Csiki Történetei

Amikor először hallottam meg, hogy idén ezt a darabot fogja színpadra vinni a Rockszínpad, bevallom őszintén, megijedtem. Nemcsak azért, mert két éve a Grease nem volt éppen a toppon, hanem azért is, mert ez a darab a szívem csücske, afféle etalon számomra. Aztán sorban jöttek a spoilerek, bármennyire is próbáltam elkerülni őket. S egészen a kezdésig szkeptikusan álltam az előadáshoz. Viszont mindez megváltozott abban a pillanatban, hogy felcsendültek az első dallamok. A kezemen borsókázni kezdett a bőr, a hangulat magával ragadott, s tudtam most már nincs megállás, jó lesz ez.

Idén valahogy a főszereplők kiválasztása is jól sikerült. Uzsi, mint Jézus valami eszméletlent alkotott, de ez nem is meglepő, van tehetsége a színészethez, ezt bebizonyította már egyszer-kétszer. A Júdást és Máriát játszó Tihanyi Dánielt és Simon Orsolyát még nem volt szerencsém ezelőtt hallani és látni, de az biztos, hogy tetszett, amit alkottak. S azt hiszem Orsolya hangja megérte azt a „tengernyi sok pénzt”, mert hűs balzsamként hatott megfáradt lelkünkre. Minden szereplőre nem térnék ki név szerint, mert akkor itt lennék napestig. Jók voltak egytől-egyik, csupán kisebb hiányosságokat véltem felfedezni, de ezek betudhatók a lámpaláznak, s hiszem hogy még pár előadás és levetkőzik magukról.

A tánckaron látszott, hogy élvezik is amit csinálnák, ami azért megdobja az élményt. A koreográfia jó volt, viszont voltak zavaró részei is a dolognak, az egyik ilyen, hogy egyik másik ember mozdulataiban nem éreztem az erőt, ez főleg Jézus elfogásánál játszódó tömegjelenetet éreztem kissé erőtlennek néhol. A másik „gond”, ami ki tud zökkenteni a hangulatból, amikor észreveszi az ember, hogy a háttérből szól a kórus (akik megjegyzem nagyon ott voltak a szeren a zenekarral együtt), viszont a tömegnek csukva van a szája, pedig elvileg őket kellene hallanunk… Főpapokból is lehetett volna több, ha már többször több helyen elhangzott, hogy több mint száz szereplős immár a társulat.

Érdekes ötletnek tartom a pizzát, mint kenyeret. Ezt még a 2012-es Live Arena Tour-on sem merték meglépni, de hát Ellen DeGeneres után, miért ne. (Aki nem tudná ez volt az idei Oscar gála nagy poénja.) Ezután jött egy újabb fontos pontja a történetnek, Júdás halála. Bármennyire is próbálom emészteni ezt a pisztolyos dolgot valahogy nem tudom megszokni. Hiába volt jól kitalálva a vér fröccsenésével a monitoron, szerintem ez akkor se volt az igazi. Egy jó kis akasztás szerintem hatásosabb lett volna, de hát ez van… Az ostorozásnál is egy kicsit kevés erőt éreztem, s a kivetítőn mutatott vizualizáció kicsit jobban szinkronban lehetett volna a csapásokkal.

Ezektől az apróbb hibáktól eltekintve jól szórakoztam, s biztosnak tartom, hogy még jó párszor megnézem majd a színdarabot, viszont arra nagyon kíváncsi lennék, hogyan is fogják tudni ezt kisszínpadra átcsinálni.

Még egyszer szeretnék gratulálni a társulatnak a fantasztikus előadáshoz s kívánok a jövőben is rengeteg sikert.

 

Három hét telt el az utolsó Mementó-kezelés óta. Csak erre tudtam gondolni, miközben végigsiettem az ágyak között a kórterem végébe a szüleimhez. Augustus Pye, a gyógyítójuk épp felmérte az állapotukat.

- Hogy érzik magukat ma, Alice? – hallottam Augustus hangját miközben megtettem az utolsó métereket.

- Köszönöm kérdését, jól vagyunk. – válaszolt neki egy eddig ismeretlen hang, az édesanyám. – Igaz Frank?

- Ahogy mondod, sose voltam jobban.

- Anya! Apa! Hát sikeres volt a kezelés. Nem is tudjátok mennyire örülök, hogy végre hallhatom a hangotok.

- Drága kisfiam… - szólalt meg anyám, majd észrevette a kezemben tartott csomag Drubli Legjobb Fúvógumiját s szeme hirtelen üvegessé vált. Kivett egyet a kezemből, kicsomagolta, szájába tömte, majd a csomagolást összegyűrve a kezembe nyomta s visszacsoszogott az ágyához.

- Épp erről szerettem volna önnel beszélni, Mr Longbottom. – fordult felém Pye. – A kezelés elég jól halad, de még mindig vannak ilyen vakfoltok… Sajnos nem sikerült rájönnünk, hogy mi okozhatja. Csupán azt tudjuk, hogy ha valami olyan dologgal érintkeznek, ami emlékezteti őket az előző állapotukra, akkor visszaesnek sajnos…

- Nem lehet, hogy csak egy kis levegőváltozásra lenne szükségük? – néztem rá reménykedve. –Talán hazavihetném őket a nagymamám házába…

- Szó sem lehet róla! – vágott közbe hirtelen. – Az a lehető legrosszabb hatást válthatná ki. Akár teljes visszaesést és akkor hónapok munkája menne a levesbe. Sajnálom Mr Longbottom, de egyelőre meghatározatlan ideig maradniuk kell.

            Elhallgattam, de magamban már tudtam, hogy valahogy ki kell őket juttatnom az intézetből. Látszólag beletörődtem a gyógyító szavaiba, majd mikor magunkra hagyott minket, a karácsonyi előkészületekről beszélgettem a szüleimmel.

- Karácsonykor ismét meglátogatlak majd titeket, s szeretném magammal hozni a menyasszonyomat is, Hannah-t. – közöltem velük a hírt. – Szeretném, ha megismernétek mielőtt elveszem.

- Az én kicsi fiam megnősül és családot alapít! El se hiszem… - ölelt magához anyám, aki ismét egész normálisan viselkedett – bár ezt a kifejezést sosem szerettem.

- Büszke vagyok rád fiam! – mosolygott apám.

Elbúcsúztam szüleimtől és hazaindultam. Azonban egész úton az járt a fejemben, hogy hozom majd ki a szüleimet az intézetből. Belépve a Foltozott Üst feletti ideiglenes lakásunkba, kellemes mézeskalács illat fogadott. Hannah a konyhában sürgött forgott, mikor odaléptem hozzá s megölelve megcsókoltam.

- Mi újság a szüleiddel? –kérdezte érdeklődve. – Amúgy érkezett egy bagoly McGalagonytól, amiben szól, hogy páran a régi évfolyamunkból a Roxfortban töltik a karácsonyt. Persze tudom, hogy mi már elterveztük azt a nyaralást a Kanári szigetekre, de benézhetnénk a suliba is… Ezer éve nem láttam Harryéket.

- Aha, beugorhatunk pár napra, mielőtt elutazunk… - válaszoltam gépiesen, miközben lelki szemeim előtt már kirajzolódott, amint Harry köpenye alatt szöktetem ki a szüleimet a Szent Mungóból… - Az a néhány nap már nem oszt nem szoroz. Amúgy is meg kellene néznem a mandragóráimat. McGalagonnyal is szeretném megbeszélni, hogy az esküvő után te is beköltözhess a kastélyba.

- Igen az jó lenne, de mi lesz a kocsmával? – nézett rám kétkedve.

- Mi lenne? Tom jó kezekben tartja majd. Egyébként is említette nekem a napokban, hogy szívesen megvenné a részedet, ha úgy döntenél, hogy velem jössz a Roxfortba. – egy pillanatra haboztam. – Persze, ha nem akarsz, én is hajlandó vagyok otthagyni az iskolát. Majd nyitok egy gyógynövény szaküzletet az Abszol úton.

- Ez kedves lenne tőled, de én már megbeszéltem Tommal… - rám mosolygott miközben folytatta. – Csak kíváncsi voltam a reakciódra. Sőt! McGalagony is beleegyezett és felajánlotta, hogy nekem adja a konyhafőnöknői állást az iskolában.

            Szinte el sem akartam hinni, amikor két nappal később már a Kóbor Grimbuszon zötykölődtünk Roxfort felé a bőröndjeinkkel együtt. Mikor kiszálltunk a buszból, Hagrid fogadott minket a szárnyas vadkanokkal díszített kapuk előtt. Csomagjainkat felrakta egy thesztrálok húzta kocsira, majd felszálltunk mi is, s elindultunk a kastély felé.

- Mindig is tudtam, hogy több van benned Neville, mint amit az elején mutattál. – szólalt meg Hagrid, - Annyira jó látni, hogy megtaláltad a párod… S ahogy hallottam, a szüleid is kezdenek felépülni.

- Igen, a minap voltam bent náluk, s úgy néz ki lassan haza is jöhetnek. – válaszoltam tétován.

- Nem is mondtad! – szállt be a beszélgetésbe Hannah is. – Ez csodálatos hír…

- Valóban. Meglepetésnek szántam karácsonyra. – öleltem magamhoz.

- Én mamlasz… - dörmögte Hagrid. – Most miattam oda meglepetés.

- Ugyan! Ne emészd magad. – nyugtattam. – A fő, hogy itt lehetnek majd.

Másnap reggel McGalagony hívatta Hannah-t, hogy körbevezethesse leendő munkahelyén, a konyhán. Én lustálkodtam, s közben tervezgettem, mit is kezdek majd a köpennyel, ha Harry odaadja… Már az is megfordult a fejemben, hogy ellopom, ha nem adná.

Ebéd után beugrottam a könyvtárba szerválni egy kis olvasnivalót, s az egyik polc mögül megláttam Ginnyt. Felvillanyozott a gondolat, hogy ilyen hamar megjöttek Harryék is. Nem gondoltam volna, hogy egy teljes héttel karácsony előtt megjönnek. Sebaj! Még tökéletes is. Így legalább már a szentestét itt tölthetik anyuék. Egy könnycsepp tolult a szemem sarkába, s mivel nem akartam Ginnynek magyarázkodni, esetleg lebuktatni magam, úgy döntöttem, hogy inkább elsompolygom köszönés nélkül… Tudom, bunkó dolog volt, de nem kockáztathattam.

A klubhelyiség felé vettem az irányt, s láss csodát, ismerős hangok szűrődtek fülembe a lépcsőforduló mögül.

- Jelszó? – szólalt meg a Kövér Dáma.

- Hááát… Öh, azt sajnos nem tudjuk. – bökte ki végül Harry.

- Ha nincs jelszó, nincs bejárás! – válaszolta szigorúan a Dáma.

- Dáma, kérem! Hisz mi vagyunk azok, Harry és Ron! – próbálkoztak Harryék kétségbeesve.

- Tőlem akár Merlin is lehettek Nikolasz Flammel társaságában, akkor se mehettek be jelszó nélkül.

- Ezüst Varangy! – szólaltam meg hirtelen a hátuk mögött – felhasználva tanári jelszavam, mely minden jelszót feloldott Roxfort egész területén.

- Neville! Nem is tudod mennyire örülünk most neked… De hogy-hogy itt vagy? – kérdezte Harry, miközben bemásztunk a klubhelyiségbe. – Azt hittem az ünnepekre elutaztok Hannah-val…

-  Aha, úgy volt. Már össze is csomagoltam, csak beszélni szerettem volna veled, Harry. – nézetem rám sejtelmesen.

- Igen? Miről lenne szó?

- Ne itt! Nem szeretném, hogy mindenki hallja.

- Oké, gyere föl a régi szobánkba. – mondta, miközben elindultunk az ismerős csigalépcső felé. Azon tűnődtem végül hogyan is kezdjek neki, végül a közepébe vágtam.

- Kölcsön szeretném kérni a Láthatatlanná tevő köpenyed! – szegeztem neki a kérést, amint becsukta mögöttünk az ajtót.

- Hogy mi? – nézett rám értetlenül. – Minek az neked Neville? Csak nem valami rosszban sántikálsz? – vigyorogott rám.

- Hááát. –kezdtem habozva. – Anyámék a Szent Mungóban vannak már jó ideje. S most, annyi év kezelése után felcsillant a remény, hogy vissza lehetne hozni a tudatukat. Úgy gondolom, hogy egy kis környezetváltozás jót tenne nekik, de a Mungóbeli dolgozók nem akarják megengedni, hogy kihozzam őket… - próbáltam elfojtani feltörni készülő könnyeim, majd folytattam. – Úgy gondoltam a te köpenyed alatt besurranhatnék és kihozhatnám őket.

- Nem is tudom Neville… Nem illegális ez csöppet? – nézett rám érdeklődve. – S te épp egy aurorral beszéled meg, hogyan akarsz betörni egy közintézménybe?

- Látom hiba volt hozzád fordulni. Azt hittem segítesz egy régi barátnak, de azt hiszem tévedtem. – könnyes szemmel indultam az ajtó felé, mikor utána szóltam.

- Várj Neville! – kotorászni kezdett az utazóládájában, s rövid kutakodás után meg is találta amit keresett. – Boldog Karácsonyt! Nekem már nem igazán van rá szükségem a hivatalban. Csak aztán úgy vigyázz rá, mint a szemed világára. Ezt még apám hagyta rám, és nem sok ilyen van a világon…

- Köszönöm Harry! – borultam a nyakába, – Nem is tudod mennyire boldog vagyok… Rohanok is, hogy minél előbb megejthessem a „látogatást”.

Szobánkban magamhoz vettem vadonatúj Nimbusz 2000-esem, belecsavartam a láthatatlanná tevő köpenybe. Hagytam egy rövid üzenetet az én Hannámnak:

Baglyot kaptam a Szent Mungóból. Elmentem a szüleimért. Holnap jövünk. Szeretlek:

Neville

Tudtam, ez megnyugtatja majd. Így hát megvártam míg besötétedik, aztán felsiettem a legmagasabb toronyhoz – a csillagvizsgálóhoz. Mikor felértem, megdöbbentő látvány fogadott. A párkány mellett Malfoyt és Hermionét pillantottam meg, egymás karjaiban.

- Longbottom? – nézett rám Draco dühös, de mégis kétségbeesett pillantással.

- Nem láttam semmit… - böktem ki végül közönbösen, mert most fontosabb dolgom akadt.

Magamra terítettem a köpenyt és – Malfoyékat faképnél hagyva – seprűmön lovagolva kilőttem London felé, mint egy ágyúgolyó. Szédítő sebességgel száguldottam, de tudtam, minden perc számít. Míg elértem a fővárost az éj leple tökéletesen elrejtett a kíváncsi szemek elől, azonban London határában már biztos, ami biztos álcázó bűbájt alkalmaztam – elsuttogva egy saját varázsigét „Invisiblum totalum” – nehogy valaki felfedezhessen. Egy az ispotállyal szomszédos épület tetején szálltam le, nem mertem megkockáztatni, hogy a főbejárat előtt szálljak le az utcán, nehogy valaki észrevegyen.

- Diminuto! - suttogtam, s makett méretűre zsugorodott seprűmet zsebre vágva elindultam a tetőről levezető csapóajtóhoz, mely természetesen zárva volt. – Alohomora! – szegeztem pálcám a zárra, s az út máris szabad volt és én futni kezdtem le a lépcsőn, hogy köpenyem szinte lobogott mögöttem.

Kilépve az utcára megpillantottam az ismerős áruházat, mely még mindig inkább taszította a vevőket, mintsem vonzotta: koszos kirakataiban csupán néhány félrecsúszott parókájú, ütött-kopott baba állt, ezer éve divatjamúlt ruhában. A porlepte bejáraton nagybetűs tábla évtizedek óta: Felújítás miatt zárva.

Odaléptem az egyik kirakathoz, még mindig a láthatatlanná tevő köpeny alatt. Bár magam sem hittem, hogy működhet, de pálcám halkan az üvegre szegeztem, s így suttogtam:

- Alohomora! – előre léptem, s legnagyobb megdöbbenésemre az üveg nem állta utam, s a következő pillanatban már ott álltam az ütött-kopott széksorok között. Elhaladtam az informá-

ciós pult mellett, s elégedetten konstatáltam, hogy Dilys Derwent békésen szunyókál.

Lopakodva indultam meg a lépcsőház felé, s meg sem álltam, míg fel nem értem a 4. emeletre. Csendesen benyitottam az ajtón, melyen tábla hirdette:

Zárt osztály – Krónikus rontások és bűbájok

Felelős gyógyító: AUGUSTUS PYE

Gyógyítóinas: Mnemosyne Hopkins

Keresztülsétáltam az ágyak között, melyeken egyesek horkolva, mások haláli csendben aludták az álmukat. Megálltam a terem végében lévő két szomszédos ágy mellett, s halkan ébresztgetni kezdtem a szüleimet.

- Anya. Apa. – suttogtam. – Ébredjetek!

- Mi történt? – nézett rám anyám réveteg tekintettel. – Ki az?

- Én vagyok az, Neville! Azért jöttem, hogy elvigyelek titeket magammal a Roxfortba! – hadartam. – De sietnünk kell, mielőtt felébresztünk mást is.

Habozás nélkül magukra húzták hálóköntösüket, majd közel vontam őket magamhoz s magunkra terítettem a láthatatlanná tevő köpenyt. Szép csendben, minden probléma nélkül leértünk a földszintre, s már épp a kijárat felé lépkedtünk, amikor beütött a baj. Anyám megpillantott egy eldobott Drubli Legjobb Fúvógumija csomagolópapírt a széksorok között, s üveges szemmel elindult feléje. Ezzel egy időben jó pár széket feldöntött. Még mielőtt felocsúdhattam volna, éktelen kiabálás hangzott fel a hátam mögül.

-RABLÓK! TOLVAJOK! HARAMIÁK! – Derwent gyógyító portréja szinte megállás és levegővétel nélkül ordibált.

            Ezzel a menekülés utolsó reménye is elillant. Szüleimre néztem, s ekkor megértettem Pye gyógyító miért nem javasolta számukra az intézet elhagyását. Édesapám a székeket állította vissza a helyükre, míg anyám ködös tekintettel csoszogott oda hozzám, hogy kezembe nyomjon egy újabb rágógumi-papír galacsint. Rámosolyogtam miközben elvettem tőle az apró papírgolyót, azonban szemem sarkából patakokban csorogtak a könnyeim.

Mire magamhoz tértem, már Pye gyógyító irodájában ültem egy széken, kezemben gőzölgő csésze tea – amiről egyáltalán nem tudtam, hogy került oda – s kábultan néztem a velem szemben ülő Augusztusra.

- Mr. Longbottom… Szólíthatom Neville-nek? – nézett rám kérdőn, s mikor én kábultan bólintottam, folytatta. – Szóval Neville. Mivel első alkalommal történt ilyen „incidens”, ön pedig tiszteletben álló professzor a Roxfortban, nem emelek panaszt.

- Panaszt? – kérdeztem, miközben próbáltam az arcára fókuszálni, azonban egyre csak szüleim homályos tekintetét láttam magam előtt.

- Ön mégis minek nevezné, a mai eseményt, amikor is két bentlakó beteget próbált kicsempészni intézetünkből? – nagyot sóhajtott. – Tudom én, hogy nehéz önnek, de ez nem börtön. Mi itt elsősorban a betegeink jólétét tartjuk szem előtt, s nemhiába mondtam, hogy jelenleg nem tanácsolom, hogy hazavigye a szüleit. Én átérzem…

- Ugyan dehogy érzi! – vágtam közbe. – Nem érezheti! Nem tudja, milyen szülők nélkül felnőni, akik nem lehetnek önnel, csak látni, ahogy tengetik mindennapjaikat egy kórteremben ahova Voldemort csatlósai jutatták őket… - nem tudtam befejezni, mert könnyeim ajkamra forrasztották a szót.

- Seprűn érkezett, igaz? – kérdezte bár meg sem várva a választ rászegezte pálcáját egy pennára. – Transportus! – kérdő tekintetemet látva még hozzátette, - Úgy látom nincs abban az állapotban, hogy hazarepüljön a Roxfortba.

- A szüleimtől azért elköszönhetek? – néztem rá még mindig könnyes szemmel.

- Attól tartok már lefektette őket Mnemosyne. – oldandó a szomorú pillanatot még hozzátette. – Viszont továbbra is bármikor meglátogathatja őket. S ha nem tévedek ez is az öné…

            Azzal kezembe nyomta a szépen összehajtogatott, selyemnél is selymesebb tapintású köpenyt és a zsupszkulcs-pennát, biccentett a következő pillanatban pedig már a szárnyas vadkanok alatt álltam a kastély parkjának kapujában. Komótosan felsétáltam az ismerős ösvényen az előcsarnokig, majd – a lépcsők és folyosók falát díszítő portrék álmos pislogásától és rosszalló fejcsóválásától kísérve – elértem egészen a szobánkig. Ledobtam talárom és becsúsztam Hannah mellé az ágyba.

- Máris megjöttetek? – fordult felém szinte még félálomban.

- Csak én… - szemem megint megtelt könnyel. – Anyáéknak maradniuk kellett a Szent Mungóban.

- Nem lesz semmi baj. – nyugtatott most már teljesen ébren. – Jó helyük van ott, s ha elég jól lesznek, majd kihozhatod őket.

Legbelül éreztem, hogy igaza van, s csak ennyit suttogtam „Szeretlek!” A következő pillanatban már az álmok földjén jártam kedvesem ölelő karjai között.

Húsz év telt el azóta, hogy szembenéztem Voldemorttal a tiltott rengetegben, s győztesen kerültem ki. Annyi minden történt azóta. S most oly sok évvel később ismét itt vagyok a Roxfortban. Ugyanabban a szobában alszom – ha csak pár napra is – amiben tanulmányaim alatt is aludtam. Egészen meglepett amikor Mcgalagony meghívott mindannyiunkat egy afféle nosztalgiázásra a karácsonyi szünetben.

Szinte semmi nem változott. Na jó, talán mégis, hisz most csodálatos feleségem Ginny itt fekszik mellettem. Oldalra pillantok, s meglepve konstatálom, hogy korábban kelt nálam. Kihűlt helyén csak egy rövidke üzenet fogad:

„Kimentünk a pályára egy kicsit játszani. Reggeli után gyere utánunk! Csók: Ginny”

Nagyot nyújtóztam, s már épp visszafordultam volna a másik oldalamra, amikor egy kósza napsugár a függöny redőin keresztül épp a szemembe sütött, s ezzel végképp meghiúsította minden a visszaalvásra tett kísérletemet.

Felöltöztem hát régi Griffendéles címerrel díszített taláromba s Tűzvillámommal kezemben leindultam a Nagyterembe harapni valamit. Szinte még le sem nyeltem az utolsó falatot, amikor már futottam is tovább az ismerős ösvényen a quidiccs pálya felé. Még félúton sem jártam, amikor nem bírtam tovább és a magasba emelkedtem seprűmön. Észvesztő sebességgel száguldottam a pálya felé, amikor észrevettem, hogy nem csak Ginny, Luna lányom és a fiúk repkednek a pálya fölött, hanem másik három alak is. Még inkább gyorsítottam és pár másodperc múlva már láttam is kik cikáznak még a lelátók között.

- Ron! Nem is tudtam, hogy már ti is megjöttetek! – szólaltam meg, amikor lelassítottam barátom mellett.

- Reggel érkeztünk meg, s összefutva Ginnyékkel, úgy döntöttünk lejövünk játszani egyet. A kicsomagolás ráér. – vigyorgott rám. – Mit szólsz egy négy-négy ellen menethez?

- Persze benne vagyok!

            Csapatokra oszlottunk. Luna, Ginny, Albus és jómagam mértük össze erőnket Ron, Rose és Hugó csapatával, akiket fiunk James erősített tovább. Előkerült a régi cikeszem, sőt még egy gurkót is elengedtünk, hogy érdekesebb legyen a meccs.

            Hosszú órákig játszottunk, amikor váratlanul megtörtént a baj. Luna miközben a gurkót próbálta eltalálni telibe kapta a cikeszem, amely ezer darabra törve zuhant a föld felé.

            Az első pillanatban bénultan bámultam, aztán utána vetettem magam és zuhanórepülésben száguldottam a cikeszem darabjai után. Szememet egészen elhomályosították a könnyek, hisz oly sok emlék kötött ehhez az apró arany labdához. Végül ujjaim ráfonódtak a két arany szárnyacskára, melyek spirális pályán zuhantak, s még épp időben húztam fel, akkor már szinte öntudatlanul a seprűmet.

- APA! Én nem… nem akartam! – hallatszott Luna csengő hangja a hátam mögül. Hallottam, hogy őt is a sírás fojtogatja, én mégis ráripakodtam.

- Jobban is vigyázhattál volna! Egyszerűen nem hiszem el, hogy milyen simán elpusztítottad életem egyik legfontosabb emlékét…

- Na de Harry! – próbált Ginny békíteni, - hisz csak egy gyerek… Veled is előfordulhatott volna…

Meg se vártam, hogy befejezze a mondanivalóját, visszapattantam söprűmre s elszáguldottam Roxmorts irányába. Útközben kis híján fellöktem az akkor érkező Hermióne-t, de ekkor erre nem tudtam gondolni. Az arcomba csapó jeges szél azt hiszem kissé kijózanított, s már meg is bántam, hogy úgy rákiabáltam a lányomra. Nem kellett volna. Bárkivel megeshetett volna.

Mire észbe kaptam, már elég közel voltam a faluhoz, hogy lássam a házak kéményéből gomolygó füstöt s az utcákon tolongó embereket, akik valószínűleg az utolsó bevásárláson jártak karácsony előtt. Úgy döntöttem beugrom egy vajsörre a Három seprűbe.

Leültem egy asztalhoz közel a kandallóhoz, hogy melegedni tudjak, amikor Madam Rosmertához tátott szájjal odalépett hozzám.

