Egy esős júniusi estén bandukoltam hazafele, kezemben a doktori disszertációmmal, amit már harmadszor dobtak vissza. Kezdett betelni a pohár és ezt csak fokozta, amikor a postaládából előkerült egy levél a leendő könyvkiadómtól. Legalábbis azt hittem, azonban röviden, de velősen közölték, hogy egyáltalán nincs tehetségem az íráshoz. Valahogy úgy éreztem betelt a pohár. Huszonnyolc évesen kidobnak az egyetemről, visszadobják a regényem, nincs barátnőm és szinte napról napra élek abból a kevés jövedelmemből, amit a helyi gyorsétteremben keresek. Egyáltalán nem így terveztem el az életem… Ennyi idősen már legalábbis a házasságra akartam készülni, egy jól menő tanári praxist folytatni, mellette pedig hébe-hóba megjelentetni egy regényt. Szép álomnak tűnt, de most összetörni látszik az egész. Mire felsétáltam a hetedik emeletre – mert hát a lift szokás szerint már megint nem működött - megfogalmazódott bennem, mit kell tennem. Tévedés ne essék, előtte sosem gondoltam rá, hogy véget vessek ennek a nyamvadt életemnek, pedig a sors sosem volt igazán kegyes velem. Fiatal korom óta mindig én voltam a stréber nyomi, akivel senki nem akart még csak társalogni sem, azon a pár mondaton kívül, amíg megfenyeget, hogy ha nem csinálom meg a leckéjét beletuszkolja a fejem a suli nem éppen patyolat tiszta wc-jébe.
Szóval világ életemben magányos voltam, de ez sosem zavart igazán – na jó, ne kerteljünk, zavart. Ha nem zavart volna valószínű nem indult volna szabadjára a képzeletem, és nem alkotok egész univerzumokat saját szórakoztatásomra. A gimiben kezdtem ezeket a képzelgéseket papírra vetni, s azóta próbáltam egy jó kiadót találni, aki hajlandó lenne nyomtatásban is közölni. Most azonban ezen a nyomasztó, fülledt júniusi napon betelt a pohár…
Minek pedálozzak, ha egyáltalán nincs értelme? A konyhába érve pillantásom az asztalon heverő Róma története Cézártól Néróig kopott kötetére esett, és ekkor jutottam végső elhatározásra, amikor eszembe jutott miről is olvastam a minap épp ebben a könyvben.
Mégpedig arról, hogy ha valaki elvesztette becsületét, de nem akarta, hogy ez kihasson családja jó hírére, otthon illatos, forró fürdőt vett, miközben felmetszette az ereket kezein…
Így hát levetkőztem és egy szál fürdőköpenyben elkezdtem előkészíteni a forró fürdőmet… Mindenféle fürdősót tettem bele, amit még tavaly karácsonyra vettem az akkori barátnőmnek, aki volt oly kedves, hogy épp szentestén szakított velem, sőt még csak nem is személyesen, de SMS-ben, útban az Alpokba újdonsült barátjával.
Nem is tudom miért, de a telefonom a fürdőkád mellé tettem le, s belemerültem a kellemesen forró vízbe, kezemben a konyhából hozott apró, ám annál élesebb késsel. Úgy gondoltam nem teszem meg rögtön, előbb hagyom egy kicsit ázni magam és csak utána kerítek sort az immár eldöntött tettre.
Jó negyedórája ültem a kádban, késemet szorongatva és tűnődve vajon tényleg ezt akarom-e… Bensőm egyik fele arról próbált meggyőzni mennyi minden vár még rám az életben, mennyi lehetőség, család… gyerekek… Azonban depressziós felem minden szar alaknak elmondott, aki csak rontja a levegőt ezen a földön.
Legbelül éreztem, hogy meg akarom tenni, s nem hezitálva tovább egy gyors mozdulattal belevágtam bal kezembe kicsivel a csukló felett. Éles fájdalom hasított belém s szinte abban a pillanatban megszólalt a telefonom. Kezemből patakokban csurgott a vér, miközben leolvastam Kloé rég nem látott nevét. Kicsit hezitáltam, majd talán a vérveszteség hatására úgy döntöttem egy utolsó beszélgetés még talán belefér életem első és talán egyetlen igazán nagy szerelmével. Felvettem, kihangosítottam, majd kissé elcsukló hangon beleszóltam:
- Igen?
-Ó, Gabe, te vagy az? –szólalt meg bátortalanul.
- Kloé? Ezer éve nem láttalak…
- Valóban… A minap láttalak az egyetem parkjában üldögélni. Gondoltam odamegyek hozzád nosztalgiázni csöppet, de… - hangja hirtelen elakadt.
- Szerinted jó ötlet lett volna azok után, amit a gimiben csináltál velem? –kérdeztem kissé ingerülten. – Nem elég, hogy elhitetted velem, hogy eljössz velem a végzősök báljára, az egész évfolyam előtt szégyenítettél meg Peter Jackobs-szal, a suli bikájával…
- Tudom rettentő szemét húzás volt tőlem, amit azóta százszor, ha nem ezerszer bántam meg… - leheletnyi szünetet tartott, majd vágyakozással hangjában folytatta, - Azóta mindketten felnőttünk… Nem lenne kedved találkozni ismét?
- Szeretném, de sajnos már nem lehet… - hangom megbicsaklott, de azért még folytattam, - Talán majd egyszer… egy másik életben…
Azzal letettem a kagylót. Pillantásom a vértől vörös kádra esett és ekkor tudatosult bennem, hogy akár egészen máshogy is alakulhatott volna, ha csupán egy perccel korábban érkezik az a bizonyos hívás… Utolsó földi perceimben a szép Kloéra gondoltam. Elképzeltem, amint megkérem a kezét és ő boldogan mond igen…
S akkor életem utolsó pillanataimban boldognak éreztem magam abban az idilli világban, ami megédesítette a keserű valóságot…
Vége
Utolsó kommentek