Csiki Történetei

Évezredek óta szólnak történetek vért ivó halhatatlanokról, azonban 18 éves koromig azt hittem ezek csak dajkamesék, amivel a gyerekeket ijesztgetik.

1794. november 14-e volt halandó életem utolsó napja. Atyám utasításának eleget téve a Hudson villába mentem, hogy hosszas udvarlás után végre megkérjem Elisabeth Hudson kezét az apjától s ezzel a lépéssel egyesítsem birtokainkat.

A birtokaink közti erdőn vágtam épp át, mikor lovam hirtelen megriadt. Azt gondoltam a  keleten gyülekező viharfelhők ijesztették meg.  Megnyugtattam s folytattam utam. Az erdő valahogy egyre sötétebbnek tűnt, ami furcsa volt, lévén, még hármat sem ütött az óra. Levélsuhanást hallottam, a hang irányába fordítottam fejem, ám ekkor hirtelen valami nagy és nehéz dolog csapódott nekem, s ledöntött a nyeregből.

Azonban még fel se ocsúdtam döbbenetemből, mikor éles, szúró fájdalom hasított pár centivel a kulcscsontom felett. Ettől a váratlan s intenzív érzéstől elvesztettem az eszméletem.

Magamhoz térve egy fölém hajoló alakot vettem észre, ki így szólt hozzám:

- Üdvözöllek halhatatlan körünkben ifjú Thomas Anderson – majd megtörölte vértől csöpögő száját. - Az én nevem Damien di Pazzo, s én vagyok észak Amerika egyik legöregebb vámpírja…

- Vámpír? - szakítottam félbe riadtan, - Hát nem csak mese, mivel a gyermekeket riogatják?

- Nem. Több ezer éve létezik a fajunk – egy pillanatnyi szünetet tartott, felém bökött és folytatta – s immár te is közénk tartozol…

- De miért pont én?

- Hogy miért te?! Mert meguntam a magányt. De most elég, ha észben tartod a legfontosabb szabályokat. Először is, sose hivalkodj képességeiddel…

- Milyen képességeimmel? - vágtam közbe kérdőn.

- Ha még nem vetted volna észre, az érzékeid kiélesednek, az erőd megnő… De ne szakíts félbe, mert szorít az idő. A második s legfontosabb szabály, hogy soha ne menj ki nappal.

Némán emésztettem az információkat mikor hirtelen talpra állított s így szólt:

- Nem kell szakítanod eddigi életeddel, csupán kevesebb vért fogunk inni, hogy ne tűnjön fel.

- Fogunk? Hogy érted, hogy fogunk? - szegeztem neki a kérdést várva a választ.

- Nekem köszönheted az erődet – kezdte -  szóval veled maradok.

- Hát legyen, ha nincs más választásom, várj meg a birtokomon. Még el kell intéznem valamit.

Megérkezve a Hudson birtokra Jonas a néger szolga fogadott. Kikötötte a lovam, s közölte, hogy az úr már vár reám. Besiettem a házba, fel az előcsarnok hatalmas márványlépcsőn, balra indultam  a dolgozószoba felé, ám ekkor zongoraszó hangzott a szalon felől. Egy pillanatra elbódított  a lágy zeneszó és az a  megmagyarázhatatlan édes illat, amit éreztem.

- Ugye milyen szépen játszik, Thomas? - kérdezte egy érdes hang a hátam mögül, s megfordulva Mr. Hudson terjedelmes alakját pillantottam meg.

- Elnézését kérem Mr. Hudson, hogy megvárakoztattam, de akaratom ellenére…

- Semmi gond. gyere, igyunk meg egy italt és beszéljünk, mint férfi a férfival.

Leültetett egy magas támlájú bőr karosszékbe, s a bárpulthoz lépve mindkettőnknek töltött egy pohár whiskyt majd helyet foglalt mahagóni íróasztala mögött. Kortyoltam egy nagyot a nemes nedűből, ám ekkor hirtelen hányinger fogott el. Nem tudtam mire vélni, s igyekeztem legyűrni ezt az érzést.