- Ezer éve nem láttalak Harry! – kezdte mosolyogva. – Hogy megy a sorod…?

- Kérem Madam Rosmerta, most egyáltalán nincs kedvem beszélgetni… - vágtam a szavába kurtán.

            Szegény elhallgatott egy pillanatra, majd látva szomorú ábrázatom máris elsietett és egy friss korsó vajsörrel tért vissza. Pénz után kezdtem kotorászni a zsebemben, amikor rájöttem, hogy egyáltalán nem hoztam…

- Ugyan Harry! Hagyd. A ház ajándéka! – mosolygott rám kedvesen.

            Ekkor nyílt az ajtó, s Ron lépett be rajta. Körbenézett a teremben, s már épp ment volna, amikor észrevett. Öles léptekkel haladt felém, majd lehuppant mellém egy székre.

- Mi a fene van veled? – kérdezte minden bevezető nélkül. – Szegény Luna-t úgy lehordtad!

- Tudom, és sajnálom…

- Ezt neki kellene elmondani, nem gondolod? – nézett rám komoran. – Madam Rosmerta! Kérhetnék én is egy Vajsört? – kiabált az időközben a söntésbe visszatérő asszonyság után.

- Persze szívecském, máris viszem!

- Ugye tudod, hogy a lányod még most is sír? Nagyon bántja a dolog…

- Nem akartam ennyire megbántani. Csak tudod… Nagy most rajtam a nyomás a Minisztériumban, meg ezek a rémálmok is amik mostanság gyötörnek. Sok ez így egyszerre…

- Milyen rémálmok? – kérdezte csodálkozva. – Nekem erről miért nem beszéltél eddig?

- Az utóbbi időben sokat álmodom arról az éjszakáról, amikor legyőztem Voldemortot. Akkor éjjel beszéltem Dumbledorral, s ő említette, hogy nem muszáj visszatérnem. S mostanság álmaimban sokszor eljátszom a gondolattal mi lett volna, ha így döntök és én is meghalok a Tiltott rengetegben?

- Eszedbe se jusson! – kiáltott rám Ron. – Van egy gyönyörű feleséged, aki szeret és három csodálatos gyermeketek. Sokkal sivárabb lenne ez a világ, ha akkor te is meghalsz…

- Igen, tudom. Mit gondolsz miért mondtam, hogy rémálmok? – néztem rá komoran. – De kérlek erről senkinek egy szót se.

- Úgy lesz, hisz ismersz. – mosolyodott el halványan.

Közben megittuk a vajsörünket. S felpattanva seprűnkre elindultunk vissza a kastélyba.  Azt hiszem ki is találtam, hogy mit veszek Ronnak karácsonyra. Szegény mindig panaszkodik a kéz alól vett Nimbusz 2001-esére. Úgy döntöttem amint visszaérünk, küldök is egy levelet a Kviddics a javából-ba, hogy még Szenteste előtt meg is jöjjön Ron új söprűje.

- Jelszó? – szólított meg minket a Kövér Dáma, amikor felértünk a klubhelyiséghez.

- Hááát… Öh, azt sajnos nem tudjuk. – böktem ki végül.

- Ha nincs jelszó, nincs bejárás! – válaszolta szigorúan.

- Dáma, kérem! Hisz mi vagyunk azok, Harry és Ron! – próbálkoztunk.

- Tőlem akár Merlin is lehettek Nikolasz Flammel társaságában, akkor se mehettek be jelszó nélkül.

- Karamellás puffancs! – hangzott fel egy ismerős hang a hátunk mögül.

- Neville! Nem is tudod mennyire örülünk most neked… De hogy-hogy itt vagy? – kérdeztem, miközben bemásztunk a klubhelyiségbe. – Azt hittem az ünnepekre elutaztok Hannah-val…

-  Aha, úgy volt. Már össze is csomagoltam, csak beszélni szerettem volna veled, Harry. – nézett rám sejtelmesen.

- Igen? Miről lenne szó?

- Ne itt! Nem szeretném, hogy mindenki hallja.

- Oké, gyere föl a régi szobánkba. – mondtam, miközben elindultam az ismerős csigalépcső felé. Útközben Hermione-t és Luna-t pillantottam meg egy asztal fölé görnyedni. Meg akartam mondani a lányomnak, hogy mennyire sajnálom, amit mondtam, de előbb Neville-el kell foglalkoznom.

- Kölcsön szeretném kérni a Láthatatlanná tevő köpenyed! – szegezte nekem a kérését, amint becsuktam magunk mögött az ajtót.

- Hogy mi? – néztem rá értetlenül. – Minek az neked Neville? Csak nem valami rosszban sántikálsz? – vigyorogtam rá.

- Hááát. –kezdte habozva. – Anyámék a Szent Mungóban vannak már jóideje. S most, annyi év kezelése után felcsillant a remény, hogy vissza lehetne hozni a tudatukat. Úgy gondolom, hogy egy kis környezetváltozás jót tenne nekik, de a Mungóbeli dolgozók nem akarják megengedni, hogy kihozzam őket… - próbálta elfojtani feltörni készülő könnyeit, majd folytatta. – Úgy gondoltam a te köpenyed alatt besurranhatnék és kihozhatnám őket.

- Nem is tudom Neville… Nem illegális ez csöppet? – néztem rá érdeklődve. – S te épp egy aurorral beszéled meg, hogyan akarsz betörni egy közintézménybe?

- Látom hiba volt hozzád fordulni. Azt hittem segítesz egy régi barátnak, de látom tévedtem. – könnyes szemmel indult az ajtó felé, mikor utána szóltam.

- Várj Neville! – kotorászni kezdtem a utazóládámban, s rövid kutakodás után meg is találtam apám régi köpenyét. – Boldog Karácsonyt! Nekem már nem igazán van rá szükségem a hivatalban. Csak aztán úgy vigyázz rá, mint a szemed világára. Ezt még apám hagyta rám, és nem sok ilyen van a világon…

- Köszönöm Harry! – borult a nyakamba, – Nem is tudod mennyire boldog vagyok… Rohanok is, hogy minél előbb megejthessem a „látogatást”.

Kirohant az ajtón, én pedig leültem egy asztalhoz és megírtam a megrendelésemet Ron seprűjéről. Már épp borítékoltam, amikor megnyikordult az ajtó, s könnyed léptek zaját hallottam a hátam mögül.

- Annyira sajnálom, apa! – suttogta a fülembe Luna, miközben hátulról átkarolta a nyakam.

- Ugyan. Én sajnálom, hogy úgy neked ugrottam. Semmi okom nem volt rá, hogy ennyire kiakadjak… - azzal csókot nyomtam arcára, s magamhoz öleltem.

- Hermione nénivel egész délután azon ügyködtünk, hogyan tudnánk kiengesztelni téged. S ezt sikerült elkészítenünk neked! – azzal átnyújtott egy apró csomagot. Kicsomagoltam, s egy apró arany karácsonyi gömb hullott a kezembe melyet két apró ezüstösen csillogó szárny díszített.

- Hát ez valami csodaszép! – mosolyogtam lányomra, s haragom utolsó morzsái is felszívódtak.

Volt még részünk pár meglepetésben az ünnepek alatt, de az már egy másik történet…

A szilvesztert már évek óta a barátaimmal töltöm. Az idei év több szempontból is különleges volt. A nagy csapat három tagja, köztük jómagam is sikeresen letettük az államvizsgát, s így immár hivatalosan is mérnökök lettünk. Eltökéltük, hogy a 20. század utolsó szilveszterét valami különleges helyen töltjük. Választásunk az alpesi St. Moritzra esett. Egy kis tízszemélyes mikrobusszal vágtunk neki az útnak. A „párok“- mert néha csak így hívtuk őket, kényelmesen elhelyezkedtek a buszban, Allen elvállalta, hogy levezeti az utat, Dora meg én pedig a navigálás feladatát.

A La Manche csatornát egy komppal szeltük át, majd Párizst érintve a francia – svájci határ felé vettük az irányt. Már esteledett amikor elértük Párizst a ragyogó fővárost.

-          Hű de szép! – adott hangot ámulatának Dora.

-          Valóban csodálatos – mondtam, bár legszívesebben azt mondtam volna: „A te szépségedet nem érheti el soha..“ De nem tehettem, ígyhát tovább bámultam ki az ablakon, szó nélkül...

Miközben a határon a vámolásra vártunk Allen mekocogtatta a vállam.

-          Tom, nem váltanál le? – Nagyot ásított. – Hosszú volt ez a nap és nem tudom meddig bírom még..

-          Persze, szívesen. – Mondtam, s már szálltam is ki a kocsiból. Így hát a határőr már az én ablakomon kopogtatott:

-          Jó estét monsieur! A papírokat s´il vous plait.

Átadtam az összegyűjtött útleveinket s vártam amíg átnézi őket . Zseblámpájával bevílátított a kocsiba, majd hozzám fordult:

-          Hová tartnak? – Kérdezte érdeklődve.

-          St. Moritzba – válaszoltam, - ott ünnepeljük majd az új évet.

-          Bon voyage! – Mondta, azzal visszaadta az iratainkat. – Au revoir.

Gázt adtam és továbbhajtottam, az éjszakába. Eloltottam az utastérben a lámpákat, legalább ők aludjanak. Bekapcsoltam a rádiót és halkan zenét hallgattam. Kissvártatva ara lettem figyelmes, hogy Dora álmában mintha hozzámbujt volna. Allen ott ült a másik oldalán, de ő mégis az én vállamra hajtotta fejét. Ez melegséggel töltötte el a szívem, s egy mosollyal arcomon vezettem tovább a sűrű sötétségbe, melyet csak a reflektorunk vakító fénye hasított át. Hajnalodott már mire megláttam St. Moritz pislákoló fényeit. A város határában lehúzodtam és ügyelve arra, hogy Dorát ne ébresszem fel, Allen vállát bökdöstem.

                                                                                                              

 

 

 

-          Mi van? – Riadt fel hirtelen.

-          Megérkeztünk, - kedztem, - de nem tudom merre van a ház.

-          Menj egyenest és az első kereszteződésnél balra.. – ásított egy jókárát és folytatta, aztán egyenesen a város határáig, ott fordulj jobbra és fel  a hegyre. Biztosan meglátod majd a házat.

Pár perccel később, amikor leállítottam a kocsit a ház előtt, Allen nyomba kipattan és a friss havon futva indult a bejárat irányába.

-          Dora.. – ébresztgettem halkan, - megérkeztünk.

Álmából ébredve, még laposkat pislogva kászálódott ki a kocsiból és hátrament a többiekhez, kipakolni.

-          Hadd segítsek, - léptem oda hozzá, s miközben hátamra dobtam a zsákom, kikaptam kezéből hatalmas kofferét.

-          Ne! Nem kell! – Kezdte mérgelődve, majd egy kedves mosoly kíséretében megadta magát. – Köszönöm.

Becipeltem bőröndjét, majd csatlakoztam Allenhez, aki épp a tulajjal tárgyalt:

-          Szóval, az emeleten 4 darab két ágyas szoba, míg itt a földszinten a konyha, az étkező és még egy kétágyas van?

-          Igen. – Helyeselt a kopaszodó öregúr, mosolyogva bár, de látszott rajta, hogy legszívesebben az igazak álmát aludná.

-           Köszönünk mindent. – Mondta Allen, majd kezét nyújtotta s a bejárat felé terelte a ház urát. Miután becsuktuk az ajtót, elgondolkodva egymásra néztünk és ujjainkon számolni kezdtük:

-          Simon és Kate, Greg és Joan, Andrew Cameronnal...  Allen elgondolkodott egy pillanatra, - Gabe és Bella. Az négy szoba.

-          Hárman maradtunk, - kezdtem vigyorogva, Dorával..

-          Ha – ha – ha, -  csndedült föl Dora édes hangja a lépcsőfordulóból. – Ne is álmodozz. Már begbeszéltem Belláékkal.

-          Oké, akkor ezt a problémát is sikeresen megoldottuk. – mondta Allen vigyorogva.

Miután kényelmesen berendezkedtünk, Andrew felvetette, hogy kimehetnénk sétálni és megcsodálni a csodás tájat.

Menjetek elő – mondtam, mikor már mind bejáratnál topogtak. – Nekünk Allennel még van egy kis dolgunk..

 

 

 

 

-          Igen? – kérdezte meglepetten.

-          Ja! – böktem oldalba.

-          Mi a fenét tervezel? – Kérdezte, mikor a többiek már elmentek.

-          Karácsonyfát kéne állítanunk..

-          Minek? – Kérdezte, majd vigyorogva folytatta, - csak nem Dorának akarsz imponálni?

-          Számít ez? – Kédeztem fülig vörösödve. – Tudod jól, hogy érzek iránta..

-          Akkkormiért nemszegezed neki a kérdést?

-          Nem is tudom.. – tűnődtem el egy pillanatra. – Túl kedves ő a számomra, hogy elveszítsem.. Te is tudod, hogy ha nemet mondana már semmi nem lesz a régi.

-          Hát te hülye vagy.. – boxolt a vállamba, s miközben az arcom eltorzult egy pilanatra a váratlanul karomba nyilaló fájdalomtól folytatta. – Hallgass rám, inkább azt bánd, hogy megpróbáltad, mint azt, hogy nyuszi voltál. Hisz te is tudod, hogy kedvel téged..

-          Tudod mit? Rászánom magam..- mondtam elszántan, - még mielőtt elindulunk haza megosztom vele az érzései.

-          Büszke vagyok rád! – Vigyorgott rám, miközben színpadiasan elmorzsolt egy könycseppet.

-          De most már menjünk Rómeó, mert így nem készülünk el soha...

 

Nyakunkba vettük a városkát s bekopogtunk mindenhová, hogy segítséget kérjünk a meglepetésemhez. Karácsony lévén sokan elküldtek minket melegebb éghajlatra, de még így is szép számmal akadtak, kik segítettek, s a ház pár óra alatt ünnepi köntösbe öltözött. Megköszöntük a helybeliek segítségét, majd egy – egy bögre forró csokival a kezünkben leültünk az étkező kandallója elé. A díszítéssel elégedetten vártuk a többieket elnyúlva a kényelmes süppedős fotelokban, csokinkat kortyolgatva, miközben a hasábokat nyaldosó tűz kellemes meleget árasztott.

-          Nincs kedved sakkozni Tom? – Fordult felém kisvártatva.

-          De, miért is ne? Hátha végre megtanultad a szabályokat.. – vigyorogtam rá.

-          Nem isvagyok olyan rossz. Sőt, gyakoroltam.. – vigyorodott el ő is.

Két órával később és 3 játszmával a hátunk mögött megállapítottam, hogy tényleg fejlődőképes a kölyök. Az első meccset még fölényesen susztermattal nyertem. El is szontyolodott kissé, s megzavart. Elbíztam magam s kis híján ez lett a vesztem. A második és harmadik menetet majdnem megnyerte, azonban az utolsó pillanatban mindkétszer sikerült patthelyzettel hárítanom. Épp a negyedik menet közepén tartottunk, amikor megjöttek a többiek.

-          Jó helyen járunk? – Dugta be a fejét Andrew az ajtón.

-          Persze! – vigyorogtam rá a futóval a kezemben. – úgy gondoltuk..

 

-          Ne szerénykedj Tom – szakított félbe Allen. – Az a te fejedből pattant ki.

-          Hát jó, - adtam meg magam, én találtam ki. ..

-          Jó ötlet volt – mosolygott rám Dora. Andy felemelt karja alá, mivel ahhoz túl alacsony volt, hogy a jól megtermelt fiú válla felett szólhasson, sokkal meghittebb így a ház.

-          Örülök, hogy tetszik, - válaszoltam, majd táblára már egyáltalán nem figyelve a léptem a vezéremmel. Ugyan levettem az egyik futóját, ezzel azonban kiszolgáltattam a királynőt. Bíztam benne, hogy leesik Alennek, miért is hozok ilyen áldozatot.

-          Sakk- matt! – Ugrott fel örvendezve Allen. Hát végre ez a nap is eljött...

-          Mára azt hiszem elég is volt, nem Allen? – Kérdeztem, s válaszra nem is várva elkezdtem elpakolnia bábukat. Dora behuppant mellém a kanapéra s elgondolkodva nézte a tűz árnyjátékát.

-          Kértek még egy csésze forró csokit? – Fordult vissza az ajtóból Allen.

-          De igen, az nagyon jól esne, - tért vissza a vlóságba elrévedéséből dora, - köszi..

-          Apropó, forró csoki, - néztem Dorára két huszárral a kezembne, Te nem is tudod, de kis híján lebuktunk, miközben a díszeket hoztuk..

-          Igen, - mosolyogtam rá, - épp abban a kis teázóban ültek. Az volt az egyetlen szerencsénk, hogy épp a szöszi pincérre figyeltetek. Csak Andy látott meg minket...Viszont ő tudod milyen – kacsintottam rá -mindig benne van a buliban.

Érdeklődve fürkészte az arcomat, mire folytattam.

-          Hát, mit ne mondjak igen hülyén festhettünk Allennel, amint megdermedve álltunk a kávézó előtt, díszeket és karácsonfaégőket cipelve..

Dorára pillantotta, hogy megtudjam minknt reagál, a az első pillanatben megrémítettem, mert érthetetlen szemekkel nézett rám. Aztán előtört belőle a nevetés. Kacagott és kacagott azon az édes csilingelő hangján. S én abban a pillanatban jóleső melegséget éreztem, s minden szorongásom a semmibe foszlott. Inenntől kezdve sokkal oldottabban folytatódott a beszélgetés, amit Allen szakított félbe, az indokolatlanul sokáig készült, tálcára pakolt gőzölgő italokkal.

Miközben csokiainkat kortyolgattuk rengeteg különböző téma felmerült közöttünk. Beszélgettünk filmekröl, a legfrisebb MTV-s topliskák-on át egészen a világhálón keringő hiedelemig a Milleniumi számítógépes összeomlásig. Erősen sötétedett már, mikor Allennek fura ötlete támadt.

-          Dora, nincs kedved egy sakkjátszmához ellnem?

-          Hisz tudod, hogy nem valami jó sakkozó vagyok – válaszolta pirulva.

-          Majd Tom segít neked..- vágta rá rögtön sejtelmesen.

-          Hát persze! – válaszoltam mosolyogva, mert már tudtam mi Allen célja. De azért

 

 

 

 

csipkelődve még hozátettem: - Az alaplépésekre még emlészel ugye?

-          Azért ne nézz  teljesen hülyének.. – nézett rám sértődötten, majd mikor látta, hogy bánt a megjegyzésem, elmosolyodott és a vállamba boxolt. Miközben sajgó karom dörzsölgettem, már én is nevettem.

-          Na akkorkezdjük, - fordult Allen Dora felé, felnyújtva ökölbe szorított kezeit, melyek egy – egy parasztot – gyalogot, relytettek.

-          Bal – súgtam elhaló hangon Dora fülébe, mert a hajából áradó édes illat kishíján elbódított. Dora rábökött Allen Bal kezére s egy sötét parasztot pillantottunk meg, ahogy felfedte markát. S a játszma máris elkezdődött.

-          Gyalog az E4-re – kommentáltam, megjátszott komolysággal. – Vajon mire készülhetsz?

Lépés lépést követett s ekkor hirtelen migvilágosodtam. Mire azonban a vezér után nyúlhattam vona már a király előtti mezőn kérdőn állt. Kérdőn néztem Dorára, aki elégedetten fordult felém:

Ez most meglepett, igaz Tom? – mosolyodott el kedvesen, kivillantva hófehér fogait. – Annyiszor emlegettétek a susztermattot, hogy utánanéztem.. S ahogy látod sikeresen védekeztem ellene.

Bizony szép húzás volt, de messze még a vége.. – figyelmeztettem.

Ahogy mondod. – Nézett fel Allen hosszas tűnődés után. S ez így lett. Allen lépésről – lépésre keményített be, s Dorának egyre több gondolkodás árán tudott csak válaszolni a fehér bábuk lépéseire. Mígnem végül feladta, s legyőzötten nézett rá.

-          Segíts!

Erre vártam már egy ideje, s a negyedik kör után csak annyit mondtam:

-          Sakk – matt.

Allen elképedve nézte a táblát, Dora pedig hirtelen a nyakamba ugrott, csókot nyomott az arcomra, majd szorossan átölelte a nyakam. Aztán pár másodperc után mintha tudatosult volna benne, mi tis csinál, elengedett és az arca a másodperc töredéke alatt vállt rákvörössé, majd szó nélkül kiohant a szobából.

-          Hát belé meg mi ütött? – Néztem vigyorogva Allenre, aki már a bábokat rakosgatta  szép sorban a dobozba.

-          Mondd te tényleg ennyire vak vagy? – Nézett rám kérdőn, hisz látszik rajta, hogy belédvan esve..

 

 

 

Ekkor hirtelen elhallgatott, mert az ajtó s Dora lépett be rajta egy nagy rakás tányért egyensúlyozva. Lepakolta őket az asztalra, majd kirobogott. Ekkor kapcsoltam, hogy talán nem lekellene csak úgy ott ülnöm és Dora után siettem, magára hagyva Allent a sakkészlettel. Már a konyhaajtóban járt, amikor beértem.

Kishíján az orromnak csapódott az ajtó, ám még épp időben elkaptam s belökve azt abban a pillanatban megtöltötték orrom a konyháol áradó fenséges illatok. Táltott szájjal álltam az ajtóban végignézve az ínycsiklandozóbbnál ínycsiklandozóbb kajákon, amikkel szinte roskadásig meg volt rakva az asztal.

-          Oh, a tékozló bárányok egyike.. – nézett rám Joan, kifordítve egy nagy adag zöld zselét a formájából.

-          Már azt hittük elnyelt a sakktábla – kontrázott rá Cameron.

-          Ha-ha-ha, nagyon vicces – hoztam a megbántottat vigyorogva. – Ha tudtam volna csajok, hogy ti egész délután a konyhában sürögtök -  forogtok, jöttem volna én is segíteni.

-          Hát Tom, örülj, hogy téged nem fogtak be.. Legszívesebben egy korsó hűs sör fölött elmélkedtem volna egész délután.. – nézett felém Gabe egy szemeteszsákkal a kezében, azonban Bella egyetlen gyilkos pillanátással beléfojtotta a szót.

-          Ahelyett, hogy egymás torkának ugrunk, nem mehetnénk inkább ennni? – róbálta menteni a helyzetet Greg, - Fakas éhes vagyok!

S egy jókora vonyítással adott nyomatékot véleményének. Pár perccel később már az étkezőben ültünk a terített asztal körül. Ekkor hirtelen ötlettől vezérelve megkocogtattam vörösborral teli poharam.

-          Ha megengeditek szólanék pár szót, mielőtt nekikezdenénk ennek a csodás lakomának. Elsősorban szeretném mindannyiunk nevében megköszönni a csajoknak, amit fáradságos munkával összehoztak, - megemeltem feléjük a poharam majd folytattam. – Valamint, emelem poharam mindnyájunkra, ebben az évben megmutattuk mi minden rejlik bennünk, s hál´ istennek immám három mérnökkel bővült társaságunk.. – tapsvihar szakított félbe, mikor elült folytattam, - De nem ez az egyetlen jó hír ezen az éven.. Talán már sejtitek kiről, illetve kikről van szó...- mosolyodtam el, - először is kezdeném Simonnal, aki pár napja kapott egy telefonhívást a tengerentúlról és szerepet kapott a Macskák jövőre megújuló darabjában .. – egy pillanatnyi hatásszütetet követően még hozzátettem – kéz és lábtörést, haver! – majd folytattam – továbbá csapatunk legifjabb, azonban immán férfi tagja szinte nem olyan régen kapott egy levelet a Sandhurst Akadémiáról, ahová nem mellesleg jegyezném meg, de még a királyi család tagjai közül is jártak jópáran..

-         
Allen büszkeségtől ragyogó arcát látva még hozzátettem: - Büszkék vagyunk rátok.. – azzal kiürítettük poharunkat.  

Nem tudom, hogy a vakszerencsének vagy Allen és a többiek fondorlatos terítésének köszönhetően, de Dora mellém került az asztalnál. Eleinte szótlanul ette a vacsoráját, majd a balomon helyetfoglaló Allenre nézett és a sót kérte. Én szinte öntudatlanul kaptam a sótartó után és már nyújtottam is felé. Kezünk egy lehelletnyi ideig összeét azonban ez is épp elég volt ahhoz, hogy arcát elöntse a pír.

Az est hátralévő része gy kissé homályos, a nagy öröm közepette koccintás – koccintást követett és én egyszercsak éreztem, hogy nem lesz ennek jó vége.

-          Allen.. – fordultam felé, s közben igyekeztem lazának tűnni, miközben a fenséges vacsora egyre inkább távozni szeretett volna a gyomromból. – Azt hiszem beszélnünk kellene.. méghozzá jobb lenne odakint..

-          Ebben a hidegben akarsz kimenni? – nézett hol rám, hol pedig a jégvirágos ablakra sandítva..

-          Igen, bizony odakint lenne talán a legjobb.

Végre megértette miért is akarom, hogy velem jöjjön. Miközben nyugodt léptekkel kibotorkáltunk, szinte a hátamon éreztem Dora tekintetét.

 

 

Nem kell végig velem maradnod, Allen  - mondtam kissé elcsukló hangon – csak legyél a közelben, ha valmi.. – ezt alig hogy kimondtam, éreztem, hogy a kis rókák a hasamban egyre inkább a friss levegőre vágynak. Alig étem el a közeli kerítést, máris éreztem, hogy itt az idő. Nem igazán akaródzik részleteznem még így visszagondolva se, hogy mi minden távozott belőlem akkor. És akkor hirtelen egy kezet éreztem meg a  hátamon, mely nyugtatóan símított végig rajtam. S hirtelen belémnyilalt a felismerés, hogy Dora áll mögöttem. Kis idő elteltével, amikor már csak szuszogtam az előbbi erőlködéstől, megragadta vállam és a bejárat felé vezetett. Ám ekkor sikeresen ráléptem egy a hó alatt megúvó jégre és jókorát puffanva elterültem. Dora megpróbált fölsegíteni, ennek azonban az lett az eredménye, hogy az ő lába alól is kicsúszott a talaj..

