzedből veszed!
- Jaaaj, megint a régi lemez… - szemem forgatva folytattam, - Nem unod még? Tudod jól, hogy amint lehet menekülni fogok ebből a házból és nem is nagyon tervezek visszajönni…
- Ezt mintha már hallottam volna egy párszor. Anno, amikor elkezdted az „Egyetemed” is azt mondtad, hogy nem látunk, csak ha már a promócióra kell menni… Mégis itt vagy még mindig!
- Ne aggódj nem sokáig lesz ez így, amint meglesz a diplomám a jövő hónapban elhúzom innen a csíkot, s még vontatóval sem fogsz tudni megállítani… - anyám arca ekkor különösen eltorzult s szinte morogva indult meg felém.
- Hálátlan kölyök! Hogy fojtottalak volna meg még kiskorodban!
- Hát csak rajta! – üvöltöttem már én is vissza, azzal szétvetettem karjaim, - Csináld!
Ekkor váratlanul nekem esett. Ujjai torkomra kulcsolódtak, s szinte éreztem, ahogy egyre kevesebb vér, s ezzel együtt oxigén jut az agyamba. Kezdtem feladni, Zoéra gondoltam… Hogy milyen szép pár is voltunk… Majd arra, hogy mennyi ideig fog rám gondolni miután meghaltam, s mikor talál vigaszra valaki más ölelő karjai között. S ekkor csapkodó kezem a lecsurgóra tévedt, s ujjaim úgy fonódtak egy kés nyelére, akár a fuldoklóé az utolsó szalmaszálra. Előresújtottam az apró pengével, s anyám vére arcomba fröccsent. Abban a pillanatban mindketten meglepődtünk, majd az én agyam a friss oxigénnel megtelve szinte a másodperc törtrésze alatt elborult, s csupán vérvörös ködöt láttam. Újra és újra lesújtottam… Vágtam, szúrtam… Anyám az első pár döfést még állva kapta, azonban rövid úton megbicsaklott a lába s összecsuklott. Ekkor ránehezedtem, a földre szorítottam. Sikítani próbált, azonban véres bal kezemmel betapasztottam száját, miközben jobb kezem továbbra is bőszen munkált, s ő szép lassan kilehelte lelkét…
Néhány másodperccel azután mellézuhantam a földre s kapkodva szedtem a levegőt, még szinte föl sem fogtam mit is tettem, amikor kulcszörgést hallottam a bejárati ajtó irányából.
Apám, biztos ő jött meg. Futott át az agyamon. Egy pillanatra elszörnyedtem, de eszembe villant hányszor akartam megélni ezt a percet, s most hogy végre itt van, nem habozhatom, nem lehetek lassú, sem gyáva… Erősnek kell lennem. Csurom véresen kirohantam az előszobába, s kis híján fellöktem húgomat.
- Annie! Te mi a fenét keresel itthon?
- Hogy nézel ki Tom? – nézett rám elszörnyedve, - Mi történt?
- Elmondom, de ígérd meg, hogy nem akadsz ki… - félve bólintott, mire folytattam. – Történt egy kis baleset… Illetve nem is igazán baleset, mert mindketten tudjuk, hogy ez már hosszú-hosszú évek érlelődése volt, csak eddig senki nem merte nemhogy megtenni, de még rágondolni sem… Leszúrtam anyát… - ekkor húgom felsikoltott s magamhoz kellett vonnom, hogy megnyugtassam.
- És most mi lesz? – nézett rám könnyáztatott arccal. – Mégiscsak az anyánk volt… Feladod magad? Őt eltemetjük, majd tárgyalás lesz és börtönbe mész?
- Ugyan dehogy! – szólaltam meg tárgyilagos hangon. – Ez kizárólag kettőnk között marad. Úgyis mindig azt akarta, hogy valami összekössön minket s ne veszekedjünk tovább… Ez a mai nap végre megteszi majd…
- De… –kezdte elfúló hangon, azonban közbevágtam.
- Csak semmi de! Most igazán jól jön, hogy múlt héten apával fellazítottuk a hátsó kertet…
- Ugye nem oda akarod elásni? Bárki megtalálhatja!
- Nem egészen. Én most lezuhanyozom, a véres ruháim bedobom a kazánba, s azt javaslom te is szabadulj meg ettől a blúztól, amit sikeresen összevéreztem…
- De, ez a kedvenc felsőm! –kezdett nyafogni.
- Hát és aztán? Majd kapsz másikat, most az a fő, hogy semmi esetre se tudjanak minket összekapcsolni…
Azzal elmentem lezuhanyozni. Kilépve a zuhany alól eszembe jutott anyám állandó morgása a forró gőz miatt. Hát többet ezt se kell hallgatnom. Annie-re a konyhában akadtam rá, amint anyám lassan kihűlő testét bámulja.
- Menj be szépen a hálóba és anya pár ruháját pakold be egy bőröndbe, majd vidd a garázsban álló kocsijába. – adtam ki az utasítást, miközben előkerestem egyet anya extra nagy vákuumos zsákjai közül.
