1972. július 4-én láttam a napvilágot Chicagóban. Pontosabban mondva a holdvilág, mert este születtem az első kapcsolatfelvételem környezetemmel nem volt éppen kellemes.. Sőt, igencsak fájdalmas volt… Az én születésem volt anyám életében az első és egyben az utolsó is, mivel belehalt a fájdalomba, ami világrajöttömet kísérte. Kis híján én is otthagytam – a akkor még nem létező – fogam. Ugyanis anyám vajúdása közben köldökzsinórom nyakamra tekeredett és szinte lila képpel bújtam ki anyám méhéből.
A szülésznő nem esett pánikba szilva színű arcom láttán. Megfordított a hasamra s jó nagyot csapott a hátsó fertályomra. Hatalmasat üvöltve szívtam tele tüdőm az éltető oxigénnel. Nem sokkal az én első lélegzetvételem után anyám utolsót szippantott életében és kilehelte lelkét. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy már jóval születésem előtt eldöntöttem nevem, mégpedig anyai nagyapám után Stephen lettem.
Úgy három éves lehettem, mikor apám – John Emerson - elvette második feleségét Alison-t. Tisztán emlékszem arra a napra, ugyanis azon a napon tettem meg életem első lépéseit. Az akkor megtett lépteim máig nevetésre késztetnek. Ha emlékezetem nem csal Alison vett rá, hogy elinduljak, ám pár lépés megtétele után elvágódtam és kis híján lerántottam menyasszonyi ruháját. Óvodai éveim nem teltek túl eseménydúsan. Ellentétben a többi gyerekkel, én a fejemmel szerettem játszani. Na, nem a szó szoros értelmében… Szinte örültem is amikor eljött az iskolába iratkozás ideje, mert végre megszabadulhattam az izgága csoporttársaimtól.
Hat évesen apám beíratott a West Hill iskolába. Az olvasás művészetét viszonylag hamar elsajátítottam és tíz éves koromra rengeteg könyvön rágtam magam át.
Akkoriban szinte futva követték egymást a jövőbeli foglalkozások ötletei… Miközben Agatha Christie krimijeit bújva nyomozó akartam lenni. Jules Verne fantasztikus regényeit bújva kalandor, tudós, tengerész…
Végül arra jutotta, hogy eleget olvastam és megpróbálkozom az írással. Szinte hetente ontotta az újabb és újabb novellákat, azonban nem túl nagy sikerrel. Emiatt igen hamar felhagytam alkotói munkámmal és más elfoglaltság után néztem...
Pár nappal később érdekes kiírásra lettem figylmes a iskolai faliújságon:
Iskolai tánckar kezdőknek és haladóknak egyaránt! Péntek 17:00
Úgy döntöttem egy próbálkozást megér. Végül is mit veszíthetek… Elhatározásom megértése érdekében fontos itt leszögezni, hogy jómagam inkább szellemileg fejlődtem, mintsem fizikailag. Na nem volt se túlsúlyom, se semmilyen más bajom, csupán a sportok világa nem kötött le különösebben.
Na szóval.. Pénteken nem mentem haza tanítás után, hanem maradtam és igyekeztem felkészülni életem első táncórájára. Egyetlen barátomat Emettet is sikerült rászednem, hogy tartson velem.
Féltem az estleges leégéstől, de félelmem legyőzte az emberi kíváncsiság. Ms Skyworld szívélyesen fogadott mindket. Mindenkitől megkérdezte, mennyi és milyen tapasztalata van a tánc terén. Legnagyobb meglepetésemre legtöbben kezdők voltak mint én. Egyetlen pár akadt, akik a haladó csoportba kerültek, őket viszont nem kellett bemutatni, mivel az egész suli ismerte Nicole Sulliwant és John Ridert.
A tanárnő kérésére egy rögtönzött bemutatót is tartottak nekünk. A keringő ritmusára lágy ívű köröket írtak le a teremben. Öröm volt nézni. Nicole kecses mozdulatairól alig lehetett elhinni, hogy emberiek. Inkább angyalinak tűntek azok az ívelt lépések melyeket John körül tett meg. Egy ízben Nicole hollófekete haja szinte végigsimított arcomon. Bár lehet csak a képzeletem játszott velem, mert a látvány lehengerlően fenséges volt.