-          Setís már! – ripakodott rá a mobiltelefonjával röhögve fotózó Allenre. – Szép kis barát vagy!

-          Turod mit mondanak, - kezdte miközben felhúzta a lányt a földről – Hogy a legjobb barát nem felsegít, hanem egy jót röhög rajtad az ilyen helyzetben..

-          Te aztán kedves vagy – azzal jókorát sózott szegény Allen karjára, ezzel viszont csak azt érte el, hogy kicsúsztam Allen kezéből és viszahuppantam a födre.

-          Sajnálom Tom, az én hibám. – Mentegetőzött Dora miközben fölsegített a padlóról.

-          Ugyan dehogy. Kevesebbet kellett volna innom,akkor ez mind nem történik meg.

Bevezettek a szobánkba, lefektettek az ágyra. Miután Dora lehúzta rólam a farmerem és cipőm, hogy kényelmesebben alhassam – magamra hagytak a sötétben a gondolataimmal. Ekkor egy pillanatra ismét belém hasított a felismerés, hogy el kellene mondanom neki mit is érzek valójában. De nem sokáig tűnődhettem, mert az italtól elnehezült fejem rövid idő alatt elmerült az álom tengerében. Az utolsó jelentben, ami lejátszódott szemeim előtt, Dorát átkarolva álltam az Endor SW univerzum holdon, s ő így szól: „Szeretlek!“ mire én nemes egyszerűséggel csak annyit felelek: „Tudom.“

S hosszú idő óta most először érzem úgy, hogy talán tényleg ő is szeret engem..

Reggel korán keltem. Allen hangosabban horkolt a szomszéd ágyon, mint magyapám ezeréves Fiat-ja. Oldalba rúgtam, hátha abbahagyja, azonban nem hagyta abba, csak horkantott egyet és folytatta. Így hát úgy döntöttem ideje felkelni. Meglepő módon nem éreztem a macskajaj megszokott tüneteit. A fejem egyáltatlán nem fájt csak a gyomrom émelygett egy kicsit.

A bőröndömből előkotortam a törölközőm. Aztán elindultam zuhanyozni. Útközben a konyha mellett mentem el s a kiszűrődő hangok miatt önkéntelenül is lelassítottam a lépteim.

-          Most mond meg Bella, mit csináljak? – Kérdezte Dora kétségbeesve. – Te is tudod, hogy szeretem..

 

 

-          Perszehogy tudom! – Vágott a szavába ingeülten, - viszont Tom se várhatja el, hogy a sültgalamb a szájába repüljön..

-          Ez igaz, de hát ő próbálkozik.. – kezdte óvatosan, viszon engem már annyiszor bántottak meg, hogy félek kitárni a szívem..

Ekkor sarkon fordultam és szép csendben beslisszontam a fürdőbe. Eleget hallottam. Ilyen hevesen nem is tudom mikor zakatolt utoljára a szívem. A zuhany jótékony hatásait szinte rögtön tapasztaltam. Maradék álmosságom is elillant s mikor 20 perccel később kiszálltam a forró vízsugár alól, az előző este minden tünete a semmivé lett.

Derekam köré csavart törölközővel kiléptem a fürdőszobából, s kishíján felbökben Dorát.

-          Hé! Vigyázz hova lépsz! – kiáltott rám. Mikor észrevette ki is vagyok hangja és egész kisugárzása egyetlen pillanat alatt megenyhült. – Ó, Tom! Jobban vagy már?

-          Persze, semmi bajom..

-          Gyere harapni valamit az étkezőben, már szinte mindenki ott van.

-          Máris ott vagyok, csak előbb felöltözöm, ha nem gond.. – válaszoltam mosolyogva.

Ekkor vette csak észre, hogy én csupán egy szál törölközőben állok előtte. Zavarba hoztam, s mentendően a helyzetet így folytattam: - Csinálnál nekem egy sonkás szendvicset?

-          Örömmel, persze. – azzal a jól ismert mosollyal arcán elsétált az ebédlő irányába.

Alig 5 perccel később már be is léptem reggelizni, ami az órámra pillantva inkább ebédnek minősült. Leültem Dora mellé aki egy csésze gőzölgő teábe mártogatott egy kevés teasüteményt. Mellette egy tányéron ínycsiklandozónak tűnő szendvics. Beleharaptam és...

   -Hmm..  egy pillantatra elakadt a szavam, de aztán, - ez isteni!

És akkor egy ketchup- os csókot nyomtam arcára. Hát én még nem láttam lányt ennyire gyorsan elpirulni és elmosolyodni. Abban a pillanatban végképp megértettem, hogy csak lépnem kell és Dora az enyém lehet...

Reggelim elfogyasztása után felajánlottam Dorának, hogy segítek elmosogatni. Tányérokkal és poharakkal megpakolva bakttam hát a nyomában a konyha irányában. Dora neki is kezdett a mosogatásnak, én pedig egy tiszta ronggyal kezemben vártam, hogy törölgetni kezdhessek.

-          Nem lenne kedved sétálni, miután itt végeztünk? – néztem rá várakozón.

-          De! – vágta rá szinte azonnal örömmel. – Szívesen..

Így hát a mosogatás igencsak kellemesen telt. Szívem többször nagyot dobbant mikor tányérpakolás közben kezünk összeért. Rakodás után ki-ki elment átöltözni a szobájába. Nyakamba tekertem a kedvenc kék-fehér csíkos sálam és felvettem a csizmám, valamit a kabátom.

 

 

10 perccel Dora előtt érkeztem meg az előtérbe. Tűkön ülve várakoztam rá a lépcsővel  szemközti fotelben. Mikor befordult a lépcsőfordulón leesett az állam. Dore eszméletlenül nézett ki. Fehér sínadrág volt rajta egy hozzá passzoló fehér dzseki amit egy helyes kis fehér fülvédő egészített ki.

-          Csodálatosan áll neked ez a fülvédő.

-          Hogy mondod? – Kérdezte értetlenül nézve rám.

-          Mondom csinos a fülvédőd – ismételve előző bókomat, miközben Dora levette a füléről a szóban forgó ruha kiegészítőt.

-          Lehet, hogy mutatós, de még annyit se hallok benne, mint a süket nagyanyám.. – azzal a fotelba dobta, majd mosolyogva az ajtó felé indult, -  Na? Nem jössz?

-          Dehogynem! – Válaszoltam még mindig szépségétől megbabonázottan, miközben Dora nyomába kiballagtam a lágy hóhullásba.

Legalább 10 perce sétálhattunk má csendben.

-          Mennyivel szebb itt, mint az otthoni betonrengetegben. – Törtem meg hirtelen a kínos hallgatást.

-          Aha.. válaszolta elmélázva.

-          Dora, - kezdtem,majd megragadva magamfelé fordította s csillogó szemébe nézve folytattam. – Végülis mint akarsz tőlem? Mert valahányszor közelednék hozád, te ellöksz magadtól..

-          Téged.. – suttotgta lehellet finoman.

-          De  félek, hogy balul sülne el s mindkettőnk szíve szilánkokra törne..

-          Ugyan már! Gyönyörű vagy, okos, szellemes és kedves. Mi mást kívánhatna egy hozzám hasonló srác?

-          De.. – kezdte volna az ellenvetést, azonban mutatóujjammal gyengéden beléfolytottam a szót.

-          Ne öld meg a pillanatot. – Attól a perctől fogva szeretlek, hogy abbban a kis külvárosi színházban Bella bemutatott.. – ekkor elhallgattam, mélyen a szemébe néztem, füle mögé símítottam egy szemébe lógó hajtincset, s szinte elmerülve édes virágillatában, megcsólkotam. Abban az eggyetlen csókban benne volt minden, amit az utóbbi években magamban tartottam. Teljesen elvesztettem az időérzékemet. Nem tudtam volna megmondani, hogy percekig, vagy pár pillanatig voltunk egyek abban a csókban. Mikor ajkaink elválltak egymástól, szorosan magamhoz öleltem s fülébe suttogtam miközben csendesen hullottak fejünkre a hópelyhek.

-          Még mindig kételkedsz?

-          Egyetlen percig sem..

 

 

 

Késő délutánig így sétáltunk a közeli ligetek között. Mire hazaértünk a többiek már javában készülődtek a vacsorához.

-          Hát ti merre jártatok? – Kérdezte Bella, miközben elszáguldott mellettünk egy nagy tálca szendviccsel.

-          Csak sétálni voltunk! – Szólt utána Dora, azonban még a kabátunkat se volt időnk levenni Bella máris megragadta és azt emelet felé vonszolta.

-          Nade Bells! Hová viszed? – Kérdeztem játszva a sértődött kisfiút, akitől épp most vették el az új játékát.

-          Nyugalom Rómeó! – kacsintott rám – lesz még időd a te Júliádra bőven..

Azzal csacsogva elviharzottak a lépcsőn.

-          Atya – gatya! – Hangzott fel a hátom mögül. – Mond, hogy jól értettem amit hallottam.. Hát erre inni kell, Tom!

-          Azt hiszem benne vagyok..

Ámultam és bámultam, amikor megláttam milyen jól átalakították a fiúk a közös helységet. Az asztalokat és székeket a falhoz tolták, jókora táncparkettet hozva így létre. Az egyik sarokban egy csinos kis bárpult fogadott, míg a másikban Andy keverte a zenét notebookja és házigyártmányú mixpultja segítségével. Joan és Kate épp lufikkal és lampionokkal nameg különféle szalagokkal díszítették a termet mikor Allen odalépett hozzám és egy poharat nyomott a kezembe.

-          Dupla whiskey, nekem jéggel neked nélküle, ahogy szereted. Koccintottunk, majd mindketten nagyot kortyoltunk az italunkból.

-          Na, mesélj te hős szerelmes!

-          Majd időben megtudod.. – folytatni már nem tudtam, mert ekkor betódultak a többiek s Andy gombnyomására bömbölni kezdett valami zúzós drum. A lányok elcibálták táncolni s magam maradtam a fal mellett a whiskey-s poharammal. Kortyolgatva nézelődtem Dora után, azonban sehol nem találtam. Biztosan Bellával cicomázkodnak szobájukban. Elindultam hát a tömegen át – már ha tömegnek lehet nevezni hat- nyolc vadul vonagló testet. Nagy nehezen átjutottam rajtuk, majd felsietve a lépcsőn hirtelen meghallottam Bella hangját.

-          Ugyan! Maradj már nyugton – kérlelte Dorát – higyj nekem egyetlen srác sem tud ellenállni egy pár csábosan rebegtetett műszempilának, pláne ha kombináljuk ezzel a vörös rúzzsal...

Ekkor léptem be a résnyire nyitva hagyott ajtón:

-          Ugyan Bells! Imserhetnél annyira, hogy tudod, Dorának ezekre egyáltalán nincs szüksége, hogy megbolondítson.

 

 

 

Már régen beleszerettem csodaszép barna szemeiben.. – odaléptem hozzá, felsegítettem és mézédes csókot loptam halványrózsaszín ajkairól. – Semmilyen rúzs nem teheti kívánatosabbá ezeket az ajkakat...

Kézenragadtam Dorát és elsiettünk az ámuló Bella mellett. Vállközépig érő enyhén hullámos haja csak úgy lobogott Dora után. Beléptünk a villódzó táncterembe, majd odaléptem Andyhez és a fülébe suttogtam:

-          Ha lement ez a szám, tegyél be kérlek valami lassút..

Kérdőn nézett rám, de azért bólintott: - Oké! – Próbálta túlharsogni a basszusokat, nem túl nagy sikerrel. Pár pilanat múlva felcsendült a kért szám, s alig hittem a fülemnek amikor meghallottam L. Amstrong örökzöld dalát. Dora szemébe néztem s halkan énekelve indultam el felé a parketten át. Odaérve hozzá kézenfogtam s egy határozott fordítással a pakett irányába tereltem.

-          Neeee! – tiltakozott csendesen, - nem vagyok valami nagy táncos...

-          Ne aggódj! – Vágtam szavába megnyugtatón, - én sem..

Táncolni kezdtünk, s mintha megszűnt volna a világ. Az az egyetlen apró ballépés, ami a szám vége felé azt okozta, hogy Dora a lábamra lépett, csak még inkább megédesítette a percet. Az utolsó pár ritmusra fordítottam még egyet Dorámon s ajkaink mintegy záróakkordként összeolvadtak..

            A többiek körénk gyűltek és egy emberként gratuláltak. Aztán újult erővel vetették bele magukat a buliba. A hangulat a tetőfokára hágott és ott is maradt, hála Andy jobbnál jobb zenéinek. Igyekezett lassabb és pörgősebb számok váltakozásával összeállítani a zenék listáját, hogy ne köpjük ki a tüdőnket.

            Mi Dorával úgy hajnali kettőig bírtuk, ekkor azonban lehuppant az egyik fotelbe, én pedig elmentem valami frissítőért. Mire visszaértem Dora összegömbölyödve aludt a kandalló előtt álló karosszékben. Poharainkat letettem egy közeli asztalra és gyorsan kerítettem két pokrócot egyet Dorának egyet pedig magamnak. Betakartam, majd csókot nyomtam homlokára. Már épp szólni akartam Andynek, hogy  most már befejezhetnénk mára, mikor a zene folyamatosan halkuni kezdett s a terem lassan kiürült. Egy cseppet hűvösnek éreztem az éjszakát, így hát raktam pár hasáb fát a kandallóba aztán az apró gázrózsák segítségével begyújtottam. Néhány perc múlva már barátságosan lobogott a tűz, s a szobában kellemes meleg lett. Csendesen odahúztam egy másik fotelt s kényelmesen elnyúltam rajta. Kezem Doráéhoz érintettem s ő ujjait ujjaimra kulcsolta. Pár perc múlva így aludtam el.

           

 

 

Reggel én ébredtem előbb s csendesen kislisszoltam a konyhába. Pirítóst készítettem s lekvárral, valamint egy pohár narancslével egyetemben tálcára pakoltam, majd elindultam, hogy felébresszem Dorát. Most is akrácsak este, csókot lehelltem homlokára. Lassan kinyitotta szemét s rám mosolygott.

-          Készítettem neked reggelit.. – azzal az ölébe tettem a tálcát.

-          Köszönöm. – Suttogta édes hangján, azzal megkente az egyik pirítóst, majd nagyot harapott bele. Olyan gusztusosan ette, hogy összfutott a nyál a számban.

-          Kérsz te is? – Kérdezte miután lenyelte a falatot.

-          Aham – vigyorogtam rá.

Felém nyújtotta a pirítóst, majd hirtelen elrántotta, épp mielőtt beleharptam volna.

-          Szerinted vicces elhúzni egy szegény éhező elől a falatot? – Kérdeztem játszva a sértettet, ami igencsak nehezen ment, mivel alig bírtam visszatartani a nevetésem.

-          Aha! – Vágta rá kacagva, majd a pirítóst éppen nyíló számba tolva ellhallgattatott.

-          Ha nem ismernélek titeket akkor is rögtön látnám, hogy fülig szerelmesek vagytok egymásba – meg hirtelen a hátunk mögött Allan, majd elcsenve egy szelet pirítóst lehuppant egy székre.

-          Egyszer te is megtalálod a jobbik feled. – Mondtam biztatóan.

-          Á, én erről akkor tettem le végle, amikor megkaptam a levelet az akadémiáról,  - elhallgatott majd eltökélten folytatta: - Nem akarom, hogy nekem is legyen egy apátlan fiam...

Hát erre végképp nem tudtam mit mondani, pláne úgy, hogy láttam ahogy elmorzsol egy könnycseppet. Mind tudtuk mi történt Allen apjával. Rászaldt egy aknára a dzsippje még Afganisztánban. Szomorú história – Nade a szomorkodást hanyagolhatnánk – elgondolkodott mivel is dobhatná csöppet fel a hagulatot, majd így kiáltott: - Activity! Nem lenne kedvetek? Elhoztam a régi paklit..

-          Dehogynem! – Vágta rá rögtön Dora, miután Allen elviharzott, hozzám fordult, - hárman mégis hogy akarunk játszani?

-          Ez nekem is megfordult a fejemben – mondtam nevetve.

Miután Allen visszatért megdumáltuk, hoy ő fog mutogatni mi ketten Dorával pedig találgatunk. A győztes pedig bármit kérhet a vesztestől. Mire az előző este túlélői ébredezni kedztek, mi már jó ideje játszottunk. Meg kell hagyni Allen nagyon jól mutogatott. Nem csoda hát, hogy mire elértünk az utolsó kártyához, fej – fej mellett haladtunk. Allen felemelte az utolsó lapot és elgondolkodott egy pilanatra majd bólintott és mutogatni kezdett.

 

 

 

-          Két szó! – Találtuk ki szinte egyszerre, - és nő – vágtam rá, amit megláttam, hogy Allen két formás dudát formáz kezeivel. A következő mozdulata egy pillanatra meglepett – kezeit könyökben levágta. Egy másodperccel később egyszerre vágtuk rá:

-          A milói vénusz!

-          Hogy lásd milyen lovagias vagyok legyen tiéd a pont Dora meglepett arcát látva még hozzátettem, - és vele a győzelem. Miért ragaszkodnék egyetlen győzelemhez, azok után, hogy elnyertem egy olyan csodálatos lány szerelmét, mint te?

-          Ez aztán romantikus volt – szólalt meg Bella az ajtóban, majd a tegnapi este után még mindig kissé kótyagosan hozzátette. – Te miért nem mondasz nekem ilyeneket Gabe?

-          Úgy érted ilyen nyálasakat? – nézett rá Gabe kérdőn, - azt hittem a mi kapcsolatunk már túllépett ezen.. – azzal hátulról átölelte Bells-t s egy csókot nyomott arcára, aki ettől elmosolyodott s az előbbi félmondaton összegyűlt minden bosszúsága elpárolgott.

A nap hátralévő része, sőt a kirándulásunk utolsó napjai is olyannyira felhőtlenülteltek el, hogy testem s lelkem egyaránt felüdült, azonban említésre méltó pillanatokban nem igazán bővelkedett.

            Hazatértünk után Dorával összeköltöztünk, majd egy októberi reggelen úgy ébredtem fel,hogy életemhátralévő részében mellette szeretnék ébredni. Felhívtam hát Bellát s egy rövid üzenetet hagytam neki.

 

                                   „Te vagy Dora legjobb barátnője. Beszélnünk kellene..Találkozzunk a Harrodsz előtt háromkor.“

 

            Izgatott voltam egész nap az egyetemen. A doktorimra sem tudtam úgy odafigyelni, mint máskor. Eljött a fél három s én szinte futva hagytam ott az asztalom és siettem a Bells- szel megbeszélt talállkozóra. Mire odaértem Bella már várt rám. Furcsa mód dühösnek tűnt. A szeme szinte villámokat szórt.

-          Szia! – Köszöntem rá mosollyal arcomon, s hideg zuhanyként ért a pofon, mely arcomon csattant.

-           Ezt meg miért kaptam?

-          Tudod te azt nagyon jól! – Kiáltott rám majd ismét ütésre emelte a kezét. – Ott akarod hagyni Dorát!

-          Ugyan dehogy! – Még épp idejében kaptam el lesúlytani készülő kezét. – A kezét szeretném megkérni..

 

 

Dühe a másodperc töredéke alatt váltott át boldog mosolyba...

-          És engem akarsz megkérni, hogy segítsek gyűrűt választani?

-          Ahogy mondod – merengve néztem a háta mögötti ékszerészeti kirakatába. – Te mégiscsak jobban értesz az ilyesmihez..

-          Az lehet, de egy jegygyűrűnek innen kell jönnie.. – mutatott a szívemre. – Azért megprébálok segíteni.

Hosszú órákig nézegettük a gyűrűket a boltban. Az eladó mutatt arany, ezüst, fehérarany, sőt orvosi acél, kis és hatalmas gyéménttal ékesített, smaragd és zafír gyűrűket. Aztán hosszas nézelődés után ráakadtunk a tökéletes darabra. Mikor megpillantottam egy pillantra még  a lélegzetem is elakadt. Egy apróbb ezüstgyűrű volt, középen egy szép zafírral. Rögtön beleszerettem, akárcsak Dorába. Nem is kerestünk tovább, megvettem és egy helyes kis dobozban a zsebembe csúsztattam. Hazafele meg is álltam a Pearl-ben és foglaltam egy asztalt két főre. Otthon Dora fogadott mosolyogva:

-          Eljöttek a szüleim.

-          Szóval végre megismerhetem, kitől örökölted a szépséged. Belépve megpillantottam Mr. és Mrs. Nimoyt. Az úr egy már javában korosodó, de azért még mindig formában tartva magát, erélyesen megszorította a kezem, s így szólt:

-          Örülök, hogy Dora ilyen igéretes fiút talált végre magának.

-          Nagyon sokat mesélt rólad. – Szólalt meg édesanyja is, ki vékony volt, akár egy karcsú nádszál. A hangja kellmesen, lágyan csengett.

-          Most már értem azt a régi mondást, miszerint: „Nézd meg az anyját, vedd el a lányát.“ Ekkor Dora  így szólt:

-          Azt hiszem vacsorázhatnánk. Biztosan farkaséhes vagy..

-          Ahogy mondod. Az egyetemen ma különösen kemény napunk volt.

A vacsora kellemes társalgással telt, majd egy – egy szivarral, amit mellesleg ő hozott ajándékba, elvonultunk Dora apjával a teraszra. Pár perc csendes pöfékelés után, mialatt összeszedtem gondolataim és bátorságom, megszólaltam:

-          Mr. Nimoy..

-          Ha arról akarsz velem beszélni, amire gondolok, akkor szólíts csak Bobnak – vágott közbe hirtelen s mintha egy apró mosolyt véltem volna fölfedezni szája szegletében.

-          Szóval Bob, - kezdtem bele – már nagyon régen szeretem a lányát, s pár hónapja mikor Svájcban jártunk, végre bevallottam neki. Ő pedig viszont szeret. – Pillanatnyi hatásszünet után folytattam – ma reggel arra ébredtem, hogy életem hátralévő részében vele szeretnék lenni.

 

 

 

 

 

S ma az ékszerésznél megvettem ezt, - előkaptam a dobozkát és megmutattam leendő apósomnak. – Szeretném áldását kérni erre a frigyre.

-          Hosszú idő óta te vagy a legígéretesebb fiú, akit bemutatott, s igazán látni mennyire szeretitek egymást. Ha ő is így akarja üdvözöllek a családban. – Azzel megszorította  a kezem.

A szivarjaink elszívása után Bob és Karen elbúcsúztak és hazamentek. Felemelő érszés volt ezután a hosszú nap után bebújni Dora mellé az ágyba. Átkaroltam, ő hátra fordult, megcsókolt és összebújva aludtunk el.

            Reggel mikor felébredtem ő már javában kávézott a konyhában. Így hát lezuhanyotam és felötözve a kedvenc öltönyöm bezacskózva.

-          Hát az meg minek kell? – Kérdezte Dora furán nézve rám.

-          Tudod ma jönnek azok a japán vendégprofesszorok, akikről meséltem. – Füllentettem szemrebbenés nélkül. Aztán a lebukástól félve gyorsan fekaptam egy prirítóst, csókot nyomtam homlokára és sietve távoztam. Azon a napon egész szétszort voltam végig.

Tűkön ülve vártam az estét és azon morfondíroztam, vajon milyen ürüggyel csaljam ma el Dorát a Pearlbe. Két óra tájban hazatelefonáltam, s Dora pillanatok alatt fölvette:

-          Tessék? – Szólt bele édes hangján.

-          Szia szivem! Estére foglaltam asztalt a Pearl-be – kezdtem, majd mielőtt folytathattam volna Dora közbe vágott:

-          Milyen alkalomból? – Kérdezte kíváncsi hangon.

-          Miért? Különleges alkalom kell hozzá, hogy elvigyem a barátnőmet vacsorázni?

-          Nem, dehogy.

-          Hatra van az asztalunk. Várni foglak! Szeretlek!

-          Én is szeretlek! – Azzal letette.

Fél hatkor indultam el az egyetemről, s mire a Pearlhöz értem vagy húszszor ellenőriztem le a gyűrűt a zsebemben.

-          Névre foglaltam asztalt. – léptem oda az ajóban álló pincérhez, s ő az erkélyen álló egyik asztalhoz vezetett.

Míg Dora megérkezett, a közelgő leánykérésen járt az eszem. Pár percccel hat után érkezett meg s még a lélegzetem is elakadt, amikor megpillantottam. Egy testhez simuló, mélykék egyrészes ruhát viset. Ami csodásanállt neki. Amikor az asztalhoz ért felpattantam, megcsókoltam, majd rendeltünk. Vacsora közben mindenféle apróságról beszélgettünk, majd a desszert közben végre rászántam magam.

 

-          Dora! Szeretlek.. Attól a perctől fogva szeretlek, amikor először megpillantottalak. Hosszú évekig küzdöttem szerelmedért s most, hogy reggelente melletted ébredhetek fel, boldogabb vagyok, mint valaha – ekkor elővettem zsebemből a dobozkát, s féltérdre ereszkedtem, - Dora Nimoy leszel az éltem fénye, s hozzám jössz feleségül?

-          Igen! Igen! Százszor is igen.

Azzal felhúztam ujjára a gyűrűt. Letöröltem arcárol az örömkönnyeit, magamhoz öleltem s édes csókban forrtunk eggyé. Mikor visszatértünk a valógás talajára, akkor tűt fel, hogy az egész étterem minket figyel s egy emberként tapsol. Körbemosolyogtunk, fizettem és hazasétáltunk.