- Uram! Azért jöttem, hogy… - Kezdtem magabiztosan.

- Hogy megkérd a lányom kezét! - meglepett arcom látva folytatta. - Mi másért jöhet egy korod béli ifjú… - majd széles mosollyal arcán ezt mondta:

- Örömmel adom hozzád a lányom, menj hát s kérd meg a kezét, én örömmel adom áldásom.

Mosolyogva ráztam meg felém nyújtott kezét, s szinte futva indultam a szalonban zongorázó Elisabeth felé. Az ajtó előtt meglassítottam lépteim. S halkan léptem be, hogy ne zavarjam meg játékát, annyira szépen játszott. Hallgatva ezt a fenséges zenét, újra megéreztem azt a mennyei illatot, s ekkor belém hasított a felismerés: Elisabeth vérének illatát érzem…

Elszörnyedtem, s erőt vettem magamon, mert szépsége olyannyira lenyűgözött, hogy nem lett volna szívem kárt tenni benne.

- Ma még gyönyörűbb, mint általában – bókoltam végignézve fűzőbe bújtatott alakján. A játékot nem hagyta abba, úgy válaszolt.

- Thomas, apám már várja, ne várakoztassa meg – mosolygott rám – valami fontos dologról akar önnel beszélni.

- Tőle jövök… Ó Lisa, hozzám jönne feleségül? - térdeltem le elé nagymamám gyűrűjével kezemben.

- Igen. Boldogan. Nincs más, mire jobban vágynék. - Azzal magához húzott, csókot lehelt jéghideg ajkaimra, majd karjait mellkasom köré fonva vállamra hajtotta fejét.

Vörös hajából áradó illata egészen elvette az eszem. Hatalmas önfegyelemre volt szükségem, nehogy bántsam. Kibontakozva öleléséből ismét megcsókoltam, s kitűztük az esküvőt december tizenhetedikére.

Hazafelé tartottam, mikor szomjúságom végleg eluralta elmém. A következő dolog, amire emlékszem, hogy párnáim között pihegem, és Damien vigyorogva tartja vértől csöpögő ruháimat…

Percekig nem tudtam megszólalni, olyan homályos volt minden. Arra emlékeztem, hogy elindultam Lisáéktól haza, de ezek után csak sötétség…

- Mi történt? - Kérdeztem, miközben igyekeztem megszabadulni az arcomra száradt vértől.

- Semmiség - válaszolta vigyorogva Damien, - csupán engedtél az új testi szükségleteidnek. Vérre volt szükséged.

- És ez  most már mindig így lesz, igaz? - Kérdeztem aggódva.

- Nem kell pánikolni, nem annyira rossz, mint elsőre tűnik. Idővel mérséklődik a vérszomjad. Azt hiszem ez elviselhető ár a hatalomért, amit kaptál.

- Most hagyj magamra, kérlek. Magányra vágyom.

Némán bólintott és elment. A szobában kongó üresség támadt, s én egyedül maradtam. Tudtam, hogy igaza volt, de valahol legbelül mégis úgy éreztem, nem helyes.  Megfordult a fejemben hogy talán örökre bezárkózom, és nem megyek többé emberek közé. Órákig tanakodtam, s végül mégis elvetettem ezt az ötletet. Nem tehetem meg Lisával, hogy épp most, az esküvő előtt hagyjam el. Bele betegedne. Nem is beszélve arról, hogy valóban szeretem, nem csupán atyám kérésének teszek eleget, bár érzelmeimről Lisán kívül senkinek nem beszéltem…

Gondolatmenetem halk kopogtatás zavarta meg.

- Szabad. - Nyögtem szomjúságtól rekedt hangon.

- Összeszedted végre magad, Tom?! - Kérdezte az ajtón belépő Damien.

- Azt hiszem, - kezdtem tétován – de rengeteg kérdésem van…

- Válaszolok, de csak később. Édesanyád meghívta vacsorára Hudsonékat. Ne várakoztasd meg őket. - Ezzel indulni készült, de visszafordult, - mellesleg a szüleid úgy tartják, hogy spanyolt és irodalmat tanítottam neked a Pennsylvania egyetemen..