Azután párokat alkottunk és Ms. Skyworld megmutatott pár egyszerűbb alaplépést és kézmozdulatot.
Egy szőke lány – bizonyos Bella Bluewater lett a párom. Nem mondom, szép volt, azonban Nicole szépségével nem kelhetett harcra. Az érzéke megvolt a tánchoz.
Ez az első óra ne telt túl eseménydúsan. Hazafele tartva Emettel még megálltunk egy kólára. Kellemesen elbeszélgettünk, majd Emett hirtelen kibökte, hogy ő több órára nem jön el.. Meglepetten vettem tudomásul, de engem semmi sem tántoríthatott el. Már akkor eldöntöttem, hogy egyszer Nicol – lal fogok táncolni..
Hazamentem és Alison érdeklődő kérdésére csak annyit válaszoltam: semmi. Elvonultam szobámba és aznap nem is vacsoráztam… különös.
Másnap Emettel mentem reggel. Szinte egész úton Nicoleról áradoztam. Sokáig csendben hallgatta majd kifakadt.
- Ha ennyire tetszik, miért nem szólítod meg?
Kérdését azonban megválaszolta az elénk táruló kép a suli parkolójában.. John és Nicole heves csókban olvadt össze Rider Fordjának oldalához dőlve. Lelkesedésem abban a percben lelohadt és vöröslő arccal kullogtam be Emett balján az osztályba. Ez a reggeli tapasztalat fájó ostorcsapásként ért, de igyekeztem túltenni rajta magam.
Izgatottan vártam a következő táncpróbát és titokban gyakorolgattam szobám rejtekében.
Eljött a péntek és én elsőként érkeztem meg a táncterembe. Jó fél órával idő előtt érkeztem, de nem tudtam nyugton maradni. Felálltam a tanult alapállásba és számolni kezdtem: 5,6,7,8… Mozgásba lendültem s mintha szárnyaltam volna… Nicole-ra gondoltam, s közben a lábaim szinte maguktól vittek. Hirtelen olyan érzésem támadt, mintha figyelne valaki… Riadtan pillantottam körbe és az ajtóban megpillantottam Skyworld kisasszonyt. Arcáról semmit nem lehetett leolvasni. S akkor hirtelen tapsolni kezdett. Azt hittem rosszul látok, ekkor azonban így szólt:
-Stephen, lenyűgözött – rövid hatásszünet után folytatta – nem gondoltam volna, hogy ilyenre is képes lehet…
Önbizalomtól dagadó mellkassal hallgattam a tanárnőt. Aztán szép lassan megjöttek a többiek is és megkezdődött az óra.
Ms. Skyworld úgy döntött egyelőre az afféle lightosabb táncokat tanuljuk meg. Sajátítsuk el az érzelmes stílusúakat. Ezt az órát a különféle keringők megismerésével töltöttük. A legrégebb s egyben legegyszerűbb keringővel kezdtünk, a bécsivel. Ez bármiféle tanulás nélkül, könnyen elsajátítható volt. Mindössze egy lépés előre, egy pedig hátra, s közben a ritmusra körözni a teremben.
Ennél valamivel bonyolultabb volt az angolkeringő, mert ott négyzet alakban kellett a köröket leírni. Ez a tánc nehezebbnek, de sokkal emocionálisabbnak is tűnt.
Tánc közben végig Nicol-t figyeltem. Közben azt is észrevette, hogy Bella igyekszik egyre jobban közel húzódni hozzám. Akkoriban még nem tudtam mire vélni a közeledését...