Összebújva aludtunk el ezután az érzelmes éjszaka után. Reggel Dora előtt ébredtem. Halkan nehogy felébresszem leosontam a konyhába és nekiláttam palacsintát sütni. A tűzhely előtt sürgölődve azért arra még volt időm, hogy egy körlevelet szétküdjek az alábbi üzenettel:

 

                        “Este nyolckor a törzshelyünkön. Kifogás nincs. Fontos!

                                                                                                                                 Tom.”

 

A mailek elküldése után tálcára pakoltam a palacsintát, szalvétát és narancslevet, valamint egy nagy csésze tejet magamnak.

Mikor felértem a hálóba Dora még az igazak álmát aludta, így hát leetettem a tálcát az éjjeli szekrényre, hozzábújtam s csókkal ébresztettem.

-          Hmm, palacsinta! – suttogta még csukott szemmel. – De mivel érdemeltem ki?

-          Muszáj lennie valami különleges alkalomnak? Nem lephetem meg csak úgy életem holdját?

-          Látom megártott a Trónok harca… – nézett mosolyogva a rongyosra olvasott könyvre.

-          Mit szólsz hozzá, ha holnap ismét a szüleiddel vacsoráznánk? – váltottam hirtelen témát.

-          Miért ne? – egy pillanatra elhallgatott, majd hozzátette, talán a te szüleidet is elhívhatnánk.

-          Ah, anyámnak ismered a véleményét rólunk, szegény apám meg nem fog szembemenni vele.

Nem ellenkezett tovább, nem próbált győzködni, s láttam szemében a csendes beletörődést és hogy magát hibáztatja családom szétszakadásáért.

-          Ne szomorkodj! – emeltem fel állát, hogy szemébe nézhessek, - egyszer talán megbékél s elfogadja szerelmünk.

Dora még reggelizett, mikor elmentem otthonról, mivel órát kellett tartanom az egyetemen. – A doktori tanulmány egyik hátránya mivel egyik – másik elsős hallgató szinte az őrületbe kergetett a kérdéseivel. Azonban amilyen fárasztó volt a nap, oly kellemes volt az este.

Szinte egy emberként gratuláltak, amikor Dorával kéz a kézben bejelentettük, hogy egybekelünk. Csupán Allen arcán suhant át valami furcsa komorság egy pillanatra.

-          Mi a baj? Tanán nem örülsz nekünk? – szegeztem neki a kérdést.

-          Dehogynem! Csak félek, hogy én már nem leszek itt a nagy napon. – kérdőn néztem rá, így folytatta, - épp ma írtam alá egy szerződést, amely értelmében Afganisztánban folytatom a tisztképzőt s így több tapasztalatot szerzek már a tanulmányaim alatt is.

-          Nem is tudtam, hogy ilyet is lehet…

-          Igen, lehet. S most hogy igazán belegondoltam mit is vállaltam, azt hiszem félek..

-          A helyedben bárki így érezne, de gondolj arra, hogy mi mindig itt leszünk neked, ebből meríts hát erőt! – Szorítottam meg barátilag a vállát.

-          Köszönöm! – Mosolygott el egy pillanatra, - de hagyjuk a szomorkodást, ez itt ma a ti estétek, rám pedig ahogy elnézem vár az a szemrevaló pipi a bár másik oldalán...

Azzal vodka – martiniját szorongatva odament a lányhoz s nem sokkal később már a kijárat felé tartottak. Gondolom már azzal levette a lábáról, hogy katona.. ez után az este után hosszú ideig nem hallottunk felőle.

Dora az eljegyzésünk előtt is árasztotta a kedvességet, de utána szinte ragyogott. A szüleivel töltött vacsora is kellemesen telt.

Másnap estére hivatalosak voltunk a Nimoy rezidenciára, Dora szüleihez. A leendő anyósom karon ragadta s máris elvonultak tervezgetni a menyegzőt. Ezt az egy idő után igencsak unalmas elfoglaltságot, vacsora közben és után is folytatták. Így hát apa – Mr. Nimoy kedvesen megkért szólítsam apának- és én elvonultunk a dolgozó szobába szivarozgatni. Igen kellemesen elbeszélgettünk s mély megdöbbenéssel hallgattam, amikor felajánlott egy állást a brit védelmi minisztériumban. Fogalmam se volt róla, hogy hosszú évek óta a miniszter jobb kezének számít s minden Angliát érintő külhoni eseményről frissen jelentek neki.

Mikor hazamentünk s összebújva aludni tértünk, még sokáig ébren voltunk. Dora az izgatottságtól, na meg a rengeteg még szervezésre szoruló részlettől.  Jómagam pedig, attól, hogy elképzeltem, amint apósom szárnyai alatt politikai pályára lépek, s esetleg egy egzotikus ország nagyköveteként magasra jutok s biztosítom családom jövőjét.

 

* * *

 

Az esküvő napján végül a következő év július 18-ára tűztük ki. Dora ideje nagy részét a szervezés kötötte le, én pedig főleg a tanulmányaimmal foglalkoztam. Aztán április elején levelem érkezett Afganisztánból, Allentől.

„Kedves Tom!

Nem tudtam kihez fordulhatnék, így végül neked a legjobb barátomnak írtam. Nem tudom emlékszel-e Vanessára, a lányra, akivel akkor este a Stokes-ban ismerkedtem meg. Nagyon kedves lány. Az igazat megvallva először csak meg akartam dönteni, de beleszerettem. Sokszor találkoztunk még mielőtt márciusban ide utaztam. S most kaptam kézhez könnyáztatta levelét, mely egyszerre volt boldog és szomorú, s melyben közölte velem, hogy terhes. Végtelen boldogság töltött el, hogy gyermeket vár a lány akit szeretek. Aztán másnap jött a feketeleves. Végignéztem, ahogy egyik bajtársam aknára lép, mely milliónyi apró darabra szaggatta szét. Ismét elfogott a félelem, hogy az én fiam is úgy nőhet fel, mint én. Hogy bármikor meghalhatok s Vanessa nem kap mást csupán egy tömör levelet a „hősi“ halálomról.

Ezért kérlek, hogy segíts megszabadulnom ebből a pokolból… A helyzet napról napra forrósodik! Kérlek!

Őszinte barátod: Allen!“

Végigolvasva a levelet először nem tudtam mit tehetnék, aztán beugrott…“hát persze! Az apósom segíthetne!“

 Aznap ismételten meglepett, hogy milyen nagy hatalma van az öregnek. Miután elbúcsúztam Dorától, még aznap este egy gépre ültem, hivatalos paranccsal kezemben, mely Allen Spears tizedest hűséges szolgálatáért hadnagyi rangra emeli, s azonnali hatállyal hazarendeli a Védelmi minisztériumba irodai munkára. S a parancsot maga Adam Ingram a brit védelmi miniszter pecsétje és aláírása hitelesítette.  

Egy terepszínű H1-es várt rám, amikor hajnalban megérkeztem Kandahár poros repterére. S azonnal tovább mentünk a várostól nem messze álló katonai bázisra.

 A 14-es barakk ajtaján beléptünk a hűs afgán éjszakából az igazak álmát alvó katonák hálójába.

-          Spears! Ébredjen! – üvöltötte el magát a kísérőm. – szaporán és pakoljon!

-          Pakoljak, uram? – nézett rá álmosan Allen.

-          Igen, pakoljon! Felsőbb utasításra Londonba utazik kísérőjével.

Ekkor pillantott meg a százados háta mögött engem. Egy pillanatra elcsodálkozott, majd boldogan pakolni kezdett. Elbúcsúzott a bajtársaitól s azonnal elindultunk a reptérre, ahol az éjfekete Falcon 2000-es – amivel jöttem – már ránk várt.

-          Hát ez meg hogyan sikerült elintézned Tom? – szögezte nekem a kérdést barátom, miközben kihajtottunk a bázis főkapuján.

-          Tudod, mint kiderült az öreg Nimoy, Dora apja, a Védelmi minisztériumból vonult vissza, bár elnézve ezt az iratot kezdek kételkedni a nyugdíjba vonulása felől… – azzal neki is megmutattam a hivatalos parancs egy másolatát.

-          Hadnagy?! – nézett rám kételkedve, amikor befejezte az olvasást.

-          Igen. Minden létező privilégiummal, és ami a legfontosabb, téged nem ragad el a családodtól egy háború, mint apádat.

-          El sem tudod képzelni mit jelent nekem mindez, Tom Harvey! Egy életre az adósod leszek! Köszö…

De nem fejezhette be, mert ekkor hatalmas csattanás rázta meg a terepjárónkat, amikor egy RPG rakéta az oldalán találta el kocsinkat, mely az oldalára borult. Éles fájdalom nyilallt az oldalamba s ekkor láttam meg, hogy az ülés egy fém pántja mélyen végigszántott rajtam a medencémtől egészen a vállamig a hátamon keresztül. Arra még “tisztán emlékszem, hogy Allen kiráncigál az égő kocsiból. Azonban arról már csak homályos emlékeim vannak, hogy megjönnek a mentők. Hordágyra tettettek s miközben Allen folyamatosan mellettem volt, egyszer csak kezdett elsötétülni a világ.

Arra gondoltam ez nem lehet igaz, hogy ilyen távol Dorától, épp most haljak meg, mikor révbe értem…

“Ez nem fair, uram” – gondoltam csöndesen, miközben rám borult a sötétség…

Folytatjuk...

(B.J. dala nyomán )

 

Vasárnap este volt. Egy hosszú brünni hét után jöttem épp haza,  mikor a peronra leszállva az a furcsa érzés kerített hatalmába, hogy a múlt hét fáradalmait kipihenendő ugorjam be a Chilli Pub- ba egy korsó gyöngyözve habzó Radlerra. Na de nem ám arra a vacak utánzatra vágytam, ami ma már szinte minden bolt polcain megtalálható.. Nem. Én egy korsó frissen csapolt sörre szomjaztam egy kis Sprite-tal megbolondítva. Így esett hát, hogy a 16:45 – kor befutott Hungáriáról egyenesen a Pizzázóba mentem. Útközben még rácsörögtem kollégámra és egyik legjobb barátomra, Attilára.

-        Helló! Nincs kedved legurítani egy korsó sört a Chilliben? Épp most értem haza a melóból..

-        Dehogynem tesó! 10 perc és ott vagyok..  Rendelj nekem is egy nagy sört! Azzal letette. Bepattantam az állomáshoz legközelebb parkoló taxiba és lazán bemondtam a célállomást.

Attilával a bárpultnál találkoztam és ekkor láttam meg őt. A pult másik oldalán ült. Már az első pillanatban beleszerettem égővörös hajába és csillogó kék szemébe.

-        Látod ott azt a csajt abban a kék felsőben? – Kérdeztem amint lehuppantam egy székre, - Ne! Ne fordulj meg, csak sandíts oda..

-        Fú apám, neked aztán van ízlésed..

Intettem a pincérnek s egy Margaritát küldtem a lánynak ezzel az üzenettel:

„Virágot a virágnak“! Egy édes kis mosollyal fogadta s egy halkan elrebegett „köszönömmel“.

Ez igencsak rányomta bélyegét az estére. Hiába próbáltam Attilára figyelni, pillantásom állandóan az ismeretlen lányra siklott.

-        Talán meg kellene szólítanod, ha már ennyire bejön..

-        De mi van, ha már van valakije? – Kérdeztem szokásosan.

-        Ugyan, az nem testi hiba..

-        Igazad van! – Kortyoltam egy nagyot sörömből, - ugye megbocsátasz.

-        Persze, menj csak Rómeó! – Csapott egy jókorát hátamra.

-         

Miközben átértem a bár átellenes oldalára, fejemben legalábbb ezer különböző forgatókönyv futott le s ekkor hirtelen Attila jelent meg az oldalamon:

-        Ezt mindig is ki akartam próbálni.. – azzal megkocogtatta a lány vállát, - Szia! Ismered Tomot? – azzal sarkon is fordult és elviharzott.

-        Szia. – Fordult felém, - Kata vagyok, és szívesen megismernélek Tom..

Hangja abban a pillanatban rabul ejtett.. öröm volt hallgatni minden szót, amely ajkait elhagyta. S engem annyira megbabonázott, hogy nem is nagyon emlékszem mi mindenről beszélgettünk. Egyszer csak odalépett hozzánk a csapos s diszkréten közölte, hogy lassan zárnának. Hirtelen ötlettől vezérelve így szóltam:

-        Mit szólnál hozzá, ha nálam folytatnánk? – Már szinte vártam az elutasítást, hisz mégiscsak most találkoztunk először.

-         Persze! Miért ne?- Mosolygott rám kedvesen.

Felsegítettem kabátját, s kiléptünk a bárból. Hirtelen a hűs levegőtől dideregve hozzám bújt s én boldogan szorítottam magamhoz.

      Nem lakom messze a Chillitől, így pár percen belül már a liftben álltunk. Ekkor hirtelen magamhoz vontam s megcsókoltam.

Ilyen mézédes csókban még nem volt részem, egyszerre volt vad és gyengéd, s én úgy éreztem megtaláltam életem párját.

Miközben csókokkal halmoztuk el egymás ajkait, nagy nehezen sikerült kinyitnom az ajtót, s miközben a háló irányába haladtunk, kapkodva szabadítottuk meg egymást ruháinktól. Mikor a háló félhomályában megpillantottam tökéletes alakját, elakadt a lélegzetem.

-        Hűha.. – nyögtem ki végül.

-        Mi az? – Nézett rám riadtan.

-        Semmi.. Csak mintha maga Afrodité állna előttem..

Elmosolyodott, elpirult s miközben megcsókoltam eggyé váltunk a szerelemben. Később a karjaimban tartva szenderedtünk álomba. Reggel felriadtam, amikor a ruháit szedte össze, de megnyugtatott, hogy este munka után visszajön.

Így a viszontlátás reményétől megnyugodva hamar elszenderedtem újra. Dél körül keltem fel ismét s miután megállapítottam, hogy hűtőm szinte kong az ürességtől, leszaladtam bevásárolni.

Hazaérve gyorsan kitakarítottam s mire nekiálltam vacsorát főzni csengettek.

-        Igen? – Szóltam bele a kaputelefonba izgatottan.

-        Én vagyok az, Kata!

Beengedtem, s vártam, hogy felérjen s újra magamhoz ölelhessem.  Kinyílt s én megpillantottam karcsú alakját, amire virágmintás ruhája szinte rásimult. Kezében „apró szatyrot“ pillantottam meg, mire így szólt:

-        Csak a fogkefém meg egy tiszta bugyi.

Beinvitáltam s együtt bolondozva fejeztük be a vacsorafőzést. Azonban annyira belemerültünk egymásba, hogy odaégettük. Így végül pizzát rendeltünk. S mivel még nem volt elég balszerencsés a nap, elment az áram is. Szerencsére találtam pár gyertyát, s így a peches estéből romantikus, gyertyafényes vacsorát kerítettem.        Miután végeztünk az evéssel összebújva beszélgettünk. Elmesélte, hogy apja kiskorában elhagyta őket, anjya pedig nem sokkal ezután meghalt. Állami gondozásba került, majd a gimnázium után modellkendni kezdett.

-        Ezek után gyorsan eljutottam az escortozáshoz.. – hirtelen elakadt a szava, miközben könnyei arcát áztatták.

Magamhoz öltem, s fülébe suttogva nyugtatgattam.

Aznap este nem áldoztunk a szerelem oltárán, csupán szorosan összebújva feküdtünk, míg nem Kata álomba merült. Én még percegik gyönyörködtem szépségében mielőtt elaludtam.

Reggel szalonna és rántotta illatára ébredtem. Egészen meglepett, hogy ágyba kaptam a reggelit.

-        Este elmehetnénk moziba, mit szólsz?

-        - Aha, miért ne?! – Válaszoltam két falat között.

Megcsókolt, majd elment. Egész nap az estét vártam. Munkámra se nagyon tudtam odafigyelni és áldottam a szerencsém, hogy a cég amelynél Brünnben dolgozom minden adatot elérhetővé tett, így nem kellett visszautaznom Brünnbe.

Este térdig érő szoknyában és hozzá passzoló blúzban jött meg,  majd elsétáltunk a közeli moziba.

Európai hetet tartottak s én úgy döntöttem lovagias leszek és Kata válasszon filmet. Egy spanyol film mellett döntött s miután vettem magunknak frissítőt, beültünk a vetítőterembe.

Elkezdődött a film, s én szinte az első perctől fogva éreztem, hogy nem ez lesz nálam az év filmje. A nagymenő főhős egész végig egy arrogáns, agresszív állat volt; a lány, pedig akivel összejött azt hitte magáról, hogy felnőtt már, azonban hülyébbnél – hülyébb döntéseket hozott meg a film folyamán. Egyetlen karakter volt, akit mire megkedveltem, meghalt.. Viszont bármennyire is rossz volt a film, Katának tetszet, így hát úgy döntöttem nem leszek túl kritikus. A film legszomorúbb jelenete alatt leírhatatlan mennyire boldog voltam, amikor éreztem, hogy megszorít. S megindító volt, amikor láttam, hogy vállamra hajtott fejjel, könnyes szemmel nézi a filmet.  A film után hazamentünk s aznap éjjel olyan magasságokba hágtunk a szerelem csúcsára, mint előtte még sosem, majd az álom egymás karjaiban talált ránk.

Reggel telefon csörgésére keltünk. S még az álomtól kótyagosan vettem föl brünni volt, s közölte, hogy azonnal be kell mennem, mert megjöttek a japán partnereink s az én projektemre kíváncsiak. Miután letettem, sietve megborotválkoztam, majd a szabadnapos Katától elbúcsúzva siettem a vonatra. Az előadásom órákig tartott s én közben végig Katára gondoltam. Úgy éreztem végre megtaláltam a lányt aki mellett leélném az életem. Mikor a hosszú nap után hazaértem magamhoz húztam és akkor először suttogtam fülébe: „Szeretlek!“

Másnap piknikezni mentünk s bolondoztunk egész nap. Kéz a kézben sétáltunk a hulló falevelek alatt. Az egész olyan idilli volt, mint egy festmény a Szépművészeti Múzeumban.

Péntek este bemutattam a barátaimnak. Itt kezdődtek a bajok. Eleinte jól kijött a lányokkal, de aztán egyik pillanatról a másikra megváltozott a helyzet. Mint kiderült az események katalizátora én voltam. Attilával beszélgettem, amikor Katára terelődött a szó.

-        Csodálatos ez a csaj! – Szólalt meg Ati.

-        Aha, valóban az..- belekortyoltam italomba s hozzátettem, - megütöttem a főnyereményt, azt hiszem.

-        És mivel foglalkozik? – Kérdezte kíváncsian.

-        Hát a közép suli után modellkedett.. most meg kísérőként dolgozik..- szalad ki a számon.

-        Mi ?! Escort a csaj? – Nézett rám elhűlve, de leintettem.

-        Az. De nem zavar! Szeretem és ő is szeret engem.. – azzal faképnél hagytam s elmentem könnyíteni magamon.

Mikor kiléptem a toalettről Kata épp egy jókora pofont kevert le Attilának, majd könnyes szemmel rohant el mellettem.

-        Hová mész? – Szóltam utána, de szó nélkül kiviharzott az utcára.

-        Hagy békén! – Rázta le a kezem válláról, mikor utolértem. – Azt hittem te más vagy, de tévedtem..

-        Ne csináld ezt kérlek. Beszéljük meg!

-        Nincs mit megbeszélni! Nem vagyok  tárgy, hogy csak úgy körbeadj a barátaidnak.

-        Hogy mondod? – Néztem rá értetlenül. Ati az előbb odajött hozzám.. – kezdte még mindig szipogva, - azt mondta te küldted és ajánlatott tett.

-        Ezt te sem gondolod komolyan! Nem győzöm éreztetni veled mennyire szeretlek! – Fakadtam ki s megpróbáltam magamhoz ölelni.

-        Sajnálom, nekem ez így nem megy. Pedig érted, értünk kész voltam felforgatni az eddigi életemet. Elképzeltem, hogy egy meghitt kis kápolnában egybekelünk, aztán szülök neked egy fiút, s olyan életem lesz, mint amiről minden lány álmodik. De már látom, hogy hiba volt megbíznom benned és hinnem, hogy ráakadtam egy srácra, aki többnek lát, mint egy jó numera, amiről eldicsekedhet a haveroknak... Holnap beugrom a cuccomért. – Azzal ellökött magától, leintett egy taxit és elviharzott.

Mikor magamhoz tértem, dühösnek éreztem magam. Berontottam a pizzériába és szemeim előtt Vörös köddel megindultam Attila felé.  Öklöm első csapása váratlanul érte, megingott és a padlóra zuhant.

- Te! – kezdtem, miközben ütés – ütést követett.

- Miért? Annyi nőt megkaphatsz magadnak! Miért pont az én életemet tetted tönkre?

Ekkor Endre lecibált a már igencsak vérző arcú Attiláról. Leráztam magamról s a meglepett és elszörnyedett arcoktól kisérve kiviharzottam. Senki sem próbált megállítani.

Mindenki érezte valamilyen szinten tettem jogosságát. Értetlenül álltam az út szélén. Ez az idilli menyország, amiben Katával éltünk a héten, egyetlen röpke óra alatt omlott össze.

Hazamentem, s ruhástul véres pólóban bevetettem magam az ágyba, de csak forgolódtam kínomban. Egyszerűen mindenről Kata jutott eszembe.  Az álmatlan éjszaka után éles csengőszóra riadtam merengésemből. Eleinte ignoráltam. Fejemre húztam a takarót, ez azonban azt eredményezte, hogy megéreztem mézédes illatát.

-        Kata! – Kiáltottam fel hirtelen, s reménnyel telve indultam az előszobába. – Igen?

-        Én vagyok. – Szólt bele egy színtelen hang, - csak a cuccomért jöttem.

Beengedtem hát, s mikor kopogtatásra ajtót nyitottam a lift előtt szívem hölgye és egy igencsak tagbaszakadt kopasz fickó állt. Az „ogre“, mert a neve később sem derült ki, becsörtetett a lakásba, s közben kis híján fellökött. Kata kisírt szemmel, de dacos hallgatagságba burkolózva sétált el mellettem.

Némán figyeltem, ahogy összeszedi ruháit s bőröndjébe pakolja. Próbáltam összedobni a gondolataim s a bátorságom, hogy meggyőzzem, bocsásson meg nekem.

-        Kata. Kérlek. Ne hagyj itt. Meggondolatlan voltam az este, nagyon sajnálom.. – vállát érintve akartam megállítani, de ekkor megrázkódott, mint egy ijedt őzgida.

A következő pillanatban erős markok szorításába kerültem, melyek a falnak vágtak, s mire kábulatomból magamhoz térve elsuttogtam az előbb elharapott „szeretlek“ – et már egyedül voltam a lakásban.

Azon a szombaton nagyon leittam magam. S mikor másnap sajgó fejjel felébredtem papírra vetettem ezt a mennyei hetet, melyet egyetlen rosszkor kiejtett szó égetett porrá, s mely folyamán szívem és lelkem egyetlen röpke pillanat alatt zuhant a fellegekből a pokol legsötétebb mélységeibe...

 

 

Vége 

 

 

 

Péntek este bulizni voltunk a haverokkal, s előtte anyámnak kikötöttem, hogy másnap nem vagyok hajlandó elmenni vele keresztanyámékhoz, ahova az amerikai rokonokat vártuk hosszú évek óta először. Annyira régen voltak nálunk utoljára, hogy nem is igazán emlékeztem rájuk. Így hát úgy döntöttem, hogy nem is érdemes megismernem őket, ha talán soha többet az életben nem találkozunk majd.

Azt gondoltam anyám fölfogta szavaim és másnap kényelmesen kipihenhetem a macskajajt. A szórakozóhely kapujában álltunk épp sorba, amikor megjött életem legdurvább SMS-e Katától, mely így szólt: Úgy gondolom kapcsolatunk nem tart semerre, s jobbnak látom, ha véget vetünk neki, mielőtt nem késő… Ez elsőre megdöbbentett, azonban végül úgy határoztam, ma este legalább lesz okom felönteni a garatra. Ennek megfelelően haverokkal az egyik felest döntöttük le a másik után.

Három óra tájban, mikor már ténylegesen alig álltam a lábamon, megkértem legjobb barátomat Attilát nem lenne-e oly kedves, hogy elkísér azon a végtelennek tűnő úton, melynek a célja az otthonom volt. Innentől szinte képszakadás…

A következő, nem éppen kellemes emlékem, hogy anyám nyakon önt egy jókora pohár vízzel, majd miközben én hápogva kapkodok levegő után így szól:

- Most pedig velem jössz és megismered a amcsi rokonokat! – s mielőtt ellenkezhettem volna, komoly hangon hozzátette, - Apelláta pedig nincs!

Mit volt mit tenni igencsak kótyagos fejjel, szédülve kitámolyogtam a konyhába harapni valamit. Az asztalon egy jókora tányér rántotta fogadott. Látszik, hogy anyám felkészült a másnaposságomra. Az ételtől kissé erőre kapva felöltöztem, majd kocsiba vágtuk magunkat és elindultunk Komáromba.

- Azt hittem te akarsz majd vezetni… - szólalt meg hirtelen anyám.

- Normális vagy? Ahogy most érzem magam, biztosan fának mennénk. –próbáltam humorosan reagálni feltevésére. – Viszont ha már így szóba hoztad. Megállhatnánk valahol venni egy energiaitalt, mert, hogy egyik kedvenc filmemből idézzek, szerintem úgy nézek ki, mint a „mosott szar”.

- Látom azért annyira nem vagy rosszul, hogy a humorod cserbenhagyjon. –válaszolt, miközben lekanyarodtunk egy benzinkúthoz.

Vettem magamnak egy Monstert s alig értem vissza az autóhoz már alig volt az alján.

