Az egész estét Damien uralta. Szinte megbabonázta a többieket. Anyám kérte, hogy maradjon, ő azonban elutasító volt, erre Lisa is szinte könyörögni kezdett neki s végül beadta a derekát.
Vacsora után Hudsonék elköszöntek. Indulni készültek, én magamhoz húztam Lisát s megcsókoltam. Ő viszonozta, de valahogy mégis fura volt.
Ezután ki-ki nyugovóra tért a szobájába s a ház elsötétült. Engem nem hagyott nyugodni a vacsoránál történtek sora, emiatt egész éjjel forgolódtam.
A hajnal első sugaraival egy időben halk, mégis határozott kopogtatást hallottam szobám ajtaja felől. Válaszra sem várva kinyílt. Damien állt ott a kilincset markolva.
- Ideje reggelizni Tom! - Azzal az ölembe dobta hamuszürke úti köpenyem.
Némán bólintottam és kikecmeregtem az ágyamból. Meglepetésemre egy cseppet sem éreztem magam álmosnak, pedig az éjjel egy szemhunyásnyit sem aludtam.
- Ez is a vámpírlét egyik kellemes velejárója. - Szólalt meg, látva elképedt arcomat. - Ha jóllakunk, egyáltalán nincs szükségünk alvásra, így foglalkozhatunk más kellemesebb dologgal.
Beszéd közben lassan kiértünk a házból. Ám mikor elhaladtunk az érdekes falitükör előtt – mely az előcsarnok meghatározó kelléke volt – én belepillantottam. Ereimben szinte megfagyott a vér, amint megpillantottam tükörképem. Az alakom délcegebb lett, a tartásom fenségesebb, a bőröm pedig hófehér, mintha nem érte volna napfény már évek óta, pont mint Damiené. Azonban a legszembetűnőbb mégsem e tulajdonságaim megváltozása volt… Mikor ugyanis szembenéztem tükörbéli önmagammal, borzadva figyeltem meg, hogy égszínkék szemem bíborvörössé vált.
- Mi a…?! - Szaladt ki a számon.
Damien hátrafordult s látva elszörnyedt arcomat, ezt mondta:
- Ez viszont sajnos az egyik kellemetlenebb mellékhatás. - Kezét megnyugtatólag vállamra tette és folytatta. - De nyugodj meg, idővel képes leszel erre…
Lehunyta szemét s mikor kinyitotta, írisze halványzöld színű volt. Ismét lehunyta majd kinyitotta vörösen izzó szemeivel nézhettem farkasszemet.
- Ezt meg hogy csinálod Damien? - Kérdeztem félelemmel vegyes áhítattal.
- Mondtam neked, hogy a vámpírélet rengeteg előnnyel jár…
- Csupán gyilkolnunk kell érte – Vágtam közbe szégyentől csöpögően.
- Ne légy már ennyire negatív Tom! - Torkolt le, - mindennek megvan az ára.
Válasza végleg elnémított s némán lelépdeltem mellette, mígnem pár méter után Damien törte meg a csendet:
- Ilyen tempóval nem jutunk sehová! - Fakadt ki bosszúsan, - megtanítalak suhanni.
- Suhanni? - Néztem rá kérdőn.
- Igen, ez az egyik legősibb képességünk. Látod ott azt a fát? Sétálj felé és képzeld azt, hogy a tested egy apró tollpihe, amit egy erőteljes széllökés röpít…
Úgy is tettem, elképedve tapasztaltam, hogy valóban suhanok a távoli nyárfa felé.
- És ez még mind semmi… - szólalt meg Damien a fa alatt, - idővel és rengeteg gyakorlással oly sebességet érhetsz el, hogy a Boston – San Francisco táv csak pár perces sétának fog tűnni. - mosolyogva folytatta. - Gyere, már nem vagyunk messze, az indiánok falujába megyünk.
- Ismerem azt a falut, - fordultam felé emlékeimben kutatva. - Fiatalabb koromban rengetegszer kilovagoltam oda, sok barátom él ott.
- Az egyiküket medve támadta meg. Rajta megyünk „segíteni”…
- Hogyan? Nem bánthatjuk az indiánokat. Évtizedek óta békében élünk velük. - Álltam meg hirtelen.