Teltek – múltak a hetek és minek szerénykedjek, egyre jobban táncoltam. Nemcsak az órán de szabadidőm nagy részében is a tanult lépéseket gyakoroltam. Nicole iránti rajongásom sem. Képes voltam órákon át áradozni Emettnek, ő pedig jó barát módjára készségesen végighallgatott. Egyetlen egyszer sem vettem észre, hogy untatnám… Sőt, igyekezett tanácsokkal is ellátni. Nem is egyszer figyelmeztetett Nicolra és a róla keringő pletykákra… Ezekre akkoriban – szerelmemtől elvakítva ügyet sem vettem. Nem tudtam elképzelni, hogy igaz lehet bármi is a szóbeszédből, amit róla suttogtak.
December tizenhetedike. Ez a nap hivatalosan az évente megrendezésre kerülő Táncgála napja volt.
Hosszú heteken át készültünk erre a napra. Bella izgatottan várta ezt a napot, hiszen mióta elkezdődött a tánckurzus ez az első alkalom, amikor megmutathatta tehetségét. Nem tagadhatom, hogy veleszületett adottsága lett volna, én mégis Nicollal szerettem volna táncolni a gálán.
Alison segítségével megvettük az ingem a hozzá passzoló ébenfekete nadrággal, melyet apró, a fényekben ezüstösen vibráló csillagok pettyeztek.
Bella ruha terén hozzám igazodott, mivel mi csak a keringők terén szerzett tudásunkkal akartunk csillogni hosszú, fodrokkal tarkított gyönyörű fekete ruhát viselt.
Szemem azonban átsiklott karcsú alakján és Nicole pompás alakján akadt meg. Az ő ruhája szinte az enyém ellentétje volt, vakító hófehér némi díszítéssel, mély kivágással. Ez a ruha oly gyönyörűen hagyta kibontakozni szépségét, hogy lelkem szinte a fellegekben járt. Egy pillanatra rajta felejtettem a tekintetem, s ekkor vettem észre, hogy mind gyakrabban pislog a bejárat felé. Pár másodpercre találkozott a tekintetünk s ekkor aggodalommal telve, de mégis kedvesen egy mosolyt küldött felém. Még mielőtt eltűnődhettem volna mi lehet a baj, Ms. Skyworld lépett elém és megragadta a vállam.
- Stephen! – Majd halkabban folytatta – baj van.. John Rider beteget jelentett.. – elképedésem látva folytatta – Nicole és John kettőse alkotja az est fénypontját. Nem maradhat el..
- A csoportból te vagy az egyetlen, aki képes Johnt helyettesíteni – tartott egy pillanatnyi hatásszünetet, s én engedtem a kísértésnek és megmártóztam a dicséretében.. – Átvennéd John helyét, ha megkérlek? – Tért végül a tárgyra.
Mámoros öröm töltött el a gondolatra, hogy Nicollal fogok táncolni.. Ekkor belém nyilallt a felismerés, ha én Nicole- lal táncolok majd, ki fog Bellával táncolni?
- Hát, neki ez a nap nem lesz élete legszebb napja.. – majd tűnődve folytatta - de ha te mégis inkább vele táncolná.. akkor keresek mást a helyedre – és pajkosan rám kacsintott.
- Nem, ne fáradjon. Megteszem, amit kell..
Elégedetten bólintott majd elindult megkeresni Bellát. Nem sokkal később feltörő könnyek zokogását hallottam az öltöző végéből Bella lépett oda hozzám könnyek csorogtak le arcának mindkét oldalán.. Mindenki minket figyelt, s ekkor elcsattant a pofon. Hirtelen volt és könyörtelen. Majd se szó, se beszéd sarkon fordult és kiviharzott a teremből.
Nicole lépett oda hozzám és bátorítóan így szólt:
- Majd megnyugszik – aztán látva letörtségem így folytatta – örülök, hogy táncolsz velem.. Megint rám mosolygott és egy csókot nyomott az arcomra.
Egész este azt az egyetlen táncot vártam. Az angolkeringőt. Nem volt még olyan tánc, ami előtt annyira izgultam volna, de amikor kéz a kézben kisétáltunk a nézők elé, mindenkinek elakadt a lélegzete. Abban a pillanatba csak két dolog járt a fejemben.. 1. Nicole, 2. a tánc. Nem gondoltam semmi másra. Ez meg is látszódhatott, mert a dal végén hatalmas tapsvihar zúdult ránk.