- Nekem nem is hagytál? –kérdezte anyám kissé szemrehányó hangon. – Igazán megkóstoltam volna…

- Tessék, van még pár korty az alján… - azzal átnyújtottam neki a dobozt, miközben bekötöttem magam. Miután kiitta az ital maradékát elindultunk s szótlanul suhantunk egész Komáromig. Anyám a koncentrálás miatt, én pedig a fejfájásomtól hallgattam – igaz a Monster segített csöppet, de még mindig nem volt az igazi.

- Igazán mesélhetnél ezekről a rokonokról valamit, hogy ne nézzek rájuk, mint valami hülye, amikor odaérünk. –szegeztem anyámnak a kérést.

- Na szóval az úgy van, hogy Pista bácsi meg a felesége Ilonka néni még 56-ban nem sokkal a forradalom után szöktek ki először Ausztriába, majd onnan szép fokozatosan Amerikába. Amennyire én tudom Margit a lányuk már ott született s később ment hozzá egy Andrew nevű amerikai üzletemberhez. Andrewtól született az első gyereke Peter majd a második házasságából Natalie. Ők eljöttek a mi lagzinkba is, persze te erre még nem igazán emlékezhetsz, hiszen akkor még épp hogy csak tervben voltál… - nevetett föl hirtelen, majd folytatta, - Peter olyan jó 10 évvel lehet idősebb tőled s építészmérnöknek tanult ki, Natalie pedig ha jól emlékszem 2éve fejezte be az orvosit…

- Én úgy tudtam, hogy alig ismerjük őket? –néztem rá csodálkozva miközben rám zúdította ezt a rengeteg információt.

- Én tényleg nem ismerem őket annyira, de nagyanyád a mai napig levelezésben van Margittal, aki neki, ha jól emlékszem harmad unokatestvére. Így Peter és Natalie nekem negyed unokatestvéreim nekem meg majd a gyerekeik lennének, bár ezeket a rokoni szálakat már nem igazán tartják számon.

- Az jó… Hátha Natalie „jó nő” – játszottam el a gondolattal nevetve.

- Hát, ami azt illeti már kislánynak is helyeske volt, s szerintem az óta csak még csinosabb lett…- kacsintott rám anyám.

Közben megérkeztünk keresztszüleim házához, ami Komárom szélén állt egy csendes kis utcában. Apró kis otthonos ház volt, épp elég kettejüknek, meg a fiuknak, Zolikának. Azonban most, hogy ennyi vendég jött talán kicsit aprónak is tűnt. Mire odaértünk, két ismeretlen autót láttunk a ház előtt parkolni.

- Szóval már itt vannak az amerikás magyarok, ahogy Hofi szokta volt mondani. –vigyorogtam rá anyámra.

- Ha megkérhetlek, ezt ne emlegesd előttük, mert neked bármily humorosnak tűnhet, nekik sértő lehet.

- Jó-jó, majd igyekszem H.Ü.J.E.-nek tűnni! – bolondoztam, majd anyám kérdő pillantását látva hozzátettem, - Tudod… Helyes, ügyes, jól nevelt ember!

Ezen kacagva léptünk be a kertkapun, majd Buksi, keresztanyámék kutyája kis híján fellökött.

- Nyugi Buksi, hoztunk neked finom csontot! – simogattam meg a kobakját majd szedtem elő a táskából egy jókora zacskó csontot és szórtam bele az ólja előtt álló tálkájába. –Ezzel ellesz egy darabig! –szóltam ki anyámnak, aki ijedtében nem mert bejönni a kapun.

- Hellóka! –köszönt be anyám, mikor beléptünk az előszobába, s fülünket megütötte a bentről kiszűrődő beszélgetés zaja.

Ekkor jöttek a kötelező körök, mindenkit mindenkinek bemutattak, s legnagyobb megdöbbenésemre George-on – Margit, vagyishogy inkább Margaret második férjén kívül mindenki értett és beszélt is magyarul. Igaz hallani lehetett rajtuk, hogy nem igazán van alkalmuk csiszolni ezt a szép nyelvet. Mindenkivel összeismerkedtem, de Nataliet, akire leginkább kíváncsi voltam, sehol sem találtam. Rákérdezni azonban nem mertem, nehogy valaki félreértse az érdeklődésem.

George-dzsal kezdtem el beszélgetni, gondoltam csiszolom csöppet az angoltudásom – mégiscsak három éve beszéltem utoljára angolul, s akkor is steril iskolai környezetben. Hiába érettségiztem angolból kiváló eredménnyel, szerintem nem fogható ahhoz a tapasztalathoz, amit a mélyvízbe bedobva egy igazi amerikai vagy angol személlyel folytatott társalgás alatt szerezhet az ember.

Épp az egyetemi tanulmányaimról társalogtunk, amikor hirtelen kinyílt a mosdó ajtaja és kilépett rajta Natalie. Istenemre mondom ilyen gyönyörű lányt még életemben nem láttam. Magas volt, talán 170-175cm lehetett, karcsú - de nem sovány, amilyenek mostanság a „szupermodellek” – mindenhol épp annyira volt kerek, ami a férfiszemet gyönyörködtetheti. Hosszú lángoló vörös haját meglebbentette a huzat, ami csak még gyönyörűbbé tette. Utólag visszagondolva azon csodálkozom, hogy vajon hogyan bírtam ki anélkül, hogy tátva maradjon a szám.

- Hi! My naaame isss Thomaaaas! –kezdtem dadogva, mert szinte elfelejtettem angolul, annak ellenére, hogy alig pár perccel az angoltanárnőmet megszégyenítő precizitással társalogtam George-dzsal.

- Szia! Én Natalie vagyok! –szólalt meg szinte tökéletes magyarsággal, - Nem kell az angollal bajlódnod, ha gondot okoz… Pesten végeztem az egyetemet, szóval van benne gyakorlatom, nem úgy, mint Gyurinak… - bökött anyja férje irányába, s tudtam azért használja a George magyar megfelelőjét, hogy még véletlenül se tudja, hogy rá céloz. – Lassan 30éve együtt van anyámmal, de egyetlen szót nem volt képes megtanulni angolul…

- Nem lenne kedved kiülni a teraszra? –kérdeztem tőle hirtelen, - Itt annyian vagyunk, mint a heringek, s ebben a hangzavarban még a saját gondolataimat se hallom igazán…

- De. Miért ne? –azzal poharával kezében elindult a kert irányába. Jómagam tálcára pakoltam egy nagy kancsó limonádét meg egy kis ropit és elindultam utána.

- Mesélj egy kicsit magadról! –fordultam felé miután lehuppantunk a kerti székekbe. –Anyám csak annyit tudott mondani rólad, hogy ott voltál az esküvőjükön.

- Hát igen, az már jó régen volt… - kacagott egy sort, - Azóta felnőttem és már a macimat se hurcolom mindenhova magammal… - értetlenül néztem rá, így hozzátette, - Tudod akkoriban volt egy mackóm, és sehová nem mentem nélküle, de ezt a szokásomat kinőttem. Aztán amikor apukám kiskoromban rákos lett, eldöntöttem, hogy orvos leszek, hogy segíthessek rajta. –gyorsan elmorzsolt egy apró könnycseppet, s igyekezett úgy folytatni, mintha mi sem történt volna folytatta, -szóval orvosnak kezdtem el tanulni, majd úgy döntöttem, hazajövök Magyarországra, ami így utólag talán nem a legjobb döntésem volt…

- Hát, talán nem, de ha nem így teszel most nem biztos, hogy itt beszélgetnénk! – szólaltam meg hirtelen majd öntöttem magunknak egy-egy pohárral a hűs limonádéból, s miközben átnyújtottam neki, kezünk egy pillanatra összeért s én - nem is tudom – valamiféle apró rezdülést éreztem.

- De most már te is mondj valamit magadról! Ne csak én meséljek! – mosolygott rám Nat.

- Hát én informatikát tanultam Prágában, majd Brünnben, de hogy őszinte legyek, szívem szerint mindigis irodalmat akartam tanulni, csak hát abból nem igazán lehet megélni… - elgondolkodtam egy pillanatra, majd úgy döntöttem mesélek neki a novelláimról, - Szabadidőmben pedig romantikus novellákat írok, vagyis inkább csak írogatok…

- Ó, nem is tudtam, hogy egy igazi író is van a családban! – mosolygott rám.

- Á, dehogy! Nem merném magam írónak nevezni olyan neves művészek után, mint Wells, Tolkien, vagy Asimov… De jól esik ezt hallani! – mosolyogtam vissza rá.

- Azon tűnődöm, gyakrabban is találkozhatnánk… - szaladt ki hirtelen a számon. – Most, hogy idén megszerzem a mérnöki diplomát, talán elkezdhetnék egy doktori képzést, vagy talán beszerezhetnék egy diplomát irodalomból is… Mindkettőre lenne lehetőségem akár Pesten is…

- Nem hangzana rosszul. – szakított félbe, - de én szeptembertől hazamegyek Friscoba, hogy rákkutatásba kezdjek, amire Pesten nem igazán van keret. –nézett rám szomorkásan, s akkor még nem esett le, hogy már ennél a pontnál azt várta, hogy megkérdezzem, mit szólna, ha vele tartanék.

Az a délután oly gyorsan repült el, mint még soha, s mikor nap elkezdett lebukni a horizont mögé, Margaret jött ki szólni, hogy lassan indulhatnának. Így hát mail címet cseréltünk s megbeszéltük, hogy mindenképp tartjuk majd a kapcsolatot. Mielőtt elmentek szorosan magamhoz öleltem s mosolyogva integettünk egymásnak, miközben távolodott az autójuk.

- Na? Mi a véleményed Natalie-ről? – szegezte nekem a kérdést anyám.

- Valóban kedves lány… - válaszoltam sejtelmesen.

Hazaérve elmerültem a Mars hercegnője című Burroughs regényben, de Natalie-t nem tudtam kiverni a fejemből. Olyannyira megbabonázott szépsége és egyénisége, hogy nem is igazán tudtam a könyvre figyelni. S mikor az író leírja a főhős szerelmét, Dejah Thorist jellemzi én Natalie-t láttam magam előtt. El tudtam volna képzelni, hogy egyszer megkérem a kezét s feleségül veszem, azonban délutáni beszélgetésünkből úgy tűnt ő tartja a távolságot. Épp ezért volt akkora meglepetés, amikor lefekvés előtt, hajnali fél háromkor úgy döntöttem, még megnézem a mailjeim, és a postafiókomban találtam egy levelet Natalie-től…

Kedves Tomi!

               Nagyon kellemes volt a mai találkozásunk. S arra gondoltam, hogy még a nyáron, amíg itt vagyok Budapesten, esetleg meglátogathatnál. Dumcsizhatnánk egy jót, esetleg várost nézhetnénk… Persze, ha nincs hozzá kedved az sem baj, akkor is örültem, hogy megismerhettelek!

               Sok szeretettel csókol:

                                                           Natalie

Amint elolvastam, rögtön válaszoltam is rá és biztosítottam, hogy amint lehet, élnék is a lehetőséggel és leutaznék Pestre, esetleg több napra is, ha nem zavarok, hogy ne kelljen kapkodnunk, mint ma.

Ezek után szerintem nem kell részleteznem mennyire fel voltam dobva és alig jött álom a szememre. Mit ad isten, talán nem is meglepő módon, de Natalieról álmodtam, miután nagy nehezen sikerült elaludnom. Hogy pontosan mit, azt még az ébredés pillanatában sem tudtam volna sajnos megmondani, de biztos valami kellemeset, mivel hatalmas mosollyal arcomon riadtam fel az ébresztő csörgésére.

Mivel előző este annyira fáradt voltam, hogy zuhanyozni már sem kedvem sem energiám nem volt, így a hirtelen ébredéstől még kótyagos fejjel betámolyogtam a fürdőbe és vettem egy jó forró zuhanyt. Felfrissülve eszembe jutott, hogy meg kellene néznem a e-mailjeim, hátha jött válasz Natalietól.

És láss csodát, valóban válaszolt… Ez a levele már sokkal vidámabb volt, mint az előző kissé visszafogott, s megírta, hogy július második fele tökéletes lenne a látogatásra. Ezek után alig vártam, hogy megszerezzem a diplomát és végre élvezhessem a nyarat Natalie-vel.

Meleg nyári reggel volt, amikor végre megpillantottam, amint a peronon vár rám a Keleti pályaudvaron. Leszállás után megöleltem, majd két puszi után taxit fogtunk és elmentünk lepakolni a lakására.

- Nem is tudod mennyire vártam ezt a nyarat… - kezdtem a cipekedéstől kissé pihegve. – végre megszereztem a diplomám és most már szabad vagyok, elköltözhetek otthonról…

- És tudod már mihez kezdesz? – nézett rám Natalie miközben öntött nekem egy pohár vizet.

- Hát még nem döntöttem el… - kacsintottam el, mire igencsak elpirult. – Mit terveztél mára?

- Most épp pesten van a Titanic kiállítás… Azt mondják eszméletlenül jó, aztán onnan nem messze a Terror Háza. Azt is megnézhetnénk… - várakozva nézett rám, hogy döntsek.

- Akkor menjünk ebben a sorrendben! –javasoltam, - S ha már az Andrássy úton leszünk, megnézhetnénk a Hősök terét is… S ha jól hallottam, akkor most reneszánsz kiállítás van a Szépművészeti Múzeumban…

- Látom készültél… - mosolygott rám.

Aznap egész estig a várost róttuk. Egyik kiállításról a másikra mentünk és rengeteg fotót készítettem. Egész idő alatt bolondoztunk és valami eszmélet jól éreztük magunkat. Hulla fáradtan értünk vissza a Rákóczi úti lakásba s farkaséhesen estünk neki a hűtőnek.

- Mit szólsz egy kis lasagna-hoz? – nézett rám a nyitott hűtőajtó felett.

- Istenien hangzik! – vágtam rá gondolkodás nélkül. – Ahogy Simba mondta Az oroszlánkirályban: „Most megtudnék enni egy egész zebrát!” –majd elkezdtem tányérokat előszedni.

- Nem kellenek! – szólt rám Natalie, - Majd esszük a tálból. Csak két villát vegyél elő a felső fiókból.

Azzal leültünk falatozni a TV elé, s közben eldöntöttük, hogy másnap ellátogatunk a budai várba, délután pedig megnézünk valami filmet az Arénában. Vacsora után, mivel mindketten fáradtak voltunk, mosogatás nélkül nyugovóra tértünk. Sajnos a lakásban csak egy hálószoba volt, így nekem a kanapé jutott, viszont ez sem zavart, mert a nap eseményein mosolyogva hamar álomba szenderültem.

Mivel egyikünk se húzott föl ébresztőórát, kevéssel dél előtt ébredtünk. Így a várlátogatás elmaradt, azonban ez sem szegte kedvünket, mert a moziról még nem maradtunk le. Az Arénában még bedobtunk egy-egy girost, majd besétáltunk a moziba. Választásunk a Prométheus-ra esett, így megvettük a jegyeket és beültünk a nézőtérre.

Elkezdődött a film, s pár perc után elérkezettnek láttam az időt, hogy átkaroljam Natalie vállát. Eleinte féltem tőle, hogy lerázza magáról kezem, de végül rászántam magam. Ahogy megérezte karom a vállán rám nézett és elmosolyodott. Majd többször is azt éreztem a film alatt, hogy közelebb húzódik hozzám. Ekkor már kezdtem úgy gondolni, hogy talán nem csak én érzem azt a bizsergést kettőnk között…

- Egész jó volt ez a film… - szólaltam meg hosszú hallgatás után, amikor kiléptünk a teremből. – Natalie?

- Igen Tom?

- Azt hiszem, valamit el kell mondanom… - kezdtem bele sután, - De nem itt. Nincs kedved beülni egy sütire?

- De lenne! Most úgy vágyom valami édesre! Elviszlek e legjobb cukrászdába egész Pesten! – azzal kézen ragadott és a kijárat felé vettük az irányt.

Elhaladtunk a Keleti mellett, majd betértünk egy kis udvarba a Mosonyi utcában. A bejárat felett kopott felirat hirdette: Vanília égbolt, s belépve azt hittem egy otthonos kis lakásba tévedtünk be véletlenül. Apró két-három székes asztalok, a falakon mindenféle fali díszek – csodálatosan festett.

- Mit szólnál inkább egy kis vízipipázáshoz? – bökött az egyik oldalsó terem felé.

- Dehogynem! –vágtam rá rögtön, - Nem is tudom mikor pipáztam egy jót utoljára…

Kiválasztottunk két kényelmes babzsákot az egyik sarokban, megtöltöttünk egy pipát és felváltva szívni kezdtük. Pár perc csendes pöfékelés után végre nekikezdtem:

- Natalie! Amikor megláttalak Komáromban, abban a pillanatban megkondult bennem valami. Afféle bizsergést éreztem…

- Igen? –szakított félbe kuncogva.

- Aha, de nem azt, amire most így gondolsz. Úgy éreztem a sors akarta, hogy mi akkor délután találkozzunk. Igazán jól éreztem magam veled aznap és az a levél amit küldtél… Akkor úgy gondoltam talán te is úgy érzel irántam, mint én…

- Sssh! Elég a mellébeszélésből. – azzal ott abban a meghitt pesti teázóban elcsattant az első csók. Érzéki volt minden másodperce, ahogy ajkaink összeértek s nyelvünk megtalálta a másikat. Akkor nem tudtam volna megállapítani, hogy másodpercekig, vagy hosszú percekig olvadtunk-e eggyé abban a mézédes csókban.

Ez a délután megpecsételte a nyaralásom. Innentől kezdve már nem a pesti látványosságok voltak a középpontban, csupán Natalie. Andalogva sétáltunk hosszú órákat a Duna parton, kiállításokra jártunk, de volt hogy csak beszélgettünk a kanapén összebújva. Így telt el az első hét, mikor előhuzakodtam az összeköltözés ötletével.

- De Tom tudod, hogy én nyár végén hazamegyek San Francisco-ba. –kezdte az ellenkezést. – S bármennyire szeretek veled lenni, mégsem várhatom el, hogy értem eldobj mindent és a világ másik felére költözz…

- Ugyan! Érted akár a pokolba is lemennék! – húztam magamhoz szorosan. – Mit szólsz hozzá, ha az augusztust utazgatással töltenénk? Van egy kis megtakarított pénzem és jó pár helyre szívesen elmennék veled itt Európában. A nagyobb csomagokat előreküldhetnénk anyukádhoz, mi pedig autóval egy hónap alatt végigmehetnénk ezen a vén kontinensen…

- Ez egészen jól hangzik! Van is már valami terved, hogy merre mehetnénk? – emelte felém tekintetét a mellkasomról.

- Aha, még térképet is hoztam! – vigyorogtam rá.

- Szóval te titokban készültél! – bökött oldalba huncutul. – És mi lett volna, ha akkor a teázóban kiadom az utad? –nézett rám kérdőn.

- Ah, tudtam, hogy nem tévedhetek, az ilyet megérzi az ember… Amikor két szív egy hullámhosszon van. – magamhoz húztam és csókot leheltem homlokára. – Na de a térkép… Terveim szerint egy „kisebb” kacskaringót írunk majd le. Pestről kiindulva majd augusztus végére Southamptonba érkezve. Azzal előhúztam a táskám mélyéről az összehajtogatott térképet…

- Fuh! Nem mondom impozáns útvonal, de gondolod, hogy győzzük egy hónap alatt? –nézett rám kétkedve.

- Persze! Minden ki van számolva… - nyugtattam meg. – Ha jól gondolom, akkor minden városra jut két nap. De ha mondjuk kivesszük Bécset, Milánót és mondjuk Berlint, akkor több időnk marad a déli részekre.

- Én pedig amondó vagyok, induljunk még ezen a héten és akkor újabb napokat nyerünk…

- Nem rossz ötlet, és útközben megállhatnánk nálunk is Újvárban. Szeretnélek bemutatni apumnak.

- Én is örülnék neki! –ölelt át, s csókolt meg forrón.

Aznap nekiláttunk a pakolásnak. Szereztünk költöztetőket, aki segítettek mindent bedobozolni, majd Ferihegyen repülőre pakolták, s a csomagjaink meg sem álltak egészen Kaliforniáig. Mi pedig vonatra szálltunk, hogy a nagy utazás előtt még meglátogassuk a szüleimet.

Nagyon kedvesen fogadták Natalie-t, anya ugye már ismerte, de apa is hamar megszerette s gyorsan megbarátkoztak a gondolattal, hogy a „kicsi” fiuk felnőtt, megáll a saját lábán és a világ másik felére készül költözni egy lánnyal akit alig egy hónapja ismer.

- Biztos vagy benne fiam? –fordult hozzám fater, amikor egyedül maradtunk, míg anyám és húgom ezer éves fotókat nézegetett Nat-tal.

- Teljes mértékben! –jelentettem ki rögtön. – Érzem, hogy megtaláltam a lányt, aki mellett leélhetem az életem. Aki gyereket szül majd nekem, s aki mellett teázhatom a lemenő nap fényében nyugdíjasan.

Magához ölelt, megveregette a vállam, majd komoly hangon csak ennyit mondott: „De azért néha látogassatok meg minket…” Aznap este sokáig sztorizgattunk az ősökkel, majd változtatva csöppet a terven ismét vonatra szálltunk és kihagyva szinte a teljes északi részét útvonalat változtattunk és Velencébe vettük az irányt. Ezzel időt és pénzt takarítottunk s be tudtunk jelentkezni egy szebb hotelba. Úgy döntöttünk simán belefér három nap ebben a csodálatos városban.

Az igazat megvallva az első nap nem igen láttunk a szobánkon kívül mást, annyira nem tudtunk betelni egymással, s az est, miután átvettük a szobát igazán meghitt volt. Nyár lévén szélesre tártuk az erkélyünk ajtaját, s miközben csókokkal halmoztuk el egymás minden porcikáját, odalentről beszűrődött a gondolások halkan zengő dala. Azon az estén olyat éreztem, mint előtte egyetlen barátnőmnél sem, olyan végtelen megértés volt közöttünk, s annyira egymásra voltunk hangolódva, hogy szinte kitaláltuk egymás gondolatait. Akkor tudatosult bennem, hogy talán tényleg létezik mindenki számára egy személy a világon, aki a lelki társa, aki mellett harmóniában és boldogságban létezhet, akár a csendes tengeren ringó révbe ért hajó.

A második napot is ki híján az ágyban töltöttük, azonban végül mégis elmentünk egy kis városnézésre. Végigsétáltunk a Dózsepalota előtti téren s gyönyörködtünk ebben a reneszánsz építészeti csodában. Betértünk abba a könyvtárba is, amelyben anno az Indiana Jones harmadik részének pár jelenetét vették fel. Majd gondolát fogadtunk és a délutánt a vízen töltöttük. Mindenkinek át kellene élnie milyen érzés a kedves karjaiban ringani a viszonylag csendes csatornákban, miközben csak a gondolás halk dala hallatszik a fejünk fölött.

Visszatérve a hotelba egy utolsó érzéki éjszakát töltöttünk a szerelmesek városában, majd a nyitott erkélyajtóban látszódó teliholdban gyönyörködve aludtunk el.

Másnap autót béreltünk – egy kis lehajtható tetejű fiatot, hisz mégiscsak Olaszországban voltunk- és folytattuk utunkat Rómába. Itt sajnos nem töltöttünk csupán egyetlen napot, ám az annál tartalmasabban telt. Először a Colosseumot jártuk körbe s elbeszélgettünk, vajon hány gladiátor és ártatlan ember halt szörnyű halált ezek között a falak között, ezen az ősi homokon? Aztán egy turistatérkép segítségével bejártuk Róma legnagyobb nevezetességeit s a nap megkoronázása képpen elmentünk a Szent Péter térre, a Vatikánba.

Még aznap este továbbrobogtunk Palermo irányába. Egész éjjel vezettem, miközben Natalie összegömbölyödve aludt az anyósülésen. Talán félúton járhattunk, amikor megálltunk tankolni, s egy pillanatra felriadt, de én megnyugtattam, hogy aludjon tovább nyugodtan, s egy csókot leheltem homlokára mielőtt tovább indultunk volna.

A hajnali nap első sugaraival együtt érkeztünk meg Palermóba, majd miután egy tengerparti kedves kis kávézóban elköltöttük a reggelinket, ahol egy igazi keresztapának tűnő korosodó olasz öregúr szolgált ki minket leadtuk az autónkat egy helyi megőrzőbe, ahonnan némi térítésért vissza juttatták kicsi kocsinkat Rómába. Mi pedig hajóra szálltunk és Tunézia felé vettük az irányt.

- Tunéziát minek vettük fel az útvonalunkra? – nézett rám kérdőn Nat. – Hisz arról volt szó, hogy Európát járjuk körbe…

- Igen, tudom. Viszont van itt egy étterem, amit mindenképp látni akartam mielőtt Amerikába megyünk. – válaszoltam elgondolkodva.

- Hadd találjam ki! – nézett rám vigyorogva, - Csak nem arra gondolsz ahol Az új reményt forgatták?

- De igen… Honnan tudtad? –húztam fel a szemöldököm.

- Nem fogod kitalálni, de jómagam is nagy SW rajongó vagyok! – mondta most már kacagva.

- Ezt nem is mesélted…

- Miért? Kérdezted? – bújt hozzám a hajó korlátjánál.

Míg átértünk a Földközi Tengeren végig a Csillagok Háborújáról beszélgettünk. Sosem gondoltam volna, hogy ráakadok egy lányra, aki nem húzza el az orrát már a kultikus film említésére is. Abban persze nem tudtunk megegyezni, hogy melyik volt a legjobb film, de hát nem is várhatom el, hogy mindenről ugyanúgy vélekedjünk.