- Ne légy gyerekes! - Mondta anélkül, hogy lépteit egyáltalán meglassította volna. - már úgyis a halálán van, csak meggyorsítjuk kicsit.
Megérkezve a faluba rögtön a keleti oldalon álló sátor felé indultunk, mely előtt néhány korosodó asszony énekelt egy halk esdeklő éneket. Minden bizonnyal a haldokló lelki üdvéért könyörögtek, hogy a szellemek segítsék át az örök vadászmezőkre. Damien odalépett hozzájuk s a fiú állapotáról érdeklődött. Az egyik asszony abbahagyva énekét könnyes szemmel a sátor felé mutatott és megrázta a fejét.
Belépve a sátorba szemem rögtön megakadt a középen fekvő halotton. Damien odalépett hozzá, ráhajolva a még szinte meleg testre, szívni kezdte vérét. Pár másodperc múlva, mikor feltűnt neki, hogy én még mindig az ajtóban és kővé dermedve figyelem mit tesz, megszólalt.
- Ne csak állj ott, vagy tapsra vársz?
A következő pillanatban egy sikoly hasított a levegőbe a hátam mögül. Az indián nő utánunk jött és meglátta Damient. Barátom odaugrott hozzá, s egyetlen gyors csapással a fejére elhallgattatta. Azonban bármilyen sebességgel is tette ezt, nem volt elég gyors. Pár pillanat múlva már a fél falu ott volt körülöttünk. Én még mindig kővé meredten álltam, próbálva felfogni mi is történt. Behunytam a szemem, hátha megszabadulhatok a valóságtól s kiderül, hogy ez csak egy rossz álom.
Mikor újra kinyitottam a szemem a falu összes lakója a földön hevert vértócsában. Damien vértől csöpögő ruháját látva elszörnyedve tudatosult bennem, hogy mit tett..
- Szörnyeteg vagy. - Bukott ki a számom.
Éles kacaj hagyta el ajkát s ezt válaszolta:
- Te nem? Megvan az erőd, hogy megállíts, mégsem tetted! Még magadnak sem vallod be, de tudat alatt sóvárogsz a vérre, mindennél jobban.
Szavai éles tőrként vájtak szívembe, de tudtam, hogy igaza van. A következő pillanatban engedve alantas ösztönömnek a vérző tetemekre vetettem magam.
Mikor tudatom ismét kitisztult, már hazafalé suhantunk. Én hirtelen megálltam és Damien után szóltam:
- Tűnj el! - Csodálkozva nézett rám. - Mióta beléptél az életembe, minden a feje tetejére állt. Gonosz vagy, engem is azzá tettél. Én nem foglak követni! Feleségül veszem Lisát, normális emberi életet élek majd…
- De akkor meghalsz – vágott közbe hisztérikusan.
- Nem vágyom az örök életre, ha közben szörnyeteggé válok.. Most hazamegyek. Ne gyere utánam… - azzal elsuhantam, magára hagyva Damient.
Hazaérve szüleimnek azt mondtam Damien sürgősen visszatért Spanyolországba. Az elkövetkező napokat az esküvőre készülve töltöttem. Minden úgy ment, ahogy elterveztük. Damien végleg eltűnt az életemből. Lisa pedig ismét olyan volt, mint azelőtt. Vérszomjam azóta sem csillapítottam, de próbáltam elnyomni. Ez napról-napra egyre nehezebb lett és mind több és több energiám emésztette fel.
Végre eljött a várva várt nagy nap. A házunk mögötti parkban volt felállítva a sátor, melyben örök hűséget esküdtünk egymásnak. Édesapja vezette az oltárhoz Lisát, ki a boldogságtól széles mosollyal arcán közeledett felém. Mikor odaért hozzám a tiszteletes összekötötte kezeinket stólájával s elkezdte a szertartást.
- Kedves testvéreim! Azért gyűltünk egybe ezen a kellemes estén, hogy eme két fiatal életét összekössük az Úr színe előtt. - Ezt szinte egy szuszra mondta el, majd nagy levegőt vett. Folytatta. - Elisabeth D. Hudson, hűséges felesége leszel Tomnak jóban és rosszban, egészségben és betegségben, míg a halál el nem választ?
- Igen! - Hangzott a határozott válasz. Ezután az atya felém fordulva folytatta.