A táncgála után egy kisebb fogadás következett. Előbb az igazgató, majd Skyworld kisasszony tartott beszédet. Úgy negyedórája tarthatott a buli, amikor odalépett hozzám Nicole, és arra kért nem kisérném e haza. Készségesen bólintottam, majd autóm nem lévén gyalog vágtunk neki apár utcányi távolgásnak.
Ez volt az első alkalom, amikor úgy istenigazából.. zavaromban nem is igazán tudtam mi a teendő. Hát csacsogtam össze – vissza. Monológom közben – melyet csak néha szakított meg, s akkor is csak egy –egy rövid „aha“-val, vagy „hhmm“ –el, észre sem vettem, hogy elértük a házukat.
Felém fordult és várakozón a szemembe nézett. Majd mikor látta, hogy nem tudom, mit is kellene tennem, közelebb hajolt és átkarolta a nyakam.. Forró lehelletét az arcomon éreztem. Egy hosszúnak tűnő percig mélyen a szemembe nézett, aztán megcsókolt.
Ez volt életem első csókja. Perzselő ajka az enyémhez ért, s én úgy éreztem menten elolvadok. Az érzés szinte az egekig emelte lelkem. Nicole a csókot abba sem hagyva húzott be a kertkapun, majd a bejárati ajtón. Szobájába érve eldőltünk kénylemesnek igérkező ágyán és újabb csókokkal kényeztettük egymást. Testem és lelkem egyaránt a fellegekben járt. Legrosszabb rémálmomban sem gondoltam volna, hogy épp ő taszít majd vissza a földre. S mindezt egyetlen mondatával:
- Ne hagyd abba, James.. – ereimben szinte meghűlt a vér. Nicole látszólag semmit nem vett észre. A nyelvbotlásból pihegve dőlt el mellettem és pillanatok alatt elaludt. Gondolataimba mélyedve felöltöztem és távoztam. Nem éreztem magam túl jól. Ezt a napot vártam már hosszú ideje, most hogy eljött, azt kívántam bárcsak ne jött volna el.. Nem akartam elhinni amit Emett mesélt Nicole híréről. Nem hitem el.. S most saját bőrömön tapasztaltam, hogy mégis igaz, hogy Nicole azon lányok közé tartozott, akik nem sokat vacilláltak mielőtt odaadták volna magukat.
Lassan bandukoltam hazafelé bús gondolataimba merülve. Mennyire vak voltam. Emett előre figyelmeztetett. Én viszont érzelmeimtől elvakítva nem hallgattam rá. Mennyivel egyszerűbb tanácsot adni, mint elfogadni azt.. Hirtelen megtorpantam. Síri csend honolt ezen a hajnali órán. Felpillantottam az egyik közeli házra és meglepetésemre fény szűrődött ki az egyik emeleti ablakon. Ekkor döbbentem rá hol is vagyok. Mintha a sors vezetett volna... Belláék háza előtt álltam. És ekkor belém csapott a felismerés villáma.. Az első táncóra.. Bella párjának választott. A keringők… a közeledése.. heves könnyei.. Akkor döbbentem rá, hogy kezdettől fogva szerettem őt. Ha nem is nyíltan, de mélyen a felszín alatt.
A házuk falán felfelé kígyózó futórózsán másztam egyre feljebb, majd ablakához lopództam és belestem. Bella hason feküdt és arcát párnái közé temetve zokogott. Pár percig némán figyeltem majd halkan kopogtattam az üvegen. Eleinte nem reagált, valószínűleg azt hite képzelődik csupán. Majd felemelte a fejé és megpillanthattam könnyes szemét. Csodálkozva lépett az ablakhoz, majd kinyitva csak annyit kérdezett el – elfúló hangon:
- Mit keresel itt Stephen? Hát nem Nicollal vagy? – Azzal válaszra sem várva becsukta az ablakot és hátat fordított.