- Mond meg kérlek, hogy máris megyek… - azzal kikászálódtam ágyamból. Fehér inget és tengerészkék zakót húztam, majd az ebédlő felé indultam. Félúton jártam mikor kiáltásokat hallottam, aztán néma csend lett. Futva tettem meg az utolsó métereket, s az étkező ajtajában megdermedve álltam meg.

Vérfagyasztó látvány tárult elém. A falakat vér borította. Az én és Lisa szülei holtan feküdtek szanaszét a szobában. Damien az asztalnál ült, Elisabeth az ölében és az ajkai a lány nyakára tapadtak. Vérszívás közben felnézett, pillantásunk találkozott. A következő pillanatban hihetetlen dolog történt… A szoba ismét régi pompájában tündökölt. Szüleim és vendégeink beszélgetve vártak rám.

- Mi történt Tom? - Siettette hőn szeretett Lisám, - oly fehér vagy, akár szellemet láttál volna…

- Talán így volt… - válaszoltam Damienre pillantva, ki sejtelmesen mosolygott.

- Badarság! - Vágott közbe Mr. Hudson. - Szellemek nem léteznek..

- Valóban így gondolja? - Néztem rá kérdőn.

- Igen, meggyőződésem. S ki mást állít annak túl élénk a fantáziája. - Mondta ellentmondást nem tűrő hangon.

- Talán igaza van, s csak a képzeletem játszott velem. - Válaszoltam beletörődve.

Anyám látva, hogy a helyzet kezd ellenségessé és komorrá válni, így szólt:

- Most, hogy Thomas is megérkezett, kezdjünk hozzá a fenséges vacsorának.

A vacsorát csendesen a többieket figyelve költöttem el. Atyám és Mr. Hudson politizáltak. Anyám és Mrs. Hudson a legfrissebb pletykákat vitatták meg, Damien pedig valami vidám történetet mesélt Lisának franciául.

- Di Pazzo úr, hogy lehetséges, hogy ön ennyi nyelven beszél? - Kérdezte anyám.

- Leszögezném, hogy elsősorban, mint utazó tekintek magamra – kezdte magyarázatát, kortyolt egyet vörös borából, majd folytatta, - mielőtt az egyetemen kezdtem volna tanítani, rengeteg helyen jártam a világban Afrikától Kínáig..

- Mi motiválta, hogy ekkora utakat tegyen meg? - Kérdezte apám kíváncsian.

- Atyám, Salvador di Pazzo, felfedezőként jött az Új Világba. Minden vágya az volt, hogy minél többet megismerhessen a világból. Floridától nem messze értünk partot. Nem sokkal később indiánokkal találkoztunk. Kezdetben barátságosak voltak, de idővel valamiért megváltoztak… Ránk támadtak, a csapatunk nagy részét lemészárolták. Engem és a szüleimet elfogtak és a falujukba hurcoltak. Cölöpökhöz kötöztek minket, majd két harcos apámhoz lépett, szembeköpte és átvágta a torkát. Ezután anyám következett. És én üvöltve néztem végig, ahogy mind több és több vér ömlik ki a torkukon ejtett jókora sebből, mígnem szemükben lassan kihunyt a fény..

Mindenki megkövülve várta a folytatást, azonban Damien itt abbahagyta a történetét.  A súlyos csendet végül Lisa törte meg.

- Kedves Damien, folytatná a történetét? - Kezdte pirulva – Igazán érdekelne, szerintem mindnyájunkat, hogy mi is történt ezután.

Spanyol barátom halvány mosollyal arcán bólintott. Felemelte borral teli kristálypoharát, kortyolt a nedűből, ízlelgetve azt pár pillanatig, majd ott folytatta ahol abbahagyta.

- Valami megmagyarázhatatlan okból engem megkíméltek. Ekkor azonban az átélt traumától eszméletem vesztettem.  Mikor magamhoz tértem, kezeim már nem voltak összekötve. Körülpillantottam, de az indiánok eltűntek…