A kikötőben buszra szálltunk és a sivatag szívébe mentünk, hogy elfogyasszuk ebédünket minden SW rajongó legáhítottabb éttermében. A pincér által ajánlott tunéziai specialitásokat ettünk s még olyan öblítő színű italt fogyasztottunk hozzá, mint amit Luke ivott az Új remény elején. Aznap este megszálltunk egy közeli szállóban és csodálatos éjszakában volt részünk. Otthon is csodálatos a telihold, azonban a sivatag felett ragyogó hold képe leírhatatlanul szép. Ebben a látképben gyönyörködtünk a hotel ablakán át, s a hűs sivatagi éjszakában összebújva szenderültünk álomba.

Másnap késő délelőttig aludtunk, s ebéd után teveháton folytattuk utunkat a legközelebbi kikötőbe, majd hajóra szállva Barcelonába utaztunk. Várost néztünk, majd részt vettünk egy igazi, hamisítatlan bikaviadalon. Biztonságot nyújtva öleltem át Natalie-t, mikor a műsor csúcspontjaként a torreádor egyetlen jól irányzott döféssel leterítette a bikát.

Négy napot töltöttünk ebben a csodálatos tengerparti városban, végigjártuk szinte az összes nevezetességet, készítettünk fotót Kolumbusz Kristófról a kikötőben, sőt Nat unszolására, még egy FC Barcelona meccsre is kimentünk.

Alig akartam hinni a szememnek, amikor indulás előtt a térképre bejelölt utunkat tanulmányoztam, s kétkedve fordultam kedvesemhez.

- Te, Natalie… Feltűnt neked, hogy már megtettük az utunk kétharmadát, azonban még csak augusztus eleje van?

- Aha, így viszont nem kell annyira kapkodnunk a továbbiakban. Párizsra, Amsterdamra és Londonra is egy-egy egész hetet terveznék. Ennél kevesebb idő alatt úgysem lehet végigjárni a legfontosabb nevezetességeket…

Szóval az új terv alapján abban maradtunk, hogy augusztus 21-én fogunk Southamptonba érni, s ha minden jól megy, még azon a napon elindulunk New Yorkba. Onnan pedig a 66-os úton végigkocsikázva megérkezünk Friscoba talán szeptember elejére. Addigra talán elfogadják a jelentkezést – amit még e nyár elején adtam be titokban a Berkley egyetemre, mind a doktori képzésre informatika szakon, mind pedig mesterképzésre angol irodalomból. Kis szerencsével fel is vesznek zokszó nélkül…

Augusztus 2-án érkeztünk meg TGV-vel Párizsba. Szobát foglaltunk egy meghitt, kis, családi fogadóban, majd sétálni indultunk a Szajna partjára. Utcai portréfestőkbe botlottunk s elég jutányos áron készített is az egyikük egy közös képet rólunk. Azután croissant ettünk, s andalogva visszatértünk szobánk magányába. Másnap a Louvre került sorra, s mint utóbb kiderült hatalmas fába vágtuk fejszénket, ugyanis oly nagy volt a tárlat, hogy az egész napunk ráment. Egy-egy festmény előtt hosszú perceket töltöttünk, s Leonardo Mona Lisája előtt igencsak zavarba hoztam Natalie-t, amikor megjegyeztem, hogy a híres hölgyemény mosolya bizony elbújhat az ő mosolya mellett… Ránk köszöntött az est, mire végeztünk a galériában. Eléggé elcsigázottak voltunk már, de sikerült meggyőznöm, hogy még egy helyet megnézzünk, mielőtt visszatérünk szobánk meghittségébe. Metróra szálltunk hát, s meg sem álltunk az Abbesses megállóig. Innen már csak egy rövid séta választott el a "Je t'aime" szerelemfaltól.

Gyönyörködtünk a falban, amire több ezren írták fel, több mint háromszáz nyelven az emberiség legszebb szavát: „Szeretlek”. S ezen a szent helyen, a halványan pislákoló csillagok alatt egy érzéki csók után felemeltem Natalie állát, mélyen szemébe néztem, hogy szinte elmerültem írisze fenséges kékjében, suttogtam el először:

- Szeretlek! – ajkaink olyan közel kerültek egymáshoz, hogy szinte összeértek, de akkor azt akartam ő tegye meg az utolsó lépést. Nem is kellett soká, talán csak a másodperc apró töredékéig várnom, aztán ajka az ajkamra tapadt s eggyé olvadtunk abban a csókban.

- Én is szeretlek! – jött a válasz, mihelyst pihegve szétvált szánk. Talán egy órát is töltöttünk a fal árnyékában olvasgatva a feliratot, majd visszaindultunk a hotelbe. Mit ad isten utunk a Moulin Rouge mellett vitt el, így hát betértünk. Számítottunk rá, hogy nem egy szimpla striptease bárról van szó, de az a hangulat, ami abból a helyből áradt. Olyan érzésünk támadt, mintha visszarepültünk volna a 20as évekbe. Egy kis asztalnál kaptunk helyet, s onnan nézhettük végig a közel két órás műsort, amiben zenés, táncos számok váltották egymást. Egy hatalmas élménnyel gazdagodva tértünk vissza a hotelba, vacsorát rendeltünk és mivel a változatosság gyönyörködtet, filmet néztünk s ott helyben a kanapén aludtunk el.

Meg kell hagyni valóban felemelő érzés a szívünknek kedves mellett ébredni, hosszan néztem, ahogy édesen szuszog, majd csókkal ébresztettem Natalie-t, s a reggelit ágyban –ahová hajnalban vittem át a karomban – fogyasztottuk el, aztán ismét nyakunkba vettük szerelem városát.

Az ebédet már a Diadalív árnyékában költöttük el, majd a délutánt már a Père-Lachaise temető árnyékot adó fái alatt töltöttük. Elsétáltunk, s közben megemlékeztünk, olyan híres emberek sírja mellett, mint Moliére, Oscar Wilde sőt Jim Morrison. Morrison sírjáról a zenére terelődött a téma, s kiderült, hogy ezen a téren is ugyanazt a véleményt osztjuk, miszerint nem kell egyetlen zenei stílusra korlátozni magunkat.

Már erősen sötétedett, amikor kiléptünk az évszázados sírok közül az utcára. Nem akaródzott még hazamennünk, így hát tovább sétáltunk Párizs utcáin, mígnem megpillantottuk a fenséges Eiffel tornyot, amint fölénk magasodik. Sajnos akkor este nem tudtunk feljutni a kilátóra, de másnap első dolgunk volt visszatérni. Az a látvány, amely odafent fogadott minket, leírhatatlan.

Párizsból Amszterdamba mentünk tovább s itt is egy bő hetet töltöttünk, azonban a varázs sütin kívül nem igazán tudtunk felidézni mást. Az igazat megvallva Hollandia fővárosát kimondottan a szabad felfogása miatt vettük rá a listánkra. Na jó, volt még egy igen meglepő, bár annál kellemesebb élményünk. Egy parkban sétáltunk, amikor Krisnásokba botlottunk, s maguk közé invitáltak minket. Akkor próbáltuk ki először az LSD - amit én azelőtt is és azóta is csak Lucy-nek hívok,  a híres Beatles dal után.

Az egy igen fura, azonban élményekben gazdag délután volt. Eufóriában volt részünk, sőt nekem olyan érzésem volt, mintha még szinesztéziát is átéltem volna.

Ezek után végül London kihagyása mellett döntöttünk és egyenesen Southamptonba mentünk, ahonnan kicsit régebben, mint egy évszázada elindult első és egyben végzetes útjára a Titanic. A Queen of Seas nevű hajóra kaptunk helyet s mire egy héttel az indulás után megérkeztünk New Yorkba utolért a levél, amit már oly régóta vártam.

A borítékból egy szolid hangvételű írás került elő, miszerint szeptember elején megkezdhetem doktori képzésemet a Berkley-n, azonban az irodalmi fakultásra helyszűke miatt nem vettek fel, próbálkozzam egy év múlva.

- Most már biztos, hogy nem kell hazautaznom… -kezdtem neki a jó hírnek, amikor ismét csatlakoztam Natalie-hoz.

- Ez eddig kérdés volt? – csókolt meg hirtelen.

- Nem, dehogy! Azonban most tudtam meg, hogy felvettek az egyetemre… - kacsintottam rá.

- Mi!? – nézett rám egyszerre boldogan és meglepetten.

- Tudod, addig nem akartam szólni, amíg nem biztos… De júliusban már úgy mentem le hozzád Pestre, hogy a jelentkezésem be volt adva. Szóval tanítani is fogok… Talán megpróbálom publikálni is pár művem…

- Igazán örülök neked. – ölelt magához, majd taxit fogtunk és a LaGuardiához hajtottunk, és szakítva az előzetes terveinkkel repülővel utaztunk San Franciscóba.

A hosszú repülőút után Peter fogadott minket a reptéren, akinek mint kiderült Natalie előzőleg megüzente, hogy együtt vagyunk, mivel szívélyesen köszöntött, és üdvözölt a családban. Meg kell hagyni jól esett, hogy szinte látatlanban ilyen bizalmat szavazott nekem, s később rengeteg kellemes beszélgetésben volt részem a társaságában.

A nyár legnagyobb meglepetése akkor ért, amikor Peter kocsiját a Transamerikai Piramis lábánál parkolta le. Először azt hittem csak beugrik valamiért egy közeli boltba, azonban, amikor Natalie rám szólt, hogy ideje lenne szedelődzködni, kis híján lehidaltam. Bár még inkább lesokkolt, amikor megtudtam, hogy Natalie-é az egész tetőtéri lakás. Hát, ha az Eiffel toronyból csodálatos volt a kilátás, akkor innen egyenesen fenomenális. Az iskolakezdésig tartott, mire megszoktam a tudatot, hogy Frisco a lábainknál hever.

A következő három év szinte a beilleszkedésről szólt, nem csak nekem, de Natalie-nak is, mivel ő is lassan nyolc éve Magyarországon élt. Azonban rengeteg barátot szereztünk, Margaret és a tágabb család is viszonylag gyorsan megkedvelt, s dicsérték is milyen jól választott velem.

Negyedik, s egyben utolsó évét kezdtem a doktori tanulmányaimnak, amikor úgy döntöttem, lassan eljött az idő, hogy feleségül vegyem Natalie-t. Megvettem a gyűrűt is - ami amerikai hagyományok szerint egyhavi fizetésembe került – egy apró tizennégy karátos gyémánttal díszített fehérarany gyűrűt. Margóra megjegyezném, hogy mindketten rajongunk a Gyűrűk Uráért, így nagy volt a kísértés, hogy az Egy gyűrű feliratának sorait a gyűrűbe vésessem, azonban végül letettem erről a tervemről.

Igazán emlékezetesre akartam összehozni a leánykérést, így akkorra időzítettem, amikor pár egyetemi barátunkkal ejtőernyőzni mentünk. Direkt erre az alkalomra készíttetem három ejtőernyőt, s ezt a feliratot tagoltam szét közöttük: „NATALIE, WILL YOU MARRY ME?” , azaz: „Natalie, hozzám jössz?” Megbeszéltem a haverokkal, hogy minden a terv szerint menjen, s mielőtt kiugrottam a gépből, csak ennyit suttogtam Natalie fülébe:

- Figyeld az ernyőket, szívem…

A szívem a torkomban dobogott, és nem az ugrás miatt, hiszen nem ez volt az első alkalom, hogy ilyet csináltunk, mindketten szerettük az extrém sportokat, hanem amiatt, hogy mit fog válaszolni a kérdésre. Figyeltem, ahogy a fiúk egyesével nyitják ki az ernyőiket, s a sort én zártam a „Me?” feliratú ernyővel. Jóval Natalie előtt értem le a földre, s kezemben a gyűrűt rejtő dobozkával vártam a szeretett nő érkezését.

- Igen! Igen! Igen!– kiáltotta könnyes szemmel, miközben még félig a levegőben átkarolt és megcsókolt. – Kimondom százezerszer is, ha kell! Szeretlek! Mindig is szeretni foglak, és melletted szeretnék megöregedni is!

Ekkor már mindkettőnk szeme könnyes volt a feltörő érzelmektől.

Az esküvőt november végén tartottuk meg szűk családi és baráti körben a lakásunk hatalmas teraszán. Még Attilának is sikerült eljönnie Irakból, aminek külön örültem – mindig is úgy tekintettem rá, mint egy második testvérre, még akkor is, ha az élet ily messze sodort egymástól…

S bizton állíthatom életünk második legszebb pillanata volt…

* * *

- Miért csak a második? – szólalt meg hirtelen Lea.

- Most miért kellett közbevágnod! Engem érdekelne mi történt tovább… - ugrott neki húgának Alice.

- Nyugalom lányok… - csitítottam őket kedvesen. – Amúgy is ideje aludni térnetek.

- Azért még elárulod melyik az életetek legszebb pillanata? – nézett rám most már Alice is.

- Persze! Az a nap, amikor megszülettetek! – azzal adtam nekik egy-egy puszit a homlokukra, majd lekapcsoltam a villanyt és kimentem a nappaliba Natalie-hoz.

- Alszanak már? – nézett rám a könyv fölött, amit olvasott épp.

- Még nem, de már csak percek kérdése édesem… -azzal megcsókoltam homlokát és mellé heveredtem a kanapéra. Halkra állítottam a TV-t, s boldogságtól eltelve éreztem, amint szinte öntudatlanul a könyvét le sem téve hozzám bújik, s átkarolva vállát arra gondoltam milyen szerencsés is vagyok…

 

Vége

 

1. fejezet


A lenyugvó nap gyenge fénye egy meditáló alakra vetült... Grieves mester próbálta visszaidézni az első alkalmat, amikor a forrófejű, ám igen kishitű Naomi Starlightot elkezdte tanítani...
Az az alkony is éppen ilyen volt... Szinte látta maga előtt...
Két alak közeledett a Edzőterem felé. Míg Grieves nyugodtan lépdelt, addig ifjú tanítványa majd kiugrott a bőréből.
-Csillapodj Starlight! Ne mozgolódj Annyit!
-Bocsáss meg mester. Nem tehetek róla, csak tudod, annyira izgatott vagyok... – válaszolta Naomi.
-El tudom képzelni, hogy mit érzel, de meg kell tanulnod uralkodnod kellene magadon. Nemsokára odaérünk és megkezdődika a tanításod...
Nem sokkal ezután megérkezetk az edzőteremhez. A bejárat hangtalanul nyílt ki előttük.
A fiatal padawan ámulva lépett be a gyéren megvilágított terembe.
-Ott hátul lesz a szállásod, elhelyeztettem itt neked egy meditációs puffott és egy számítógépes terminált is, hogy böngészhess a jedi adatbankban.
-Azt meg hogy sikerült mester? Tudommal az Adatbank teljes tartalmát zároltatták a Galaktikus Birodalom megalapításakor...
-Ez így igaz, azonban 3 példányban sikerült elmentenem a teljes tudásunkat... Na de térjünk vissza eredeti célunkhoz... Azért hotalak ide, hogy megkapd első fénykardod. Neked kell kiválasztanod milyen színű legyen.
-Milyen színek közül választhatok mester?
-Ha a tanács szabályai szerint akarnálak tanítani azt mondanám, hogy a kék, a zöld, a lila és a sárga közül választhatsz... Ám mivel tudod, hogy nem mindig követem a tanács tanítási előírásait, ezért még egy színt mutatok neked...
-Melyiket mester?
-Vöröset, mint a Tatuin lenyugvó napjainak színe... Jómagam is ilyen pengét használok... Bár ez a tanácsnak nem igazán tetszett...
-Én a kéket választom mester.-válaszolta magabiztosan a lány.
-Jó döntés, jómagam is ezt a színt ajánlottam volna neked, mivel, te még nem tapasztaltál annyi mindent, mint én... Te még jobban kötődsz az Erő világos oldalához...-mondta kissé elmerengve a tapasztalt jedi.
-Miért mester, te úgy gondolod, hogy nem helyes amit a kódex magába foglal?-kérdezte a megrökönyödött padawan.
-Részben igen, részben nem.-válaszolta bújkáló mosollyal a mester
-Ezt meg hogy érted mester?
- Gondolkodj el a szavaimon: „Nincs érzelem, béke van“ –ezt ha helyesen értelmezzük azt jelenti nem kötődhetsz senkihez, és semmihez, igaz?
-Ahogy mondod mester...-válaszolta tétován Starlight.
-Azonban ha a mondat mélyére nézel, nem érezhetnél hálát, tiszteletet, csodálatot, alázatot, szánalmat, megértést... semmit...
-De mester te kiforgatod a Kódex szavait!- vágott hirtelen a szavamba ifjú tanítványom.
-Azt hiszem egyedül hagylak a gondolataiddal...-válaszolta a kijárat felé indulva...
-Na de mester?! Miért hagysz most itt?-kérdezte kétségbeesve.
-Nem leszel egyedül ifjú Naomi, itt van veled az Erő, ne töprengj azon, amit mondtam, érezd az Erőn át. Meglásd, rátalálsz a válaszaidra... Most pedig térj nyugovóra... Én is azt teszem.-mondta megnyugtató hangján a mester
-Köszönöm mester, az Erő legyen Veled!
-Veled is fiatal tanítványom!
A kép itt beleveszett a gondolatok örvénylő tengerébe... Még hosszú órákig meditált azokon a mondatokon...

 

 

 

2. fejezet

Egy újabb kép jelent meg homályos emlékezetéből...
A felkelő nap fénye megcsillant Naomi hullámos barna haján. Ebben a pillanatban kinyílt az ajtó és Grieves mester határozott léptekkel bejött a szobába. A lány ebben a pillanatban felriadt, és rögtön fel is ült az ágyon.
-Mit tanítasz nekem ma mester?- kérdezte kiváncsian.
-Ma megtanítom, hogyan láss bele mások gondolataiba és hogyan változtass rajtuk...-felelte a mester.
-De nem a sithek fegyvere az elme módosítása?
-A jedik is sok esetben alkalmazzák önvédelem céljából...- válaszolta sejetelmesen Grieves.
-Akkor kezdjünk is hozzá!
-Nyisd meg az elméd ifjú tanítványom, érezd ahogy az Erő áramlik körülötted. Hagyd, hogy átjárjon téged is. Válj eggyé vele!
-Ez nem is olyan egyszerű mester... Nekem ez nem megy...-siránkozott elfúló hangon a fiatal növendék.
-Olyan nincs, hogy nem megy! Egy személyt, akit annyira átjár az Erő, mint téged annak egy ilyen egyszerű feladat sikerülni fog...-válaszolta megnyugtató hangon Grieves.
Hossza koncentrálás, és összpontosítás után úgy látszott feladja... ám szinte az utolsó pillanatban megéreztem köztünk aztafajta vibrációt, amit előtte még egyszer sem.
-Ugye mondtam, hogy sikerülni fog?- mondta a mestere egy boldog mosoly kiséretében.
-Pedig eleinte nem hittem benne...-vallotta be bánatosan a padawan, majd felvidulva hozzátette – de elmélkedve a szavaidon szinte éreztem az elmédet mester.
-Sose feledd el, amit most mondok! Hasznodra vállhat még. A galaxis tele van olyan „gyengeelméjűekkel“, akiknek gondolataiban úgy olvashatsz, mint egy nyitott könyvben. Azonban jól vigyázz, mert sokan vannak, akik felkészültek a telepatikus befolyásolással szemben... Őket sokkal nehezebb befolyásolni...
-De nem lehetetlen, igaz mester?-kérdezte, s mohón folytatta – taníts meg rá, kérlek.
-Majd egyszer, ha eléggé felkészülsz erre a feladatra...
Naomi búsan lesütötte szemét. A mester ekkor bátorítólag ezt mondta:
-Ne szomorkodj! Holnap fojtatom a tanításod... Mára legyen elég ennyi... Mielőtt nyugovóra térsz, még gyakorolj egy keveset...
-Úgy lesz mester!- szólt kissé felvidulva Starlight.
A kép elhomyályosult, mejd mikor újra kitisztult, már egyedül volt a mester gondolataival a jelenben... Azon a nagy kérdésen kezdett el töprengeni, hogy vajon hol rontotta el... Ez sajnos nem derül ki talán soha...

 

3. fejezet

Keserű gondolatok keringtek a mester fejében a látomások után. Azonban megpróbálta meggyőzni magát, hogy nem ő tehet arról, hogy Naomi a rossz utat választotta... talán ha más körülmények között ismeri meg, egy másik bolygón... Nem ez lett volna a vége...
Már a kezdet kezdetén volt valami furcsa a padawanjában, ám akkoriban még nem tudta mi az. Épp a vívóstílusokat tanította neki, amikoris felfedezte azt a furcsa bizsergést Naomiban. Hirtelenjében nem tudta mire vélni... Már a 4. vívóstílusnál jártak, amikor megtörtént aminek nem szabadott volna megtörténnie... Naomi heves támadásba kezdett...
-Jó, ifjú tanítványom, nagyon jó... Végre megértetted, hogy néha ki kell használni a dühünkben relylő erőt...
Ám ekkor váratlan dolog történt. Naomi elhajította kárdját. A markolat a falnak csapódott és deaktiválódott... ekkor közelebb lépett a mesterhez, hozzásimult és megcsókolta... Grieves teljesen megdöbbent... nem tudta mire vélni a dolgot... Hirtelen ellökte magától a tanítványát.
-Mi ütött beléd Naomi?- kérdezte csodálkozva Tom.
-Nem tudtam tovább elrelyteni az érzelmeim, te is mindig arra bízattal, hogy tegyem, amit helyesnek vélek...
-Ez így igaz, azonban még soha nem sült ki jó abból, ha egy tanítvány beleszeretett a mesterébe... Nem vagyok benne biztos, hogy tovább taníthatlak...
-De miért? Semmi rosszat nem tettem...- azzal sírva fakadt – Miért teszed ezt velem? Tudom, hogy te sem egyszerű padawanként tekintesz rám...
-Soha, ismétlem soha nem gondoltam rád másként, mint...- ám ekkor megbicsaklott a hangja, és rádöbbent, hogy igenis érez valamit Starlight iránt...
-Mi az Tom? Csak nem döbbentél rá a valódi érzelmeidre?- kérdezte szenvedélytől fűtött hangon.
Naomi ismét megcsókolta mesterét, azonban ő most már nem lökte el magától a lányt. Gyengéden átkarolta és bekísérte szállására. Hosszan, szenvedélyesen csókolta a lányt, ám ekkor belenyilalt a felismerés...
-Ugye tudod, hogy ezek után nem taníthatlak tovább? Mert mostantól fogva az érzelmeim vezérelnének... Hiába vetem meg a kódex első tételét, nem tudnálak hideg fejjel tanítani...
-Hagyd most ezt!- vágott Tom szavába Naomi.-Ne rontsd el a ma örömét a holnap bújával...
S Tom ráhagyta... Megfeledkezett mindenről ami körülvette őket... Csak a lányra akart gondolni... Hamvas bőrére, selymes hajának illatára...Érzékei eltompultak... Csókjaival bebarangolta a lány izzó testét és a hajnal első sugara megcsillant egybefonódó testükön...
Ám eljött a zord reggel, vihart hozott nyugatróla szél. S ez a vihar volt Grieves lelkének pontos lenyomata...
-Figyelj rám Naomi. Most el kell mennem, és hosszú ideig nem térhetek vissza...
-De miért Tom? Azt hittem te is szeretsz...- A lány megpróbálta átölelni, ám a mester ellökte magától.
-Ne, kérlek ne nehezítsd meg a dolgom...
Azzal sarkon fordult és elindult. Azonban megérezte azt a féktelen dühöt és haragot, ami felé irányult. Még idejében előrántotta fénykardját. A két penge egymásnak feszült. Szinte hallani vélte a pengék sikítását... Végül azonban felülkerekedett a lány kék pengéjén, és kettévágta a markolatát. Azonban nem tudott végezni vele...
-Gyerünk tedd meg Grieves! Tudod jól, hogy ha nem teszed meg visszatérek... és egyszer végzek veled, és mindenkivel aki csak egy kicsit is számított neked... –miután elhangzottak szavai, gonosz kacaj hagyta el csábító ajkait.
Ám ekkor megtörtént, amire Naomi a legkevésbé sem számított volna, hirtelen lesújtott a lányra... S még mielőtt kihúnyt volna Starlight szemében a fény, egy könnycsepp hagyta el Grieves szeme sarkát...

Verőfényes napon történt, amit most elmesélek. Minden csodálatos volt, a diplomamunkámmal jól haladtam, már egy cég is munkát ajánlott és harmadszor találkoztam a hónapban Zoéval. Azt hittem sínen van az életem, végre elköltözhetek otthonról. Hosszú-hosszú évek óta erre vártam.

- Sziasztok! –köszöntem be, amikor hazaértem.

- Csak én vagyok itthon… - hallottam meg anyám zsörtölődését a konyhából.

- Attól még köszönhetsz, nem? – néztem rá felvont szemöldökkel, miután levettem a cipőm.

- Te meg kicsit visszafoghatod a nyelved, végülis még mindig belőlünk élsz…

Már majdnem válaszoltam valamit, de inkább beharaptam a szám és némán a szobám felé vettem az irányt. Úgy ahogy voltam lehuppantam a gépem elé és elindítottam kedvenc sorozatom eheti részét. Még a főcímig sem jutottam, amikor anyám hangja szűrődött be a csukott ajtón.

- Mi van? –üvöltöttem, az ajtót ki sem nyitva.

- Porszívózz fel! –hangzott a tömör felelet, s én vonakodva bár, de kicaplattam az előszobába, összeállítottam a porszívót és sietve nekiláttam a takarításnak. Nem egész harminc perc alatt végeztem, s a konyhán áthaladva megpillantottam egy kakaós kalácsot. Abban a pillanatban megéheztem… Szegény utolsónak árválkodott a polcon, így hát tányérra tettem, töltöttem hozzá egy jókora csésze tejet s ismételten bevonultam a gépemhez. Anyám eközben a hátsó udvarban teregetett, de ahogy meglátott felüvöltött:

- Volt képed megenni az utolsó kalácsot? Azt direkt munkába tartogattam… – erre nemigen tudtam mit felelhetnék anélkül, hogy abból ne törjön ki egy újabb háború, így csak bólintottam és a szobám felé vettem az irányt egy falattal a számban.