- Bocsáss meg! – suttogtam. – Nézd el nekem kérlek, hogy csak most jöttem rá.. Szeretlek.. – leheltem a zárt ablaknak.
Már épp indultam volna, amikor kinyílt az ablak és Bella azt mondta: - Ne menj el, kérlek.. .
Bemásztam az ablakon és szorosan magamhoz öleltem, de nem csókoltam meg.. Hogy miért? Nem akartam elkapkodni.. azt akartam, hogy az első csók akkor csattanjon el, amikor mindketten igazán komolyan gondoljuk.. Ajkaink egy héttel később Szenteste forrtak először össze. Az ünnepi vacsorát szüleinél töltöttük el, majd éjféli misére mentünk. Aztán hazakísértem. Épp a házuk ajtajában búcsúztunk, mikor felpillantva meglátta a fagyöngycsokrot, pajkosan rám kacsintott, majd közelhajolt és megcsókolt.
Ez a csók egészen más volt, mint Nicole csókja.. Nicole heves volt és szenvedélyes. Utólag visszagondolva rögtön észre kellett volna vennem, hogy jóval nagyobb tapasztalattal rendelkezett, mint én. Bella ennek tökéletes ellentéte volt. Az ő csókja kedves és puhatolózó volt. Azonban épp ez – a rutin hiány – tette igazán édessé..
Teltek – múltak a hetek s én azt hittem megtaláltam életem szerelmét, aki mellett maradok, mígnem eljön a halál..
Végül nem így történt. Egyik reggel arra ébredtem, hogy nem bírom tovább... kételyeim megosztottam Emettel is, aki elképedve hallgatott végig:
- Nyugodj meg Stephen! Ez bizonyára csak kezdeti pánk a tartós kapcsolat miatt! Ez idővel biztosan elmúlik s akkor csak a szerelem és a szeretet marad.
- Te ezt nem értheted Emett! – Fakadtam ki – szinte magam se értem.. Csak azt tudom hogy nincs többé maradásom.. Változtatnom kell – azzal elviharzottam..
Még a héten beadtam jelentkezésem a párizsi Sorbonne egyetem Táncművészeti Karára. Bella semit nem vett észre, még a felvételi meghallgatásra is kitűnő alibit szereztem. Azt találtam ki, hogy egy régi ismerős hívott meg magához pár napra. Bella nem szívesen engedett el, de végül beadta a derekát és csókkal búcsúztunk el.
Megkönnyebbülésemre elsők között felvettek az egyetemre. Nem is tudom, hogy sikerült közel két hónapig magamban tartani azt az információt.
Végül eljött a nap amikor indulnom kellett a reptérre. Három levelet írtam előző este: az elsőt Emettnek írtam, a másodikban apámtól búcsúztam, a harmadikkal pedig Bellától kértem bocsánatot. Az első kettőt a konyhaasztalon hagytam míg a harmadikat a reptérre tartva dobtam be a mit sem sejtő Bella postaládájába.
* * *
Az egyetem öt hosszú éve kalandosan telt. Egyik kapcsolatból a másikba ugrottam. Ezeket az éveimet egy rövid mondattal lehetne jellemezni:
„ A változatosság gyönyörködtet.“
Valami mégis hiányzott, de nem tudtam pontosan mi is az.. A választ végül Emett barátom levele hozta el. Egy meghívót küldött:
„Emett Brown és Bella Bluewater
Ezennel szeretettel meghívja önt július 14-én tartandó esküvőjükre.“
Emett macskakaparásával ez volt aláfirkantva:
„Steve! Bármi történt is a múltban, gyere el… Kérlek!!!“
Ezeket a sorokat a repülőn ülve írom, miközben a gép körülbelül 1 000 km/h sebességgel száll Chicago felé 10 000 méter magasan. Nem tudom miért döntöttem úgy, hogy végül eleget teszek a meghívásnak.. Talán, hogy még egyszer utoljára láthassam Bellát s hogy elmondhassam Emettnek milyen szerencsés..
Vége
Utolsó kommentek