- És te, Thomas P. Anderson, akarod-e az itt megjelent Elisabeth Hudsont hites feleségedül? Vele leszel-e egészségben, betegségben, míg a halál angyala el nem választ tőle?
- Igen. - Mondtam ki magam is határozottam, gondolkodás nélkül és felhúztam Elisabeth ujjára a gyűrűt.
Ekkor a tiszteletes az egybegyűltekhez fordult:
- Van köztetek olyan, ki tud bármilyen ellenvetést, ami akadályozná ezt a bimbózó frigyet? Szóljon most, vagy hallgasson mindörökre!
Pár pillanatnyi néma csend után a pap folytatta.
- Nem maradt más hátra… Férj és feleség vagytok az Úr színe előtt, s ezt a köteléket, melyet itt a földön megkötöttünk nem oldja fel semmilyen hatalom. Csókold hát meg az ifjú arát! - Fejezte be a szertartást.
Boldog voltam és elégedett életemmel. Átvonultunk a másik sátorba az egybegyűlt rokonsággal és kezdetét vette a hajnalig tartó vigadalom.
Mikor az égbolt éjfekete vászna elkezdett halványulni, eljártunk Lisával egy utolsó táncot s elvonultunk szobánkba. Miközben a táncolók tömegén át haladtunk, Damient pillantottam meg. Ereimben egyetlen másodperc alatt meghűlt a vér, de mikor ismét arra néztem már nem volt sehol. Igyekeztem megnyugtatni magam, hogy csak képzelődtem. Lisámat boldogan karjaimba kapva vittem fel a nekünk berendezett szobába. Szerettem a feleségem, abban a percben felhőtlen boldogságot éreztem. Megcsókoltam, ő viszonozta, én eközben elkezdtem lehámozni róla hófehér menyasszonyi ruháját. Ügyetlenségemben a fűző egyik bordájával felsértettem selymes bőrét és kiserkent mézédes vére. Abban a pillanatban elvesztettem az eszem s őrült ösztön vette át az uralmat testem felett. Lisa fedetlen testére vetettem magam s az apró vágáson át egyre nagyobb hévvel szívtam vérét. Bármennyire is küzdöttem ellene, nem tudtam leállni s végig kellett néznem, ahogy Elisabeth szemében lassan kihuny a fény.
Átérezve tettem súlyát, halk zokogásban törtem ki, s így is töltöttem az elkövetkező három napot.
A szobalány talált rám, amint Lisa élettelen testét szorongatva kuporgom a szoba sarkában.
Az elkövetkező napok homályosan teltek számomra. Amint rájöttek mit tettem, gondolkodás nélkül fel akartak akasztani. Még saját atyám is szörnyetegnek tartott, elutasította, hogy ott lehessek Lisa temetésén.
Kötelet kaptam nyakamba s a házunk mögötti ősöreg tölgyfára húztak fel. Azt persze nem tudhatták, hogy ily módon nem végezhetnek velem. Könnyes szemmel vergődtem előttük a fán, játszottam el saját halálom. Szívem mélyén abban reménykedtem az én drága Lisám mellé temetnek, s még egyszer megfoghatom apró kezét, érezhetem bőre selymességét és kellemes illatát.
Atyám és apósom gyűlölettől és viszolygástól telve a kert végében földeltek el, akár egy döglött kutyát vagy egy kártevőt szokás.
A föld alatt fekve mind többször és többször ötlött eszembe Damien di Pazzo neve, a szerepe szerelmem halában.
Szívem megtöltő gyász szép lassan átadta helyét a bosszúvágynak, s eltökéltem, hogy nem nyugszom addig, míg meg nem fizetek Damiennek.
Síromból kikelve útnak akartam kelni, de tartóztatott a vágy, hogy végső búcsút vegyek kedvesemtől. Az éj leple alatt a temetőbe osontam. Hosszú percekig álltam Lisa sírnának hófehér márványangyala előtt. Könny gyűlt szememben… Bánatom súlya alatt térdre rogytam.
- Ó Lisa! Nem remélem, hogy valaha is megbocsátod tettem, csupán azt, hogy megérted nálam jóval hatalmasabb erők is behatottak… - hangom elcsuklott, erőt vettem magamon. Csókot leheltem a márványra – szeretlek!
A következő pillanatban elsuhantam az éjszakába…
Utolsó kommentek