- Szemembe nézz, ha veled beszélek! –üvöltötte anyám utánam.

- Minek? –kérdeztem hirtelen, - Mióta csak ma hazaértem cseszegetsz! Bármit csinálok belém kötsz! Elegem van! – azzal szinte az orra előtt csaptam be az ajtót. Azonban épp csak megpillantottam a monitoron, hogy Zoé keresett s alig kezdett a hírtől repesni a szívem, amikor az ajtó kivágódott és berontott rajta anyám.

- Tanulj egy kis tiszteletet! –kezdte a szokásos prédikációját. – Ha én a te korodban így beszéltem volna anyámmal, ma már egy fejjel rövidebb lennék… És szégyelld magad!

- Ugyan miért? –fakadtam ki.

- Azért mert egy önző alak vagy! Nem gondolsz senkire és semmire! – elhallgatott, ám épp csak annyi időre, hogy levegőhöz jusson az újabb szóáradat előtt. – Istenre esküszöm bánom, hogy egyáltalán a világra hoztalak és sajnálom azt a lányt, akivel majd összehoz a sors! Ha rajtam múlik, olyan gyorsan menekül majd el, amilyen gyorsan belép az életedbe…

- Viszont, ha rajtam múlik, soha az életben nem ismered meg… - elakadt a szavam, de akkor már éreztem, hogy nem szabhatok gátat a sok éve halmozódó érzelmeimnek, - Talán majd kapsz egy értesítőt, hogy elvettem! – azzal tálcával a kezemben kiviharzottam saját szobámból a konyha irányába. A megkezdett kalácsot visszadobtam a zacskójába, s a csésze tejet ki akartam önteni a mosogatóba, azonban kicsúszott a kezemből s ezer apró darabra törött a konyha csempézett padlóján.

- A csészéket pedig majd akkor törjed, ha a saját pénzedből veszed!

- Jaaaj, megint a régi lemez… - szemem forgatva folytattam, - Nem unod még? Tudod jól, hogy amint lehet menekülni fogok ebből a házból és nem is nagyon tervezek visszajönni…

- Ezt mintha már hallottam volna egy párszor. Anno, amikor elkezdted az „Egyetemed” is azt mondtad, hogy nem látunk, csak ha már a promócióra kell menni… Mégis itt vagy még mindig!

- Ne aggódj nem sokáig lesz ez így, amint meglesz a diplomám a jövő hónapban elhúzom innen a csíkot, s még vontatóval sem fogsz tudni megállítani… - anyám arca ekkor különösen eltorzult s szinte morogva indult meg felém.

- Hálátlan kölyök! Hogy fojtottalak volna meg még kiskorodban!

- Hát csak rajta! – üvöltöttem már én is vissza, azzal szétvetettem karjaim, - Csináld!

Ekkor váratlanul nekem esett. Ujjai torkomra kulcsolódtak, s szinte éreztem, ahogy egyre kevesebb vér, s ezzel együtt oxigén jut az agyamba. Kezdtem feladni, Zoéra gondoltam… Hogy milyen szép pár is voltunk… Majd arra, hogy mennyi ideig fog rám gondolni miután meghaltam, s mikor talál vigaszra valaki más ölelő karjai között. S ekkor csapkodó kezem a lecsurgóra tévedt, s ujjaim úgy fonódtak egy kés nyelére, akár a fuldoklóé az utolsó szalmaszálra. Előresújtottam az apró pengével, s anyám vére arcomba fröccsent. Abban a pillanatban mindketten meglepődtünk, majd az én agyam a friss oxigénnel megtelve szinte a másodperc törtrésze alatt elborult, s csupán vérvörös ködöt láttam. Újra és újra lesújtottam… Vágtam, szúrtam… Anyám az első pár döfést még állva kapta, azonban rövid úton megbicsaklott a lába s összecsuklott. Ekkor ránehezedtem, a földre szorítottam. Sikítani próbált, azonban véres bal kezemmel betapasztottam száját, miközben jobb kezem továbbra is bőszen munkált, s ő szép lassan kilehelte lelkét…

Néhány másodperccel azután mellézuhantam a földre s kapkodva szedtem a levegőt, még szinte föl sem fogtam mit is tettem, amikor kulcszörgést hallottam a bejárati ajtó irányából.

Apám, biztos ő jött meg. Futott át az agyamon. Egy pillanatra elszörnyedtem, de eszembe villant hányszor akartam megélni ezt a percet, s most hogy végre itt van, nem habozhatom, nem lehetek lassú, sem gyáva… Erősnek kell lennem. Csurom véresen kirohantam az előszobába, s kis híján fellöktem húgomat.

- Annie! Te mi a fenét keresel itthon?

- Hogy nézel ki Tom? – nézett rám elszörnyedve, - Mi történt?

- Elmondom, de ígérd meg, hogy nem akadsz ki… - félve bólintott, mire folytattam. – Történt egy kis baleset… Illetve nem is igazán baleset, mert mindketten tudjuk, hogy ez már hosszú-hosszú évek érlelődése volt, csak eddig senki nem merte nemhogy megtenni, de még rágondolni sem… Leszúrtam anyát… - ekkor húgom felsikoltott s magamhoz kellett vonnom, hogy megnyugtassam.

- És most mi lesz? – nézett rám könnyáztatott arccal. – Mégiscsak az anyánk volt… Feladod magad? Őt eltemetjük, majd tárgyalás lesz és börtönbe mész?

- Ugyan dehogy! – szólaltam meg tárgyilagos hangon. – Ez kizárólag kettőnk között marad. Úgyis mindig azt akarta, hogy valami összekössön minket s ne veszekedjünk tovább… Ez a mai nap végre megteszi majd…

- De… –kezdte elfúló hangon, azonban közbevágtam.

- Csak semmi de! Most igazán jól jön, hogy múlt héten apával fellazítottuk a hátsó kertet…

- Ugye nem oda akarod elásni? Bárki megtalálhatja!

- Nem egészen. Én most lezuhanyozom, a véres ruháim bedobom a kazánba, s azt javaslom te is szabadulj meg ettől a blúztól, amit sikeresen összevéreztem…

- De, ez a kedvenc felsőm! –kezdett nyafogni.

- Hát és aztán? Majd kapsz másikat, most az a fő, hogy semmi esetre se tudjanak minket összekapcsolni…

Azzal elmentem lezuhanyozni. Kilépve a zuhany alól eszembe jutott anyám állandó morgása a forró gőz miatt. Hát többet ezt se kell hallgatnom. Annie-re a konyhában akadtam rá, amint anyám lassan kihűlő testét bámulja.

- Menj be szépen a hálóba és anya pár ruháját pakold be egy bőröndbe, majd vidd a garázsban álló kocsijába. – adtam ki az utasítást, miközben előkerestem egyet anya extra nagy vákuumos zsákjai közül.

- Te mi a fenét csinálsz? –nézett rám húgom.

- Csak nem gondoltad, hogy koporsóba rakjuk… - fordultam felé felhúzott szemöldökkel.

- Nem, persze, hogy nem, de ez azért mégiscsak durva. –azzal sarkon fordult és elsietett a háló irányába.

Szépen belehúztam anyám tetemét a zsákba majd az előszobából behozott porszívó segítségével elkezdtem kiszívatni a levegőt a szákból. „Csak szép egyenletesen!”Ötlöttek hirtelen eszembe pár nappal ezelőtti szavai, amikor a régi ágyneműt pakoltuk el. Egész fura volt végignézni, ahogy anyám hullájára szép lassan rászippantódik a nejlonzsák. Kísértetiesen üveges szemei mintha végig rám függesztette volna, s ahogy a zsák összehúzódása becsukta száját, az úgy nézett ki, mintha egy utolsó elnyújtott sóhaj hagyná el ajkait.

Azután kihúztam a zsákot a ház mögé, s szinte hálát adtam, hogy apám alig két éve megmagasíttatta a kerítést a kíváncsi szomszédok miatt. Visszamentem a konyhába és felmosórongyot kerestem, majd nekiláttam feltakarítani a vért, ami anyámból ömlött a padlóra. Jó harminc percbe tellett, de gyönyörűen felmostam a talajt. Addigra tesóm is végzett a rábízott feladattal.

- Most pedig menj be szépen a gépemhez, és fogalmazz meg egy levelet. Búcsúzz el tőlünk és apától anya nevében, valami olyan szöveggel, hogy elege lett az állandó veszekedésekből, a gyerekeiből, a férjéből, sőt az élettől, s hogy nem bírta tovább és ezért elmegy… Ne is próbáljuk keresni. – elhallgattam, felmértem vajon teljesen megértett-e, majd folytattam. – Addig én elkezdem megásni hőn szeretett anyánk végső nyughelyét.

Már erősen sötétedett, amikor úgy látszott végeztem a gödörrel, amibe temetni készültünk őt. Kimásztam, majd még nyakig koszosan kihívtam húgomat, s együtt begurítottuk anyám tetemét a lyukba.

-Nem is mondasz semmit? –nézett rám Annie, miközben én elkezdtem rálapátolni a földet.

- Mit mondhatnék? „Csodálatos anya volt és remélem, hogy békében nyugszik majd”? Mindketten tudjuk, hogy ez nem lenne igaz, de ha ettől jobban érzed magad, akkor mond el, míg én végzek az elföldelésével.

Az utolsó pár lapáttal dobtam a rögtönzött sírra, amikor bevillant, hogy talán mégsem hagyhatjuk így, mert túl feltűnő lenne. Azonban egy kerti pavilonnal el lehetne rejteni a felásott részt. Kocsiba vágtam hát magam, s elrohantam a közeli IKEA-ba s vettem egyet, s hozzá betont és a szükséges szerszámokat.

Utólag visszagondolva egyszerűen nem tudom elhinni, hogyan készültem el a munkával olyan gyorsan. Miközben a betonozással vesződtem, húgom belevéste anyánk nevét az egyik deszkába, ami az építmény alapját képezte. Kissé szentimentálisra vette szerintem a figurát, ahhoz képes, hogy min is ügyködtünk épp. Miután elkészültünk nem sokáig csodálhattam művem, mert eszembe jutott, hogy még el kell tüntetnem anyám kocsiját, így hát bevágódtam a volán mögé és elvittem a város másik felére, mert tudtam, hogy azon a környéken egy ilyen autó másnap reggelre már apró darabokra lesz szedve és még a jóisten se akadna a részek nyomára.

Mire hazaértem, húgom már mélyen aludt. Betakartam hát s lefeküdni készültem én is. Ekkor eszembe jutott Zoé délutáni üzenete, s úgy döntöttem válaszolok rá, azonban szívem hölgye addigra már az igazak álmát aludta. Nyugovóra tértem hát jómagam is.

Másnap hazajött apa, egy hosszú üzleti út után s megtalálta „anya neki hagyott levelét”. Az a nap és az elkövetkezők igencsak komor hangulatban teltek, azonban, ahogy múltak a hetek apa beletörődött a történtekbe s egy idő után szinte újra szín költözött elnyúzott arcába.

Megvolt a promócióm s én úgy éreztem eljött az ideje, hogy bemutassam Zoét apának. Boldog volt, mérhetetlenül boldog és büszke, amikor megmondtuk neki a kerti pavilonban ülve, hogy még ebben az évben egybekelünk.

- Bárcsak anyukád is itt lehetne velünk… - nézett rám Zoé.

Magamhoz öleltem, megcsókoltam s arra gondoltam nem is tudja milyen közel van hozzánk anyám…

Vége

Egy esős júniusi estén bandukoltam hazafele, kezemben a doktori disszertációmmal, amit már harmadszor dobtak vissza. Kezdett betelni a pohár és ezt csak fokozta, amikor a postaládából előkerült egy levél a leendő könyvkiadómtól. Legalábbis azt hittem, azonban röviden, de velősen közölték, hogy egyáltalán nincs tehetségem az íráshoz. Valahogy úgy éreztem betelt a pohár. Huszonnyolc évesen kidobnak az egyetemről, visszadobják a regényem, nincs barátnőm és szinte napról napra élek abból a kevés jövedelmemből, amit a helyi gyorsétteremben keresek. Egyáltalán nem így terveztem el az életem… Ennyi idősen már legalábbis a házasságra akartam készülni, egy jól menő tanári praxist folytatni, mellette pedig hébe-hóba megjelentetni egy regényt. Szép álomnak tűnt, de most összetörni látszik az egész. Mire felsétáltam a hetedik emeletre – mert hát a lift szokás szerint már megint nem működött  - megfogalmazódott bennem, mit kell tennem. Tévedés ne essék, előtte sosem gondoltam rá, hogy véget vessek ennek a nyamvadt életemnek, pedig a sors sosem volt igazán kegyes velem. Fiatal korom óta mindig én voltam a stréber nyomi, akivel senki nem akart még csak társalogni sem, azon a pár mondaton kívül, amíg megfenyeget, hogy ha nem csinálom meg a leckéjét beletuszkolja a fejem a suli nem éppen patyolat tiszta wc-jébe.

Szóval világ életemben magányos voltam, de ez sosem zavart igazán – na jó, ne kerteljünk, zavart. Ha nem zavart volna valószínű nem indult volna szabadjára a képzeletem, és nem alkotok egész univerzumokat saját szórakoztatásomra. A gimiben kezdtem ezeket a képzelgéseket papírra vetni, s azóta próbáltam egy jó kiadót találni, aki hajlandó lenne nyomtatásban is közölni. Most azonban ezen a nyomasztó, fülledt júniusi napon betelt a pohár…

Minek pedálozzak, ha egyáltalán nincs értelme? A konyhába érve pillantásom az asztalon heverő Róma története Cézártól Néróig kopott kötetére esett, és ekkor jutottam végső elhatározásra, amikor eszembe jutott miről is olvastam a minap épp ebben a könyvben.

Mégpedig arról, hogy ha valaki elvesztette becsületét, de nem akarta, hogy ez kihasson családja jó hírére, otthon illatos, forró fürdőt vett, miközben felmetszette az ereket kezein…

Így hát levetkőztem és egy szál fürdőköpenyben elkezdtem előkészíteni a forró fürdőmet… Mindenféle fürdősót tettem bele, amit még tavaly karácsonyra vettem az akkori barátnőmnek, aki volt oly kedves, hogy épp szentestén szakított velem, sőt még csak nem is személyesen, de SMS-ben, útban az Alpokba újdonsült barátjával.

Nem is tudom miért, de a telefonom a fürdőkád mellé tettem le, s belemerültem a kellemesen forró vízbe, kezemben a konyhából hozott apró, ám annál élesebb késsel. Úgy gondoltam nem teszem meg rögtön, előbb hagyom egy kicsit ázni magam és csak utána kerítek sort az immár eldöntött tettre.

Jó negyedórája ültem a kádban, késemet szorongatva és tűnődve vajon tényleg ezt akarom-e… Bensőm egyik fele arról próbált meggyőzni mennyi minden vár még rám az életben, mennyi lehetőség, család… gyerekek… Azonban depressziós felem minden szar alaknak elmondott, aki csak rontja a levegőt ezen a földön.

Legbelül éreztem, hogy meg akarom tenni, s nem hezitálva tovább egy gyors mozdulattal belevágtam bal kezembe kicsivel a csukló felett. Éles fájdalom hasított belém s szinte abban a pillanatban megszólalt a telefonom. Kezemből patakokban csurgott a vér, miközben leolvastam Kloé rég nem látott nevét. Kicsit hezitáltam, majd talán a vérveszteség hatására úgy döntöttem egy utolsó beszélgetés még talán belefér életem első és talán egyetlen igazán nagy szerelmével. Felvettem, kihangosítottam, majd kissé elcsukló hangon beleszóltam:

- Igen?

-Ó, Gabe, te vagy az? –szólalt meg bátortalanul.

- Kloé? Ezer éve nem láttalak…

- Valóban… A minap láttalak az egyetem parkjában üldögélni. Gondoltam odamegyek hozzád nosztalgiázni csöppet, de… - hangja hirtelen elakadt.

- Szerinted jó ötlet lett volna azok után, amit a gimiben csináltál velem? –kérdeztem kissé ingerülten. – Nem elég, hogy elhitetted velem, hogy eljössz velem a végzősök báljára, az egész évfolyam előtt szégyenítettél meg Peter Jackobs-szal, a suli bikájával…

- Tudom rettentő szemét húzás volt tőlem, amit azóta százszor, ha nem ezerszer bántam meg… - leheletnyi szünetet tartott, majd vágyakozással hangjában folytatta, - Azóta mindketten felnőttünk… Nem lenne kedved találkozni ismét?

- Szeretném, de sajnos már nem lehet… - hangom megbicsaklott, de azért még folytattam, - Talán majd egyszer… egy másik életben…

Azzal letettem a kagylót. Pillantásom a vértől vörös kádra esett és ekkor tudatosult bennem, hogy akár egészen máshogy is alakulhatott volna, ha csupán egy perccel korábban érkezik az a bizonyos hívás… Utolsó földi perceimben a szép Kloéra gondoltam. Elképzeltem, amint megkérem a kezét és ő boldogan mond igen…

S akkor életem utolsó pillanataimban boldognak éreztem magam abban az idilli világban, ami megédesítette a keserű valóságot…

Vége

A napokban összefutottam egy régi barátommal, Simonnal. A gimnáziumi évek alatt ő volt a legjobb barátom. Szöges ellentéte voltunk egymásnak, de valahogy mégis ettől lettünk a legjobb barátok.

-Hello Tom, rég nem láttalak...- veregette meg a vállam, miközben a kávémat kortyolgattam a mozi előtt álldogállva. – Hallottad a nagy újságot?

-Tényleg, mintha ezer év telt volna el a gimi óta... – megráztam a kezét, majd egyre kiváncsibban így folytattam: - mit kellett volna hallanom?

-Semmi különös, csak Dora McGriffin hozzámegy Dawe Wilsonhoz... –elhallgatott, várva milyen lesz a reakcióm.

Nagyot kortyoltam a kávémból, majd ezt feleltem:

-Hát, ha találkoznál vele, akkor add át kérlek, hogy minden jót kívánok nekik... De most ha megbocsátasz nemsokára kezdődik a filmem, amire jöttem...

-Persze, persze... Örülök, hogy összefutottunk... Jó szórakozást a filmhez... – kezetfogtunk, majd elváltunk.

Bementem a moziba és a kedvenc helyemre a hátsó sor közepére ültem be. A fények lassan elhalványultak, és forogni kezdett a film. Egy klasszikus Chaplin filmet, a Diktátort vetítették, de bármennyire is próbáltam koncentrálni, valahogy mindenről Dora és a gimis évek jutottak eszembe...

Sose tartoztam az igazi nagykutyák közé... A tömegből csak azzal sikerült kitűnnöm, hogy igyekeztem jól tanulni és megfelelni a tanárok elvárásainak. Ezzel azonban csak azt értem el, hogy az egész évfolyam strébernek tartott. Ha viszont vették volna a fáradtságot és esetleg elbeszélgetnek velem, talán rájöttek volna arra is, hogy nincs teljesen igazuk...

A harmadik évünket kezdtük meg, amikor új diák érkezett a suliba, Dora McGriffin. Sose láttam még hozzá hasonlót. Gyönyörű barna haja a válláig ért, igéző barna szemeivel végignézett az osztályon, miközben Ms. Wildcat bemutatta nekünk, majd miközben a helyére sétált rámmosolygott apró, ám annál tökéletesebb ajkaival. Nem tudom, hogy, de még arra is emlékszem, hogy sötét nadrágot és virágmintás fölsőt viselt.

Valahogy abban a pillanatban tudtam, hogy szerelmes vagyok. Mégis, valahányszor csak alkalmam lett volna színt vallani inamba szállt a bátorságom. Pár héttel az iskolakezdés után a Drámacsoport apró plakátja jelent meg, amely arról tájékoztatott minket, hogy az idei karácsonyi ünnepségen Shakespear klasszikusát, a Rómeó és Júliát fogják előadni, s hogy új tagokat keresnek. Ez persze nem volt  meglepő, mert a legtöbb színjátszó tavaj volt végzős, s így nem sokan maradtak.

Másnap reggel Simon újságolta el nekem, hogy Dora is jelentkezett, s hogy minden bizonnyal ő játsza majd el Júlia szerepét.

-Tom, te miért nem jelentkezel? – kérdezte,majd rámkacsintva folytatta, - Itt a nagy alkalom, hogy lenyűgözd...

Mély hallgatásba burkolódzva ültem végig mellette az első órát, ami történetesen Földrajz óra volt. De, hogy pontosan mit is vettünk aznap, arról gőzöm sincs... Egész órán azon töprengtem, amit Simon mondott... Tudtam, hogy igaza van, de azt is bele kellett kalkulálnom, hogy neki az ilyen dolgok, mármint a csajok lenyűgözése mindig is jobban ment. Mintha a vérében lett volna. Persze lehet az is közrejátszott, hogy rengeteget táncolt... A klasszikusoktól, a modernebb hip-hopig szinte mindenféléhez értett.

Miután felhangzott az óra végét jelző csengőszó, az oldalamba mélyedő könyök térített magamhoz merengésemből. Felé fordultam, s ő várakozón nézett rám... Elmosolyodtam, s bólintottam.

-Ez az! –suttogta, miközben a levegőbe boxolt. Türelmetlenül az osztály ajtaja felé tuszkolt, hogy mihamarabb felírjam a nevem, még mielőtt ismét inamba szállna a bátorságom.

Mikor megálltunk a faliújságon föggő névsor előtt, egy picit elbizonytalanodtam. Vajon tényleg képes vagyok erre? Van bennem annyi kurázsi, hogy belevágjak ebbe, és összejöjjek Doraval? Simon hirtelen hátbavágott:

-Na! Mi lesz? – unszolt – azt várod, hogy magától felkerül a neved?

-Nem, persze, hogy nem... – eltökélten ismét a lapra szegeztem tekintetem, de írni továbbra sem kezdtem...

Ekkor Dora lágyan csilingelő hangját hallottam meg a hátam mögül. Bárátnőivel csevegve közeledett felénk. Egy halk fütty hagyta el Simon száját, amikor megláttam Isabellát, aki sülve-főve együtt volt Doraval. Isabella is valódi szépség volt, hosszú szőke hajával és égszínkék szemeivel, az én szememben Dora mégis szebb volt. Talán az a belső kisugárzás tette, ami mindig körüllengte,  vagy hogy mindenkivel kedves volt, nem tudtam volna pontosan megmondani...

Mikor a lányok odaértek hozzánk, kiváncsian nézték, mit is művelünk. A lassan kínossá váló csendet végül Simon törte meg:

-Cao Bella, mizújs veled? Nincs kedved moziba menni valamikor? – kacsintot rá pajkosan.

-Miért is ne? –mosolygott rá vissza a lány. Ekkor Dora felém fordult:

-Te Tom Enderson vagy igaz? Együtt járunk irodalomórára, ha nem tévedek... –kérdezte kiváncsian.

-Igen, én vagyok. – válaszoltam sután – Kiváncsian várom a közös munkát a színjátszócsoportban... – Azzal felírtam a nevem a lapra gyöngybetűimmel. Ekkor Simon szólalt meg:

-Nincs kedvetek suli után beülni velünk valahová? – kezdte tűnődve, - Az öreg Santorini most nyitott egy új bisztrót... azt mondják még zenegépe is van.

-Nem rossz ötlet...-válaszolt Bella, majd Dora folytatta, - és esetleg jobban megismerhetjük egymást is... Akkor suli után találkozunk – Azzal búcsút intve elsétáltak. Pár lépés után Bella hátrafordult és egy csókot dobott Simon felé, aztán folytatták útjukat zeneórára.

Egész délelőtt azt a találkozást vártam. Az utolsó órán már szinte remegtem a várakozástól. Aztán végre eljött a várva várt pillanat, kicsengettek. Igyekeztem nyugton maradni míg a tanár felírja a táblára a házi feladatot, de nem igazán ment. A szívem a mellkasombam úgy zakatolt, mintha legalábbis az Orient Expressz hajtana végig rajtam.

-Nyugi Tom – szólt rám Simon, miközben kiléptünk a suli főbejáratán és megpillantottuk a három dámát, Dora-t, Bellát és Mirandát. Az igazat megvallva Miranda nem igazán illett a képbe. Tűzvörös hajával keretezett arca valahogy mindig azt sugallta, hogy mennyire megközelíthetetlen, szemszínét pedig annyira gyakran váltogatta hőn szeretett kontaktlencséi segítségével, hogy már senki sem tudta milyen is az eredeti szemszíne. Dora ezzel szemben maga volt a naiv kedvesség, Bella a latinos vadság, Miranda viszont az ő ellentétjük megszemlyesítése lett volna.

-Hello lányok – köszönt nekik oda Simon, miközben lesiettünk a lépcsőn.

-Jól áll ez a virágminta, Dora... –szólítottam meg félénken.

Simon és Bella halkan cseverészve sétáltak Santorini bárja felé, én és Dora hallgatagon bandukoltunk utánuk. Szinte nem is mertem megszólítani, mivel valahányszor felé fordultam, Miranda közelebb húzódott hozzánk, mint valami gardedam. Ha már a beszélgetés nem igazán ment, igyekeztem másképp lenyűgözni az imádott Dorat... Készségesen kinyitottam az ajtó és előreengedtem a bisztróba. Mire beértünk Simonék már elfoglaltak egy kényelmes boxot a sarokban, a zenegép mellett. Felajánlottam, hogy majd én hozom az italokat. Dora eközben a zenegépet tanulmányozta. Odahajoltam Bellához és suttogva kérdeztem tőle:

-Bella, véletlenül nem tudnád megmondani nekem, hogy Doranak mi a kedvence?