- Te mi a fenét csinálsz? –nézett rám húgom.
- Csak nem gondoltad, hogy koporsóba rakjuk… - fordultam felé felhúzott szemöldökkel.
- Nem, persze, hogy nem, de ez azért mégiscsak durva. –azzal sarkon fordult és elsietett a háló irányába.
Szépen belehúztam anyám tetemét a zsákba majd az előszobából behozott porszívó segítségével elkezdtem kiszívatni a levegőt a szákból. „Csak szép egyenletesen!”Ötlöttek hirtelen eszembe pár nappal ezelőtti szavai, amikor a régi ágyneműt pakoltuk el. Egész fura volt végignézni, ahogy anyám hullájára szép lassan rászippantódik a nejlonzsák. Kísértetiesen üveges szemei mintha végig rám függesztette volna, s ahogy a zsák összehúzódása becsukta száját, az úgy nézett ki, mintha egy utolsó elnyújtott sóhaj hagyná el ajkait.
Azután kihúztam a zsákot a ház mögé, s szinte hálát adtam, hogy apám alig két éve megmagasíttatta a kerítést a kíváncsi szomszédok miatt. Visszamentem a konyhába és felmosórongyot kerestem, majd nekiláttam feltakarítani a vért, ami anyámból ömlött a padlóra. Jó harminc percbe tellett, de gyönyörűen felmostam a talajt. Addigra tesóm is végzett a rábízott feladattal.
- Most pedig menj be szépen a gépemhez, és fogalmazz meg egy levelet. Búcsúzz el tőlünk és apától anya nevében, valami olyan szöveggel, hogy elege lett az állandó veszekedésekből, a gyerekeiből, a férjéből, sőt az élettől, s hogy nem bírta tovább és ezért elmegy… Ne is próbáljuk keresni. – elhallgattam, felmértem vajon teljesen megértett-e, majd folytattam. – Addig én elkezdem megásni hőn szeretett anyánk végső nyughelyét.
Már erősen sötétedett, amikor úgy látszott végeztem a gödörrel, amibe temetni készültünk őt. Kimásztam, majd még nyakig koszosan kihívtam húgomat, s együtt begurítottuk anyám tetemét a lyukba.
-Nem is mondasz semmit? –nézett rám Annie, miközben én elkezdtem rálapátolni a földet.
- Mit mondhatnék? „Csodálatos anya volt és remélem, hogy békében nyugszik majd”? Mindketten tudjuk, hogy ez nem lenne igaz, de ha ettől jobban érzed magad, akkor mond el, míg én végzek az elföldelésével.
Az utolsó pár lapáttal dobtam a rögtönzött sírra, amikor bevillant, hogy talán mégsem hagyhatjuk így, mert túl feltűnő lenne. Azonban egy kerti pavilonnal el lehetne rejteni a felásott részt. Kocsiba vágtam hát magam, s elrohantam a közeli IKEA-ba s vettem egyet, s hozzá betont és a szükséges szerszámokat.
Utólag visszagondolva egyszerűen nem tudom elhinni, hogyan készültem el a munkával olyan gyorsan. Miközben a betonozással vesződtem, húgom belevéste anyánk nevét az egyik deszkába, ami az építmény alapját képezte. Kissé szentimentálisra vette szerintem a figurát, ahhoz képes, hogy min is ügyködtünk épp. Miután elkészültünk nem sokáig csodálhattam művem, mert eszembe jutott, hogy még el kell tüntetnem anyám kocsiját, így hát bevágódtam a volán mögé és elvittem a város másik felére, mert tudtam, hogy azon a környéken egy ilyen autó másnap reggelre már apró darabokra lesz szedve és még a jóisten se akadna a részek nyomára.
Mire hazaértem, húgom már mélyen aludt. Betakartam hát s lefeküdni készültem én is. Ekkor eszembe jutott Zoé délutáni üzenete, s úgy döntöttem válaszolok rá, azonban szívem hölgye addigra már az igazak álmát aludta. Nyugovóra tértem hát jómagam is.
Másnap hazajött apa, egy hosszú üzleti út után s megtalálta „anya neki hagyott levelét”. Az a nap és az elkövetkezők igencsak komor hangulatban teltek, azonban, ahogy múltak a hetek apa beletörődött a történtekbe s egy idő után szinte újra szín költözött elnyúzott arcába.
Megvolt a promócióm s én úgy éreztem eljött az ideje, hogy bemutassam Zoét apának. Boldog volt, mérhetetlenül boldog és büszke, amikor megmondtuk neki a kerti pavilonban ülve, hogy még ebben az évben egybekelünk.
- Bárcsak anyukád is itt lehetne velünk… - nézett rám Zoé.
Magamhoz öleltem, megcsókoltam s arra gondoltam nem is tudja milyen közel van hozzánk anyám…
Vége
Utolsó kommentek