-Dehogynem, - fordult felém mosolyogva – egy csokis shake-kel biztosan lenyűgöznéd.

Majd miközben a pult felé indultam még hozzá tette: -Hajrá tigris...

Az italokkal megpakolva indultam vissza az asztalunkhoz, amikor kinyílt az ajtó és Dawe Wilson lépett be rajta elmaradhatatlan csicskáival, az izompacsirta Emett-tel és a kisokos Jasperrel. Valahogy, mintha egy belső hang súgta volna, megéreztem, hogy baj lesz... Mikor Dawe mellém ért megpróbált elgáncsolni, de én ügyesen kicseleztem és lepakoltam a poharainkat az asztalra.

-Honnan tudtad, hogy a csokis a kedvencem? –kérdezte Dora érdeklődve.

-Nem is tudom,- válaszoltam mosolyogva – csak egy megérzés volt.

Ekkor felcsendült a zenegépből a Rock a round the clock és Dawe odalépett az asztalunkhoz. Bőrdzsekijében feszítve Dorara vigyorgott és megkérdezte:

-Dora, nincs kedved táncolni?

Dora körülnézett, majd mikor látta, hogy Simon is épp Bellát húzza ki a padból, igent mondott.

Jómagam egyedül maradtam Mirandával. Egy darabig szótlanul ültünk egymással szemben, én szomorkásan figyeltem, ahogy Dawe és Dora a gyors számra lejtenek, mind inkább belemelegedve. Gondolatmenetemet Miranda szakította félbe:

-Ne bámuld már annyira, még a végén felfalod a szemeiddel – szólt rám szúrósan, majd nyájasabb hangnemre váltva folytatta: -Ha annyira tetszik, miért nem vallasz színt? Miért engeded át annak a tuskó Dawenek?

-Mit tehetnék? Nézz csak rá, Dawe a tökéletes férfi, izmos, kiváló sportoló, minden lány álma...

-Miből gondolod, hogy Dora is ilyenre vár? Nekem elhiheted, ha választania kellene, talán téged választana... Te viszont nem veszed a fáradtságot, hogy küzdj érte. Ez nem így működik Tom...

A zene elhallgatott és Dora az asztalunk felé indult Dawet maga után húzva. Majd leült Bella mellé, beljebbtuszkolta barátnőjét majd Dawere nézve megpaskolta a padot maga mellett... Dawe csak állt az asztal mellett, szólásra nyitotta száját, majd vállatvonva lehuppant Dora mellé.

Az est hátralevő részét azzal töltöttem, hogy leplezni próbáltam mennyire irritál Dawe nyomulása. Nem is tudom, Dorat mintha nem igazán zavarta volna. Kedvesen mosolygott, lassan kortyolgatta italát és néha-néha nevetett Dawe viccei. Az igazat megvallva nem tűnt annyira taplónak ahogy hallottam. Ahhoz képest, ahogy hallottam. Ahhoz képest, hogy a suli focicsapatában játszott, igazán normálisnak látszott. Ekkor fogalmazódott meg bennem a gondolat. „Mi van, ha nem érdemlem meg Dorát? Ha nem tudnám olyan boldoggá tenni, mint Dawe?“

Lehet másnak furcsán hangzik, de annyira szerettem ezt a lányt, hogy boldogsága érdekében képes lettem volna lemondani róla.

Mikor ennek a gondolatnak a végére értem, valami mintha megváltozott volna. Újra megteltem élettel és én is bekapcsolódtam a beszélgetésbe…

Már rég besötétedett, mikor elindultunk haza. Simon Bella kezét fogva, Dawe Dorát karolva jómagam pedig az épp´ zöldszemű Miranda mellet bandukolva. Kis idő múlva, Dawe felajánlotta, hogy hazakíséri Dorát, így hát elköszöntek és leváltak kis csapatunkról. Nem sokkal később Simonék is eltűntek S mi egyedül folytattuk utunk Mirandával.

- Mondták már, hogy tök hülye vagy?- törte meg a kínos hallgatást.

- Miért is?- kérdeztem meglepetten?

- Mert hagyod, hogy elússzon minden esélyed Doránál…- szemét forgatva nézett rám, majd folytatta,- ígérd meg, hogy amit most elmondok neked, szigorúan köztünk marad.

- Persze, cserkészbecsszó…- válaszoltam vigyorogva.

- Ha elhülyéskeded, nem mondok semmit.

- Jól van…Bocsáss meg, nem akartalak felhúzni…- mondtam bocsánatkérően,- bízhatsz bennem. Folytasd kérlek.

- Pár napja, irodalomórán történt…Már épp elbóbiskoltam volna Hudson tanár úr monoton előadásán, mikor Dora oldalba bökött. „Mi van?!“- súgtam neki morcosan. „Miért van az, hogy az osztály egyik leghelyesebb fiúja- bökött az első pad felé- észre sem vesz?“ „Kicsoda? Simon?“- kérdeztem. „ Nem, nem Simon...Tom Enderson...“ Hitetlenkedve néztem rá, mire így folytatta: „ Kedves srácnak tűnik, de hát mégse szólíthatom le…Mi van, ha hülyét csinálnék magamból…“ „ Nyugodj meg Dora, ne emészd magad emiatt, ha valóban bejössz neki, lépni fog…Ha viszont nem, akkor elég nagy marha, mert nem tudja mit veszít.

- Komolyan ezt mondta?- Jaj lányok…Miért vagytok ennyire bonyolultak?Miért nem lehet legalább jeleket elszórni a fiú számára?

- Mi igenis jelezzük, ha érdekel minket valaki…

Innentől már nem igazán figyeltem Mirandára. Az agyam elborította valamiféle rózsaszín köd- a boldogság. Pár órája még kész lettem volna lemondani Doráról, mert úgy tűnt meglátta a boldogságot, Dawe személyében. De Miranda története egészen más fényben tüntette fel a mai este történéseit.

Fáradságra hivatkozva elbúcsúztam Mirandától és elindultam haza.Gondtalanul lépkedtem a halványan megvilágított járdán a naponta nyírt pázsitú családi házak lelőtt. Ám a lábam mintha önálló életre kelt volna…Nem hazafelé, hanem Doráék háza felé vitt. Derűs gondolataim közül egy hang rántott vissza a valóságba. Egy hang mely az árnyak közül szólított meg:

- Nocsak Tom- szólt gúnyosan- már vártalak…

- Dawe, mit keresel itt?- kérdeztem, de persze tudtam a választ.

- Csak azért maradtam, mert tudtam, hogy eljössz…És azt akartam, hogy tudd…megcsókoltam- a hangjában maró gúny és felvágni akarás csendült.

- Mi?!

- Ez a vonat már elment, barátom…nyomta meg öntelten az utolsó szót, majd magamra hagyott ezer sebből vérző szívemmel.

Valósággal leforrázott az előbbi kijelentése. Kővé dermedve álltam ott megvilágítva a közeli utcalámpa alatt s figyeltem Dawe hogy tűnik el az apró kertek közti sötét sikátorban.

A saját gyávaságom miatti vereségtől letörve, búsan indultam haza. Doráék háza előtt jártam, mikor Miranda tisztán csengő hangját hallottam a fejemben : „ Valóban erre vágyi Dora? „ S én ekkor tökéltem el magamban, hogy ha kell, megküzdök érte.

Másnap került sor a másik meghallgatásra. Nem tűnt nehéznek, csak egy részletet kellett felolvasni. Miss Potts egyesével hívott be minket a terembe.

Kissé remegő térdekkel léptem be a terembe. Egy masszív asztal mögül figyelt engem Miss Potts a jobbján Jane, az elmaradhatatlan segédje. Némán az előttük heverő lapra mutatott és jelezte, hogy kezdjem el...

Épp Rómeó jelenete volt az erkély aljában. Felpillantottam, s a tanárnő háta mögötti hatalmas panorámaablakban megpillantottam a lemenő nap vörösen pislákoló korongját, s mintha Dorához beszélnék, olvasni kezdtem...

Mikor a lap végére értem, s felpillantottam, miss Potts arcán mosoly futott át.

- Tom ez ...kiváló volt. Mégis fájó szívvel kell közölnöm vele, hogy Rómeó szerepét már megkapta Dawe Wilson..-elképedve néztem rá,mire folytatta,-de szabad még Lőrinc barát szerepe is tökéletesen menni fog magának.-szomorú szemeimet látva még hozzátette,-de nyugodj meg, Lőrinc szerepe éppannyira fontos, mint Rómeóé.

Kissé letörten hagytam el a termet. A folyosón Simon várt rám, s kíváncsian kérdezte:

- Na? Hogy sikerült? Megkaptad igaz?- majd komor képem látva ő is elkomorult,-Dawe kapta...elgondolkozva hallgatott egy pillanatig, majd vigyorogva mondta: - Már ki is találtam, hogy mit csinálunk majd...-azzal, elrángatott a legközelebbi osztályterem fele! Óvatosan kinyitotta az ajtót, bekukkantott, majd miután megbizonyosodott róla, hogy üres belépett, nekem pedig intett, hogy kövessem.

- Na, mi az a hatalmas terv?-kérdeztem kissé ironikusan

- Ördögi és körmönfont- vigyorogva dörzsölte össze kezeit és folytatta:-De kivitelezhető...

- Még ma beavatsz engem is?- vágtam közbe kissé ingerülten.

- Hát persze! Az első és legfontosabb dolog, hogy belevésd a fejedbe: „ Szerelemben és háborúban mindent szabad.“ A második- s ekkor ismét elvigyorodott- hogy feltétel nélkül megbízol bennem, s én megígérem neked, hogy össze jössz Dorával.

- Rendben,- fújtam egyet beletörődve ,- folytasd!

- Az első lépés, hogy megtanulod Rómeó szerepét is...

- De minek? Dawe-et nem tudod félreállítani...-kezdtem, majd közbevágott:

- Mondtam, hogy bízz bennem...Na szóval megtanulod azt a szerepet, aztán a bemutatón jobb belátásra bírjuk Dawe-et. Melyik szerep lett a tiéd?

- Lőrinc baráté...

- Az tökéletes, a szerzetesi csuha alá észrevétlenül fel tudod majd venni Rómeó jelmezét-homlokára csapott és így szólt,- várj itt mindjárt jövök.

Azzal kiviharzott a teremből, s a csukott ajtón átszűrődött Simon hangja:

- Jane várj! Beszélhetnék veled odabent?- kérdezte miközben hangja elhalt a második ajtó becsukásával. Pár perc múlva vigyorogva lépett be az ajtón, meghajolt majd így szólt:

- Mercutio szolgálatodra uram!

- Ezt hogy sikerült elintézned?- kérdeztem nevetve.

- Ne is kérdezd,- kezdte hirtelen elkomorodva- olyat tettem amit Bella sosem tudhat meg.

Egy percre én is elhallgattam majd felvetettem, hogy hazamehetnénk.

Az elkövetkező pár hetet azzal töltöttük, hogy a szerepünk tanultuk, a szabadidőkben pedig vártuk a bemutató napját. Mire eljött a premier napja, már fel voltunk készülve az akcióra.

Kávé illatára ébredtem, s mikor kinyitottam a szemem, Simont pillantottam meg egy nagy csésze gőzölgő kávéval a kezében.

- Itt a nagy nap…Készen állsz meghódítani álmaid nőjét?

- Azt hiszem- keltem ki az ágyból kicsit kótyagosan s egy hatalmasat ásítottam. Sietve felöltöztem, majd a kávéból nagyokat kortyolva pakolni kezdtem a jelmezeim egy sporttáskába.

A délelőtt folyamán lefuttattuk az egész darabot. A próba végén felvettem legmeggyőzőbb arcom, s odaléptem Dawe-hez:

- Sok sikert este…

- Kösz- válaszolta meglepetten,- Azt hittem még minidg neheztelsz rám…

- Nem, dehogy…-itt megálltam egy pillanatra, mert nehezemre esett folytatni a mondatot, de mivel várakozón nézett rám, kénytelen voltam folytatni

- Túltettem magam és továbbléptem

Azzal elváltunk, s ki-ki ment a maga dolgára. Hazamentem s próbáltam nyugodtan átgondolni az előttem álló est várható történéseit. Mivel nem igazán ment már jóval a kezdés előtt megjelentem a színészbejárónál, s még mielőtt bárki más megjött volna felöltöttem jelmezeim. Lőrinc barát barna jelmezét direkt jó bőre szabattam, hogy Rómeó jelmezét észrevétlenül elrejthessem alá.

Lassan szállingózni kezdtek a többiek is s a folyosók megteltek vidám zsivajjal. Utolsónak Simon jött meg Bellát karolva, de mikor meglátott súgott valamit a fülébe s elindult felém. Bella rám kacsintott majd sok sikert kívánt.

-Show time van Rómeó!

- Ne is mond nem voltam ennyire ideges már régóta.

Elkezdődött az előadás, s az első jelenetek gond nélkül lementek. Mígnem eljött a bál s Rómeó találkozott Júliával. Tudtam, hogy eljött az én időm. Dawe egy pillanatnyi szünet erejéig visszament öltözőjébe, nem sokkal ezután bevágódott az ajtó, s Simon kisebb karbantartó munkájának hála, végzetesen be is szorult. Dawe hiába dörömbölt, nem volt senki, aki segíteni tudott volna.

S ekkor eljött az erkély jelenet…A színpad elsötétült s én levetve csuhám előléptem, s belekezdtem a monológomba.

- Ó Júlia, ha tudnád hogy megbabonáztál az első pillanattól fogva. Bár tudnám te is úgy érzel, mint én. De mi ez a fény?- kémlelve nézek a kert másik felébe.- Holdvilág? Vagy tán esthajnal csillaga? De nem ez Júlia, az égnek leggyönyörűbb földre szállt angyala…

- -Rómeó, miért vagy te Rómeó? Láttam szemedben a szerelem tüzét, de szeretsz- e annyira, hogy eldobd a neved, mert neved nékem ellenségem…- tűnődve néz a holdra, majd folytatja.

- Vagy eldobom én, drága Montaque-m, s követlek akár a világ végére is…

Megreccsent a bokor, mely mögül kémleltem, s Júlia riadva szólt:

- Ki vagy idegen, ki kihallgatod legbelsőbb titkom?- kiléptem a fénybe, s Júlia boldogan kiáltott fel:- Rómeó!

- Ó, én édes Júliám, jobban szeretlek, mint a saját életemet! Légy a feleségem s hagyjuk itt Veronát. Holnap éjjel…Lőrinc barát biztosan összead minket.

- Ott leszek kedvesem…

- Júlia! Hol vagy?- hangzott fel a háttérből.

- Jó éjt kedvesem!- köszönt el tőlem Júlia s elindult szobája felé!

- Máris mész? Egyetlen csókot adj még, hogy kevésbé fájjon szívem…

Visszalépett az erkély korlátjához, felkapaszkodtam hozzá, átöleltem s elcsattant az első csók. Bár csak művi színházi csók volt, mégis…Megízlelhettem mézédes ajkát, s ez az érzés mennyei volt.

Az előadás után MS. Potts megköszönte, hogy megmentettem az előadást Dawe helyettesítésével. Azt persze nem tudta, hogy ez hosszú hetek gondos tervezésének eredménye volt. Ezután Dora lépett hozzám csokrokkal a kezében s lenyűgözve mondta:

- Csodálatosan játszottál Tom.- mosolygott rám.

- Köszönöm Dora- mosolyától felbátorodva úgy láttam itt az idő megkérdezni: - Dora lassan eljön a végzősök bálja…és hát arra gondoltam, hogy talán lenne kedved velem jönni..

- Sajnálom- nézett rám szomorúan- bármennyire szeretnék, már megígértem Dawe-nek, hogy vele megyek.

Ettől kissé elszontyolodtam. Jókora reccsenés hangzott a hátam mögül, s mikor megfordultam megláttam Dawe-et, amint vérvörös fejjel áll a felfeszített ajtóban.

- Te!- mutatott rám dühtől remegő kézzel,- Megöllek!

- Dawe, nyugodj meg!- csitította Dora,- Gyere igyunk meg egy kólát Santoríminál.

- Oké, gyere cica menjünk- majd felém fordulva rám mordult: -Ezt most megúsztad legközelebb nem lesz ilyen szerencséd…

Átkarolta Dora derekát, s az ajtó felé lépdelt vele. Dora hátrafordult és azt suttogta: -Sajnálom.

Az elkövetkező napokban igencsak magam alatt voltam. Simon mindent elkövetett, hogy felvidítson. Végső elkeseredésében még a Bellával közös programjaikra is magával vitt. S legnagyobb meglepetésére ez bejött. Bella valahogy újra megtöltött élettel. Vicces volt és kedves s elfeledtette velem a Dorával történteket.

Aztán egyik este miközben épp a notebookom előtt kockultam, amikor hangos dudaszó hasított a az amúgy csendes kertvárosi levegőbe.

Kinézve az ablakon Bellát és Simont pillantottam meg egy éjfekete limó tetőablakában. Mikor meglátták, hogy én nem vagyok zakóban tátva maradt a szájuk. Kikászálódtak a limuzinból s a bejárat felé siettek. Simon érhetett oda hamarabb, mert hirtelen hangos dörömbölés hallatszott.

- Tom, miért nem vagy még felöltözve?- kérdezte magánkívül,- ez életünk nagy napja, végre itt hagyjuk ezt a tetves sulit.

- Semmi kedvem ehhez a bálhoz.- kezdtem dadogva, de nem túl meggyőzően…-és hát Dora is ott lesz.

Ekkor hatalmas csattanást hallottam, a fülem csöngeni kezdett és az arcom égett. Bellára néztem, aki dühtől lihegve meredt rám:

- Megnyugodtál Tom?- fájó pofám markolászva bólogattam.

- Akkor most felmész, előveszed a szmokingod, felöltözöl és 5 perc múlva a limóban fogsz ülni.

Így is lett, s fél órával később már a bejárat előtti sorban álltunk. A bál témája az akkoriban igencsak felkapott James Bond tematika volt. A lányok csupa csillogó, strasszos ruhában voltak, a fiúk pedig fekete szmokingban.

Simon táncolni vitte Bellát, s én jobb híján a bár felé vettem az irányt.

- Egy vodka- martinit,- vetettem oda a pultosnak,- rázva, nem keverve.

A csapos vigyorogva látott az ital elkészítéséhez, s míg várakoztam, körbepillantottam. És kit láttam meg szinte rögtön? Naná, hogy Dorát. Dawe nyakát átkarolva lassúztak. Gyorsan visszafordultam a bárpult felé s meglátva a teli poharam, egyet kortyolva döntöttem le.- Még egyet!- intettem a pincérnek, miközben éreztem ahogy az alkohol felpezsdíti a vérem és forróság tölt el.

Egy órával és jó pár itallal később úgy éreztem ideje megszellőztetnem a fejem. A bálterem erkélye felé vettem az irányt, amikor megpillantottam Dorát a korlát mellett dideregve. Gyönyörű volt. Ezüstszürke testhez simuló ruhája csak még inkább kiemelte formás alakját. Frizurája a többi lányéval ellentétben csak hajvasalóval volt begöndörítve, de épp ez az egyszerűség tette tökéletessé.

Odaléptem mögé s vállára terítettem szmokingom.

- Hideg van idekint,- mosolyogtam rá!

- Nem kéne itt lenned- fordult felém aggódva,- Dawe őrjöngeni fog…

- Nem érdekel, nem tettem semmi félreérthetőt. Csak beszélgetek egy a szívemnek kedves baráttal,- elgondolkodva a csillagokra meredtem majd így folytattam: - Nem állok közétek…Engem boldoggá tesz a te boldogságod.

Üvegcsörömpölés hallatszott a hátunk mögül, megfordultam és Dawet láttam meg, lábai előtt apró üvegszilánkokkal és a kezében egy Walter PPK.

- Már megint te…-hörögte dühtől elfúlva.

- Nyugodj meg Dawe…

- Te csak ne nyugtass engem!- vágott közbe pisztolyával felém bökve.

- Miért? Mi lesz? – kérdeztem az alkoholtól felbátorodva- lelősz a vízipisztolyoddal?

- Majd meglátod…- suttogva gonosz vigyorral arcán s meghúzta a ravaszt…

A következő amire emlékszem, hogy a földön fekszem, ingem átitatta vérem és a hasam lüktet, mintha izzó késeket forgatnának bennem. Minden olyan homályos volt, igyekeztem megtartani tudatom tisztán, ám ez a nagy vérveszteség miatt egyre nehezebb volt. Pár perc múlva hordágyat hozó mentősöket pillantottam meg, a megadtam magam az áldott sötétségnek…

Egy fehér szobában tértem magamhoz, kezemből infúziós csövek lógtak ki, törzsem körül pedig puha gézkötés volt. Még kissé kábán néztem körül s az ágy melletti fotelokban Simon és Bellát pillantottam meg , valószínűleg a hosszan tartó virrasztás miatt bóbiskolva.

Mikor észrevették, hogy magamhoz tértem , felpattantak. Bella örömkönnyeket hullatva borult a nyakamba, Simon pedig megveregette a vállam.

- Mennyi ideig voltam eszméletlen?

- Hát 2 órán keresztül foltoztak a műtőben, s közel két napot feküdtél itt.

- S ti végig mellettem maradtatok?- kérdeztem teljesen meghatva.

- Az igazat megvallva, nem csak mi voltunk itt…-kezdte, de nem tudta befejezni, mert Bella keményen oldalba bökte.

- Dora járt itt, igaz?

- Igen, és Dawe apja…

- Mi a fenét akart itt Dawe?-kérdeztem felindultságtól remegő hangon.

- Sajnálatát fejezte ki és engesztelő ajándékot hagyott itt.-bökött az asztal felé!

- Egy ajándékkosár?! Azt hiszi egyetlen nyomorult ajándékkosár és elfelejtem…-azonban nem tudtam befejezni a mondatot, mert akkor egy nővér sietett be a szobába és kitessékelte Simonékat, mondván pihenésre és nyugalomra van szükségem…

Miután magamra maradtam gondolataimmal, próbáltam eldönteni mihez is kezdek majd ha kikerülök a kórházból. Még mindig fájt, hogy Dora Dawe-et választotta, de úgy gondolta könnyeben elviselhető lesz, ha teljesen kizárom az életemből. Így hát elhatároztam, hogy elhagyom a várost és a Columbia egyetemen tanulok tovább…

Emlékeim folyamának a jegyszedő vetett gátak, amikor megveregette a vállam:

- Uram kérem távozzon. A filmnek már lassan egy órája vége.

Hazafelé indultam és az esküvőn futtattam az eszem. Bármennyire próbáltam az elmúlt 15 évben elfelejteni Dorát, teljes sikert nem tudtam elérni. Talán most ha látom ahogy férjhez megy, nekem is sikerül továbblépnem. Így hát eltökéltem, hogy elmegyek és gratulálok. Rövid kutatás után megtudtam, hogy az esküvőt augusztus utolsó szombatján tartják Hill Valey-ben szüleinél.

Az utolsó sorban ültem le, s vártam. Azonban amikor Simon meglátott, ragaszkodott hozzá, hogy melléjük üljek. Felcsendült a nászinduló, s Dora a sorok között kecsesen az oltár felé lépdelt. Hátrafordultam és egy pillanatra elakadt a lélegzetem. Még gyönyörűbb volt, még ahogy emlékeimben élt. Amikor megpillantott, igencsak meglepődött. Rámosolyogtam s ő folytatta útját. A szertartás igazán szép volt, saját fogadalmakat írtak, melyben a hűségről, boldogságról és stabilitásról beszéltek.

Aztán fogadták a gratulációkat. Megöleltem és az örömkönnyek áztatta arcú Dorát és sok boldogságot kívántam neki, s továbbléptem Dawe-nek is gratulálni.

- Dawe nem is tudod mennyire szerencsés vagy. Dora igazán különleges. Mindenkiről a legjobbat feltételezi…Csak arra kérlek tégy meg mindent, hogy nap mint nap úgy ébredjen mint a legboldogabb ember…

- Úgy lesz,-válaszolta, megölelt s megveregette a hátam.- Sajnálom, amit akkor régen tettem…

Miután az utolsó vendég is kifejezte jókívánságait, a menyasszony tánca következett. Dora odalépett hozzám:

- Táncolnál velem Tom?

- Hát persze Dora…-azzal megfogtam a kezét, s a parkett felé vettem. A zenekar játszani kezdett, s felcsendült a Crannberries Linger című dala.

Annyi mindent akartam neki mondani. S most , hogy alkalmam lett volna, nem tudtam mit mondhatnék. Tánc közben mélyen a szemébe néztem, de boldogságát látva torkomra forrott minden szó. Mikor elhallgatott a zenekar, megköszöntem a táncot s megöleltem Dorát.

A kijárat felé sétáltam, hogy elsomfordáljak, mikor meghallottam, hogy valaki a nevemen szólít.

- Enderson professzor!- hátrapillantottam s elakadt a lélegzetem.- Lenyűgözött a legutóbbi előadása a 19- századi sci-fi irodalom fejlődéséről.- Kedvesen rám mosolygott, majd folytatta.- Miket fecsegek… Még be sem mutatkoztam…Az én nevem Lilli Mcgriffin, Dora unokahúga vagyok.

- -Örülök, hogy megismerhetem miss Mcgriffin, de ha megbocsát most elmegyek…

- Máris?-nézett rám csodálkozva.- Még fel sem vágták a tortát. Meg kell kóstolnia, én sütöttem-mondta kedvesen, majd ártatlan arccal nekem szegezte a kérdést.

- Nem lenne kedve táncolni?

Nem is tudom mi fogott meg benne igazán. De abban a pillanatban beleszerettem.

Hát így ismertem meg életem párját, akit alig 2 évvel később feleségül vettem és San Franciscóba költöztünk. De ez már egy másik történet…